PRÓZAIRODALOM

Sebestyén Hedvig: Cím

Furcsák a fények, amikor bőrkabátban (impregnált) állsz egy sárgára bomlott ház kapuja előtt.

Szemerkél az eső. Két kocsi közt toporogsz, a százhuszadik cigarettát szívod megszállottan, csakazértis, pedig keserű és vizes és a tüdődben fekete várat épít. A gyújtó halk szisszenéssel megadja magát, elhajítod.

Nem dühből. Csak úgy.

Vigyorogsz. Az éjjel borzongva furakodik meztelen bőröd alá, a pulóvered elveszett, a kabátról a gomb hiányzik.

Viszont van egy brokát fűző a táskádban és ezen is vigyorognod kell.

Hallgatod a taxiközpont belső életét, halk beszéd, egy széket arrébb tolnak. Öt perce várod, hogy beleszóljanak.

Elképzeled az íróasztalokat, a hajnali diszpécsereket, végiggondolod utálnak-e, hogy utazni akarsz és lusta vagy az éjszakain zötyögni. Minden férfi és női hanghoz ugyanazt az arcot társítod évek óta. A fiú barna, vékony és szemüveges. A nő ötvenes, rózsaszín garbóban, nagy mellekkel. Mérsékelten dekoratív és a család jár az eszében. Alszik-e a gyerek? Késői gyerek, még csak tizenkettő. Pamutpizsamában forgolódik a préselt fa kamaszágyon és nem álmodik csatornába fulladt patkányokkal. Az álma megjelenik az ipartelep felett, apró buborékban, mint a képregényekben, kék égen csillagok – papírból kivágva és valamiért egy pókemberes iskolatáska, pedig nem olyan van neki. Valaki másé.

A házban, pont melletted az egyik ablak még sárgásan világít.

Sokáig fenn vannak, már négy óra. Vagy korán dolgoznak. A lakásban lakkozott, billegő szekrény és szöszös fotelek. Régi tévé. Mintás ágynemű alatt egy férfi és egy nő. Halkan beszélgetnek. Az ablakban poros művirág.

Nem látod hanem tudod őket.

A taxiközpont zenére kapcsol.

Hová utaznak ünnepek alatt ennyien? De türelmes vagy. Az utolsó hajnali kávé visszakapcsolt, kellemes ringatózás, enyhe hányinger. Egész finom.

Sebestyén Hedvig: Cipők

Ha öreg vagy, minden hangulatot elfogadsz. Magadba szívod. Emléknek ez is jó lesz.

A másodikon pontosan három másodpercenként felvillan egy kékes fény. Meredten bámulod, bár a szemed vörös és ég a szemfestéktől.

Nem tudhatod, talán ez lesz az utolsó emléked, az utolsó és semmihez nem hasonlítható emléked. Ez a három másodpercenként felvillanó kék fény egy ismeretlen ablakában. Talán pont ez fog bevillanni a tisztítószer szagú lepedők közt, amiket a kórház pecsétje díszít. Gondolom, hogy ciki legyen hazavinni. Pedig ki akar pisi és hipószagú lepedőben kibotorkálni egy kórházból sovány, visszeres lábakkal?

Közel vagy a gyerekkorodhoz, negyedóra séta és hazaérnél. Oda, ahol már más lakik és mégis jogosnak éreznéd, hogy a régi kulccsal kinyisd az ajtót és belépj.

Biztos kidobták a száz éves sárgaréz riglit. Mindent kidobtak.

Fekete, illatos olajkályha, a pincében tartották az olajat, zománcos fehér vaslavórban állsz, bokáig meleg vízben.

Fehér vagy, nyílt és meztelen. A bárányhimlő apró kiütéseit mossák le nagyon finoman. Jólesik a langyos víz. De így is nagyon viszket. Apró kezed ökölbe szorítod, mert nem szabad vakarni, akkor sebhelyes leszel. A láz…hányféle láz van …?

Belépsz és minden ugyanúgy van, mint akkor. Csak a víz kihűlt a lavórban, az olajkályha néma, mint a halál és borzongatóan jeges.

Látod a kislányt és a körülötte serénykedőket.

Nem tudsz másra gondolni, mint hogy igaztalanul és jogtalanul foglalták el a szobát, igen, igen, kifizették, de ez itt akkor is a te helyed. Itt a szoba közepén álltál bokáig vízben, mint aprócska Megváltó és itt csavartak fehér anyagba, hogy lassan száradjanak a sebek.

Sírtál.

Pedig most kellene sírnod. Helyette unottan beszállsz a taxiba, hátrahajtod a fejed, mert szédülsz és csukott szemmel bemondod az új címet.

Sebestyén Hedvig legutóbb a Szöveten: