VERS

Rigó Tibor: [Mintha…]

Mintha
mindig csak az ősz
megbarnult
unott arcát látnám
rajta sárguló szeplők a levelek
amik már haragos sötétzöldre váltván
szomorúan nyárutót intenek
pedig még perzseli a nap
a büszke házfalat és benne
a kifakult öreg téglák
még homályos szobámba
nyári meleget ontanak
nem ült rá még elbúcsúzni tőlem
a póznákra a költöző fecske sem
magasan repül még
hangosan cikázva
kerget bogarat
zúgó aprócska legyeket
de engem már diderget minden
sötétlő este
ha árnyékát ablakomra veti
lomha nagy teste
látni vélem már
ahogy még a mellét feszítő büszke dombokon
levelét hullatja a fűzfa és
hallom ahogy
egy elárvult kismadár búsan
elmúlást zokog
az egyre csak ritkuló nyárvégi
lombokon
sírása borúsra
festi át
szép nyári alkonyom
pedig megcsodálnám még a naplementét
ahogy vöröset csepegtetve
vérével festi be
amott a dombokat
s hallgatnám az esti csendben
ki-kihagyó szűnő szívverését
felé emelném még
remegő két kezem.

Rigó Tibor legutóbb a Szöveten: