Kiss Tamás: Az elhagyott
Karjai hófehéren lebegtek a semmiben
Kihunyt tekintete örök csendbe zárulva tűrte a megváltoztathatatlant
Arcán, testén virító megdermedt vérfolyam-csatornák
Rettenet-múltba zárt kínszenvedés-tortúrákat takartak
A közönyös tekintet – emlékek a fekete ég gonoszságába futottak
Örökös bánat-csendbe zuhant a világ
Vérrel öntözve élettől meglopva magát
Győztek az önkínzó közönyösök
Érzelmi szürkehályog szűri a nap sugarát
Pedig már nem lóg, nem lafog ott a Golgotán
Kilopták karjai mögül a keresztfát
Töviskoronáját szuvenírként széthordták
Hogy azzal is – nagy bölcsen – tovább szurkálják egymást
A természet végtelen nyugalma, vagy éppen tomboló vihara
Azóta sem szól egy szót sem csak úgy mint eddig
Bámulva küldi havas-jeges forró üzeneteit
Keresztfák egykoron elkorhadt
Vagy éppen sugárhajtású szörnyűségek
Legyilkolt békevágyra szerkesztett romjaira
Mert nem igaz, hogy az emberek valaha is ismerhették igaz útjaikat
Miért is forrt fel a gyilkos méreg a lándzsát vető karban
És miért üvöltöttek őrültek megvadított tömegeknek
Hogy gyilkoljanak tovább és tovább, újra és újra
Hiszen a Golgotákhoz sincsen közelebb a Mennyek Országa
Csak a közönyös ember-vesztettségben vakult önáltatás
Elmezavaros rohama ácsol folyvást újra meg újra
Menticídium-nedűket az agyakba mint dolgos szú a fákba
Túlélhetetlen lyukakat hogy győzhessen a „Halálosztó”
Haláltól hófehérré vált karjai
Mint szeretetet megfeszített csonkok
Vesztek el Valahol nyomok sehol
Arcán rég elfeledett kín,- és vérnyomok
Teste alól saját sírját még életében kilopták
Létének értelme habzó szájjal üvöltő emlékbeszédekké vált
Nem ácsolnak többé már Senkinek sem Keresztfát
Költségez az, nem bírná az államháztartás
Inkább örökös bánat-csendbe zuhan a világ
Vérrel öntözve élettől meglopva magát
Hogy önmagától örökké elhagyott maradjon
Kiss Tamás legutóbb a Szöveten:
