VERS

Rigó Tibor: Ha tudnám…

Csak tudnám már
hány malaszttal ken fel mindig a nyár
és hányszor szorított már
kebelére az édes virágport
herdáló gyermeteg reggel
engem a hűtlen gyermeket
ki mindig is
kacérkodott a sejtelmes esttel
megnyúlt árnyként
osont
a vakolatot hámló ősfalak tövén
tudnám csak miért hiszi azt Isten
hogy a
gyermeke vagyok én
arcát adta nekem
és szent színét e
kiégett földnek
csak tudnám miért
simul rám a szenvedés
mint a léptektől kopott
macskakő
feszül az útra
úgy simul hozzám
újra és újra
a fülembe súgja
enyém vagy gyermek
és én remegek
megperzsel a hangja
bűzlő kocsmatöltelékek
köpnek felém újra
tőrként döfnek belém
a gúnyos tekintetek
földig lóg már
megőszült bús fejem
kétlem már hogy fia lennék
kutatni kéne egy DNS
teszttel
talán ha tehetném
atyám-e nekem is
Isten
és én vagyok-e az övé
jussom van-e
kevéske kincsem mennyit ér
szívem kitárom hadd lássák
minden csúf sebem
más vagyok bár engem
engem is ölel a nap
és befogad majd a föld
hogy elringassa
gyászos bölcsőm
és elsimítsa ráncos szemfedőm
talán majd én is eljövök
ha atyám megengedi
mint paranormális jelenség
árnyként
egy romos sírkövön
ki a kalapját lengeti
üdvözölni kíván
egy szebb jövőt
lebegve ég és föld között.