Sebestyén Hedvig: Cím
Furcsák a fények, amikor bőrkabátban (impregnált) állsz egy sárgára bomlott ház kapuja előtt.
Szemerkél az eső. Két kocsi közt toporogsz, a százhuszadik cigarettát szívod megszállottan, csakazértis, pedig keserű és vizes és a tüdődben fekete várat épít. A gyújtó halk szisszenéssel megadja magát, elhajítod.
Nem dühből. Csak úgy.
Vigyorogsz. Az éjjel borzongva furakodik meztelen bőröd alá, a pulóvered elveszett, a kabátról a gomb hiányzik.
Viszont van egy brokát fűző a táskádban és ezen is vigyorognod kell.
Hallgatod a taxiközpont belső életét, halk beszéd, egy széket arrébb tolnak. Öt perce várod, hogy beleszóljanak.
Elképzeled az íróasztalokat, a hajnali diszpécsereket, végiggondolod utálnak-e, hogy utazni akarsz és lusta vagy az éjszakain zötyögni. Minden férfi és női hanghoz ugyanazt az arcot társítod évek óta. A fiú barna, vékony és szemüveges. A nő ötvenes, rózsaszín garbóban, nagy mellekkel. Mérsékelten dekoratív és a család jár az eszében. Alszik-e a gyerek? Késői gyerek, még csak tizenkettő. Pamutpizsamában forgolódik a préselt fa kamaszágyon és nem álmodik csatornába fulladt patkányokkal. Az álma megjelenik az ipartelep felett, apró buborékban, mint a képregényekben, kék égen csillagok – papírból kivágva és valamiért egy pókemberes iskolatáska, pedig nem olyan van neki. Valaki másé.
A házban, pont melletted az egyik ablak még sárgásan világít.
Sokáig fenn vannak, már négy óra. Vagy korán dolgoznak. A lakásban lakkozott, billegő szekrény és szöszös fotelek. Régi tévé. Mintás ágynemű alatt egy férfi és egy nő. Halkan beszélgetnek. Az ablakban poros művirág.
Nem látod hanem tudod őket.
A taxiközpont zenére kapcsol.
Hová utaznak ünnepek alatt ennyien? De türelmes vagy. Az utolsó hajnali kávé visszakapcsolt, kellemes ringatózás, enyhe hányinger. Egész finom.
Ha öreg vagy, minden hangulatot elfogadsz. Magadba szívod. Emléknek ez is jó lesz.
A másodikon pontosan három másodpercenként felvillan egy kékes fény. Meredten bámulod, bár a szemed vörös és ég a szemfestéktől.
Nem tudhatod, talán ez lesz az utolsó emléked, az utolsó és semmihez nem hasonlítható emléked. Ez a három másodpercenként felvillanó kék fény egy ismeretlen ablakában. Talán pont ez fog bevillanni a tisztítószer szagú lepedők közt, amiket a kórház pecsétje díszít. Gondolom, hogy ciki legyen hazavinni. Pedig ki akar pisi és hipószagú lepedőben kibotorkálni egy kórházból sovány, visszeres lábakkal?
Közel vagy a gyerekkorodhoz, negyedóra séta és hazaérnél. Oda, ahol már más lakik és mégis jogosnak éreznéd, hogy a régi kulccsal kinyisd az ajtót és belépj.
Biztos kidobták a száz éves sárgaréz riglit. Mindent kidobtak.
Fekete, illatos olajkályha, a pincében tartották az olajat, zománcos fehér vaslavórban állsz, bokáig meleg vízben.
Fehér vagy, nyílt és meztelen. A bárányhimlő apró kiütéseit mossák le nagyon finoman. Jólesik a langyos víz. De így is nagyon viszket. Apró kezed ökölbe szorítod, mert nem szabad vakarni, akkor sebhelyes leszel. A láz…hányféle láz van …?
Belépsz és minden ugyanúgy van, mint akkor. Csak a víz kihűlt a lavórban, az olajkályha néma, mint a halál és borzongatóan jeges.
Látod a kislányt és a körülötte serénykedőket.
Nem tudsz másra gondolni, mint hogy igaztalanul és jogtalanul foglalták el a szobát, igen, igen, kifizették, de ez itt akkor is a te helyed. Itt a szoba közepén álltál bokáig vízben, mint aprócska Megváltó és itt csavartak fehér anyagba, hogy lassan száradjanak a sebek.
Sírtál.
Pedig most kellene sírnod. Helyette unottan beszállsz a taxiba, hátrahajtod a fejed, mert szédülsz és csukott szemmel bemondod az új címet.
Sebestyén Hedvig legutóbb a Szöveten:
Márkus László: Jégpillangó
