A.Gergely András: Kifulladásig? Avagy az áramláson kívüli tér

Összművészeti modernitás, táncértés, performance II.

Két modern szemléleti forrásra utaltam írásom első részében. Az egyik mű, André Lepecki A tánc kifulladása. A performansz és a mozgás politikája című kötete mintegy elvarázsolt pompával és igen radikálisan újrarajzolja a táncról szóló gondolkodást. Eközben nem csupán a táncelmélet, de mintegy „mellesleg” a kísérleti művészeti és filozófiai gyakorlatok, felfogásmódok ismételt egymásra-találásának vagy mielőbb szorosabb összekapcsolásának fontossága mellett is érvel. Mint a New York-i Egyetem Performansz Tanszékének adjunktusa, esszéista és dramaturg, szinte életművével is lendületesen igazolni látszik látásmódja leglényegét, mely szerint a korábbi hódító felfogás szerint a tánc „maga az áramlásban-lét”, ami viszont nem pusztán elszigetelt zavart eredményez egy kritikus nézőpontú táncélvezetben, hanem valósággal „egy ontológiai jelentőségű kritikai aktust is véghezvisz”, melyre megfelelő kortárs választ kell ma már adni.

Ugyanis, mint bevezetőjében írja: „A kritikust aggodalommal tölti el az (el)csuklásszerű szünetek észlelése a koreografált mozgásban; s emiatt úgy érzékeli, hogy a tánc egész jövőjét valamiféle kinesztetikus dadogás veszélye árnyékolja be. Két lehetséges olvasatot kínál fel a ’mozgás áramlásának vagy folytonosságának’ szándékos koreográfiai megszakítását értelmezendő: vagy múló ’divatként’ söpörjük félre ezeket a stratégiákat, vagy pedig idegesítő ’tikként’, azaz csekély jelentőségű másodlagos tünetként kezeljük őket, amelyek nem érdemelnek különösebb kritikai figyelmet. Ennél azonban lényegesen komolyabban is elítéli a jelenséget mint a tánc ’holnapját’ sújtó veszélyt, amely meggátolhatja, hogy a tánc jól ismert paraméterei alapján élhessen tovább a jövőben. Ez utóbbi felfogás – miszerint a szünetszerű elcsuklások előretörése a kortárs koreográfiában a tánc puszta jövőjét veszélyezteti – releváns kérdéseket vet fel számos olyan kortárs koreográfiai gyakorlat értelmezéséhez, amelyek esetében a tánc és a mozgás viszonyát valamiféle kifulladás jellemzi. Véleményem szerint a mozgás szakadozottságának a tánc jövőjét fenyegető jelenségként való észlelése arra utal, hogy a tánc áramlásának bármely megszakítása – vagyis ama táncfogalom koreográfiai megkérdőjelezése, melynek értelmében a tánc maga az áramlásban-lét – nem pusztán elszigetelt zavart eredményez egy kritikus táncélvezetében, hanem egy ontológiai jelentőségű kritikai aktust is véghezvisz. Cseppet sem meglepő, hogy az ilyen ontológiai kibillenéseket többen egyenesen árulásként észlelik: a tánc lényegének és természetének, ismertető jegyének, csak rá jellemző területének elárulásaként tekintenek rájuk, amelyek elszakítják a tánc és a mozgás közötti köteléket. Minden árulással kapcsolatos vád szükségszerűen magába foglalja az adott játék szabályaira, a helyes útra, a megfelelő pozitúrára vagy az adekvát cselekvésekre vonatkozó bizonyosságok objektivizálását és megerősítését. Az árulás vádja tehát koreográfiai jellemzőkkel terhelt ontológiai bizonyosságokat tartalmaz. A kortárs tánc feltételezett árulásának esetében azonban sokkal inkább maga a vád jellemzi, testesíti meg és reprodukálja a tánc ontológiáját, amelyet a következőképpen lehet összefoglalni: a tánc ontológiailag a mozgásra rétegződik, vagyis izomorfikus vele. Csak a tánc e mozgáson alapuló felfogásához képest lehetséges bizonyos kortárs koreográfiai eljárásokat a tánc elárulásával vádolni” (i.m. 8-9. old.).

Árulások, vádak, a játékszabályok „adekvát cselekvésekre vonatkozó bizonyosságok objektivizálását” szimbolikusan és kinezikusan is megjelenítő felfogásmód nem egyedül Lepecki „politikai ontológiai teóriája”, hanem (vissza-, át-, túl-)tükröződik a kortárs modernitás-elméletekbe mélyen tagolódó felfogások területén is. Lepecki úgy vezet be a jelenkori, szétesettnek tekinthető világ intim rétegeibe, mintha a klasszikus művészeti anamorfózis eszközével kívánna élni, vagyis mintha egy szilánkosra aprózódó körképbe egy belső hengertükröt helyezne, ahol visszképként már egy összeálló egység látható, a kép teljes horizontra kitáguló részecskéi a belső tér konstruktuma révén lennének „visszaolvashatók” és lekövethetők. Könyve hét fejezetében olyan meghatározó kortárs koreográfusok munkáit vizsgálja kivételes átfogó spektrumban, mint Jérôme Bel (Franciaország), Juan Dominguez (Spanyolország), Trisha Brown (USA), La Ribot (Spanyolország), Xavier Le Roy (Franciaország, Németország), Vera Mantero (Portugália), továbbá képző- és performanszművészek, Bruce Nauman (USA) és William Pope L. (USA) munkásságát, akik az 1990-es évektől kezdődően alapvetően formálták át a tánc-szcénát Európában és az Egyesült Államokban. Az átformálás során ez új koreográfus nemzedék mintegy harminc év performansz- és képzőművészetével, továbbá megannyi kortárs kritikai elméletével folytatott párbeszéd közben a mozgás fogalmának „kifullasztásával” kérdőjelezte meg a tánc értelmezését. Ezért a fenti idézet is, mely tükrözi, hogy e lehetséges kritikai szempontok megkövetelik a performanszművészet(ek), a posztstrukturalista és kritikai elmélet(ek), a posztkoloniális elméletek, továbbá a „kritikai race studies”-t jellemző radikális politikusság színreviteleként az olvasást, és kiterjesztett problematikáik nyomán a válaszadás kényszerét is. Nem véletlen ezért sem, hogy Lepecki a mozgás politikai ontológiájával vezeti be elméleti válaszait (7-42. old.), a maszkulinitás koreográfiai diskurzusában főszereplő Bruce Nauman, Juan Dominguez, Xavier Le Roy teorikus rendjével folytatja (43-86.), kiemelten hangsúlyozva annak fenntarthatatlanságát, hogy a testet „organizmusként, történelemként és a kinyilatkoztatás szubjektumaként” mutatják meg, miközben egyszersmind a hegemoniális alávetettség ama eljárásait is láthatóvá teszik, amelyek „ellopják tőlünk a testet annak érdekében, hogy egymással szembeállítható organizmusokat hozzanak létre”. A koreográfiában „lassabban kibontakozó ontológia” számára Jérôme Bel reprezentáció-kritikájaként jelenik meg (87-126.), majd a „Felborított tánc: térképzés Trisha Brown és La Ribot munkáiban” (127-166.), a „Tánc-botlás William Pope L. kúszásaiban” (167-199.) és „A posztkoloniális spektrális melankolikus tánca: Vera Mantero megidézi Josephine Bakert” fejezetekben előkészíti következtetéseit (201-231.), melyeket egy igen izmos Konklúzió-zárófejezetben összegez „A tánc kifulladása – leszámolás az enyészponttal” címen (233-249.), kiterjesztve a mozgásperspektívát a tipikusan európai vizuális közlésmódok konvencionális horizont-képzetével korántsem egyező világokra is.

Lepecki aspektusa okkal segíti ide-idézni Peter Sloterdijk mozgásvégtelenségeket taglaló alapművét, melyet a kötet mottójaként kiemelt polcra helyez: „Napjaink kordiagnosztikája számára nélkülözhetetlen a kinetikus és a kinesztetikus dimenziók számbavétele, ezek hiányában ugyanis a modernitásról szóló valamennyi diszkurzus teljes mértékben figyelmen kívül hagyja annak legmeghatározóbb elemeit”. E kordiagnosztika talán mindig is jellemző lehetett/volt a táncművészeti teóriákra, de nem mindig irányult rá figyelem. A kortárs, főképp modernitások utáni táncelméletek ezzel hol párban, hol vitában állnak, de talán ugyanezt „viszi” tovább, gazdagítja megannyi új szemponttal és elméleti aspektussal a szintúgy Czirák Ádám szerkesztésében megjelent Kortárs táncelméletek kötet. E könyvben impozáns szerzőgárda elemzi a világnagy irányzatok struktúráit, eltérési nüanszait, világképi alapjait, filozófiai vagy esztétikai habitusát például a Testiség és mozgás és érzékelés dimenziói között (Jose Gil, Andrés Lepecki, Gabriele Brandstetter tanulmányaival a nyugalom, a vibrálás és a test-transzformációk tematikájában, Benoit Lachambre, Meg Stuart, Xavier Le Roy, Jeremy Wade produkcióiban), a Hiány és az alteritás obszcenitással összefüggő relációit (Gerald Siegmund, Andre Eiermann és Hans-Thies Lehmann szempontjai szerint), a Kritika – ellenállás – kollektivitás háromszögében (Gabriele Klein, Nikolaus Muller-Scholl, Kai van Eikels szempontjait követve), valamint (Erin Manning, Gerko Egert és Krassimira Kruschkova dolgozatával illusztrálva végül) az Érintés – érzet – (meg)érintettség problematikáit tárgyalja a sokszorosság, az érzelmek táncbeli megjelenítésében, a távollét és a „posztspektakuláris színház” vagy a performanszok körében.

A szerkesztő előszavában érzékletesen jelennek meg a kihívó alapkérdések: „A táncosok az előadás alatt egyszer sem érintik meg egymást, gesztusaik és lépéseik sora egy másodpercre sem kerül szinkronba, sőt azt az érzést keltik, mintha egyikük sem szerzett volna tudomást a másikról bejövetele óta. Vagy átlósan haladnak a színpad két fala között, vagy frontálisan a közönség irányába mozognak, ahol legtöbbször a nézőknek hátat fordítva megállnak, hosszú percekig időznek, hogy aztán újra és újra nekiinduljanak, megtorpanjanak, a távolba meredjenek vagy karjaikat a tér üresen tátongó szögletei felé nyújtsák. Közeledéseikben az elvesztés és az új irányba fordulás (a veszteség és az újrakezdés) szükségességének egy-egy pillanata manifesztálódik. Bár Gehmacher mozgássorozataiban a ’valami felé közeledés’ kéz a kézben jár a ’valamitől való eltávolodással’, a néző számára mindkét folyamat célja eldönthetetlen marad. A színpadi valóság ’kívül’ reked, nem is kerülhet az ábrázolás és a jelentésalkotás fennhatósága alá. S mivel az este adós marad bármiféle narratív elbeszéléssel (még az akciókat is megfosztja a lélektani motiváltság lehetőségétől), a fragmentált és tánclépéseknek semmiképp nem nevezhető mozdulatsorok egy kontemplatív, az identitásképz(őd)ésnek a szimbolikuson túli dimenzióira reflektáló megfigyelő pozíciójába kényszerítik a nézőt” (lásd Philipp Gehmacher: Incubator-produkciójára épülő okfejtését, 9-11. old.).

A kötet százféle értelmezés-elméleti és narratív koreográfiai kérdése itt is, mint Lepecki monográfiájában, lételméleti, ontologikus magyarázatok sűrű erdejébe vezeti az olvasót. Jó okkal. A tér képzése, értelmezése, s a térben okszerűen mozgó táncos lételméleti harmóniáinak sokfelé kiterjedő kérdései ugyancsak megannyi további oknyomozás felé vezetik, képekkel kiválóan illusztrált szövegeikkel a reménytelen eligazodás, de ugyanakkor a tájékozott elméletiség irányába invitálnak. Korszakosan, s nemcsak korszakot jellemzően. S mire követni, megérteni, alkalmazni fogjuk tudni lehetséges aspektusaik választékosságát, bizonyára már újabb táncelméletek újabb köteteire lesz szükség. Addig azonban itt vannak ezek, s jó, hogy vannak. Moccanatlanabb lenne a világ nélkülük, még ha spektakulárisan talán könnyebben érthető is. Itt továbbra is minden együtt van, de a közigény szerint kevesebb habbal, giccsel, zsabóval és mázzal – viszont annál több ontológiai újragondolással. Lehetnének a dolgok akár külön-külön is, amit azután a méltó kolonialista felfogás mint nagy közös kultúrát megnevez, elrendez és kánonná tesz –, viszont a folyamat most másfelé ágazik tovább, s az értékelő értelemadás iránti idegenkedése szinte tüntető marad a konvencionális letapadások ellen. Egyszóval „míg a performansz- és akcióművészet, a posztmodern tánc, sőt még az ezredforduló színházi paradigmái – és nem különben az esztétikai diskurzusok – a test totális jelenvalóságának lehetőségébe vetett hitről tanúskodnak, addig az Incubator koreografikus koordinátái között egy hiány-tér keletkezik, amelyben a testek nem tagozódnak be az együttlét szociális normáinak, a kommunikáció ökonómiájának szabályrendszerébe. Az üresség tere azonban a lehetőségek tere is, hiszen ágensei, mozgásterei és atmoszférája folyamatos átalakulásban leledzenek, a potenciális cselekvések száma pedig minden egyes hirtelen lendületvétellel, irányváltoztatással és megmerevedéssel hatványozódik” (11. old.).

E hatványozott lehetőség-tár az, amelynek részletes és sokirányú kibontása a kötet igazi erénye, s lesz majd a befogadók, szereplők, résztvevők élményközösségének jövendője is. Már csak ahhoz kellene hozzászoknunk, hogy a lehetséges, a formálódó valamiféle új térhorizontot felmutató művekben és elméletekben az elemző és megfigyelő habitus esélyét lássuk meg, miközben valós szükség van ezek felfedezésre, megnevezésre, sőt új perspektívák tanulására is… Bíztató jel ugyanakkor, hogy a kortárs-modern táncművészet újabb irányzatainak, a táncművészeti oktatás frissebb kurzusainak meghatározó köre, sőt még a néptánc-kutatás átfejlődése táncantropológiai érdeklődésűvé (ebben és a posztmodern elméletek egyre izgalmasabb alkalmazásában élen jár Kavecsánszki Máté debreceni egyetemi oktató és doktorandusz diákja, Ábrahám Nóra is) mind azt jelzik, hogy a „hagyományos” kultúrára épülő tánctudás a hagyományon felülemelkedni képes kortárs értelmezések mellé kerül, s nem helyükre. Ezért is izgalmas kihívás, hogy a performeri szerep, a színpadok és színterek megújuló felfogása kiegészüljön, szervesen és kreatívan fejlődjön át a megismerés új irányzatainak, iskoláinak „kifulladáson” túli térbeliségében, a mozgástér áramlásokon túli kiteljesedésében, „teresülésében” is.

[1] Performansz 2. (sorozatszerkesztő: Czirák Ádám). Fordította Kricsfalusi Beatrix, Ureczky Eszter. Lektorálta: Czirák Ádám. Kijárat Kiadó, 2015., 282 oldal

[2] lásd a kiadó jóvoltából az előszó legjavát: https://litera.hu/irodalom/konyvajanlo/andre-lepecki-a-tanc-kifulladasa.html

[3] Peter Sloterdijk: La Mobilisation infinie. Párizs, Christian Bourgeois Editeurs, 2000:27. old.

[4] Performansz 1. Sorozatszerkesztő: Czirák Ádám. Kijárat Kiadó, Budapest, 2012., 382 oldal