ESSZÉ

A.Gergely András: Mosolygós szörnyek a prágai sétlálónegyedben

Látszólagos a képzavar. Tényleg szörnyek – már a sétáló ember, a telefonálni akaró, a kávéház teraszán időző, a sötéten bűvös kapualjakba beleskelő, meg a folyópart vagy a várnegyed tájékán sétálgatók szemében. A szerzői fantázia ugyanakkor nem kevéssé ironikus gyanúval talán beszédes nevek, impozáns bestiárium, köztünk élő és láthatatlan lények közé vezet, ahol az ismerkedés és megküzdés után mindig a kiegyező nyugalom indul útjára. Legyen az csikóhal egy telefonfülkében, áldozatát üldöző óriási kagyló a villamosvonalon, párduc egy szobasarokban vagy hatalmas rája a főtéri templom csúcsán a szerzővel birokra kelve.

Michal Ajvaz cseh író A másik város című kötete vezet ebbe a kelléktárba, ahol nem díszlet, nem akváriumi méretű és nem is emberhangon beszélni képtelen a „szörnyek” többsége. A kötet minden második fejezete egy prágai helyszín (egyetemi könyvtár, antikvárium, kávéház, bisztró, üzletek, Károly-híd, pályaudvar…), s minden helyszínen a meglepetés valaminő állatsereglet, rája, dzsungel, halak, képzelt és valódi lények, bogár vagy hüllő, ősnövényzet vagy moszat, tengeri gezemice vagy más talpas-szőrös-szárnyas lény. Velük Ajvaz szinte intim, regényes kapcsolatban van, s bár mindegyikkel meg kell valamiképp küzdenie, a békés kimenetel szinte jósolható. Majd aztán együtt beülnek valami kricsmibe, koccintanak, vagy leborulnak egy sötét szoba lakatlan zugába és békésen elszundítanak. A prágaiak ebből a semmit veszik észre, talán a hiányt vagy a látványt, a meglepőt vagy a titkosat, de nem hevülnek másképp, mint szoktak. Azért persze ők is beülnek egy kricsmibe…

Ajvaz másik könyve, mely ebből az intim világból még több hüllővel, bogárral, varánusszal, csikóhallal, medveboccsal és sok egyébbel találkozást foglal magába, Az öreg varánusz visszatér címmel idézi meg a kevéssé ismert ázsiai és óceániai lényeket,[i] de a másikvárosi egyetemi miliőből is több filozófiai nehézkedést emel át a kritikai cinika irodalmi tónusába. Már fülszövege is kellőképpen elűzni hivatott a várostopológia szakértőit, ellenben meghívni látszik a bonyodalmasságok ironikus köntösébe öltöztetett filosz-figyelmességet: „Hegel szemére veti Kantnak, hogy kategorikus imperatívusza csupán formális és absztrakt jellegű, tehát a konkrét helyzetekben nem képes bennünket igazán eligazítani. ’Cselekedj úgy, hogy viselkedésed alapelve általános maximává válhasson’: talán annak kell általános maximává válnia, hogy ’segíts a megtámadottnak’ vagy inkább: ’segíts a nőknek, ha varánuszokkal küzdenek’? Kant azt mondja: ’Tetteidben az ember legyen mindig cél, ne pedig eszköz.’ És mi van a varánusszal, az eszközzé válhat? Erről A gyakorlati ész kritikája semmit sem mond; úgy emlékszem, hogy ebben a terjedelmes műben nincs egy fia megjegyzés sem a varánuszokról. Kantot ugyan némileg menti az a köztudott tény, hogy sohasem hagyta el Königsberget (jóllehet arról spekulált, hogy halálunk után más égitesteken folytatjuk majd az életünket), tehát bizonyosra vehető, hogy komodói varánusszal sohasem találkozott; másrészről viszont egy ilyen figyelemreméltó állatról, mint a háromméteres varánusz, legalább néhány sor erejéig megemlékezhetett volna. Lehet, hogy most egy varánusz üldözi őt valamilyen csillag végtelen pusztáin át”.

S igen, jól látható, hogy a varánuszok most már akár a filozófusokkal is birokra kelnek, legalábbis a kötet írásai (21 rövid novella) megannyi társukat meginvitálják. E parabolisztikus esszék, avagy fantázia-történetek éppúgy a prágai sörök és templomok, utcák és boltok, kávéházak és irodák világába kalauzolnak, mint a megkettőzött város titkos történései, de szinte mindenütt eljő, s néha igen kínos episztemológiai kérdéseket is feltesz némely megszemélyesített lény – hovatovább a kanti és hegeli dialektikák kritikai, valamint a narratív irodalomesztétikai eszmeképzetek szövegpoétikai ellentmondásaira utalóan is (mint egy impozánsan síbajnok kenguru), vagy próbára teszik a szerző időbeosztását egy telefonfülke csikóhal általi elfoglalása révén, melynek kétségtelen áthallása van az állatbarátság és az együttélés morálfilozófiai aspektusai felé. A kötet utószavában a fordító Benyovszky Krisztián Bevezetés Prága animális tipológiájába (116-119.) címen roppant izgalmas összefüggéseket tár fel, ezeket eloroznom nem illendő, de Ajvaz munkájáról talán senki sem írt a mágikus-fantasztikus próza terén jobb áttekintést (A másik várost is ő fordította!), úgyhogy az érdeklődő olvasót készséggel kalauzolom a néhány oldalas, kiváló áttekintéshez. Ami talán kiemelhető a rövid értékelésből is: Ajvaz képszerű írásmódja, az antropomorfizáló habitus, a metaforák rettenetétől menekülő szerzői őszinteség, a valós és fiktív közötti minduntalan átváltozás megoldásai oly módon teszik egyedivé a szerzőt, hogy a bizarr fantasztikum a cselekménynek nemcsak szerves része, de alapértelme is leend. De amíg valamely kenguru, gőte vagy csíkhal helyett minősítgetjük a Szerzőt, kínálkozik a közvetlenebb megoldás, megadni saját hangját az irodalmi mű értelmét illető gondolatait fölidézve.[ii]

„A könyv titokzatossága akkor mutatkozott meg a számunkra, amikor mint dologgal szembesültünk vele, a titok megújítja a könyv tárgyi mivoltát, és a dolgok rendjébe utalja vissza. Minden dolog a maga módján enigmatikus és csodaszerű. A dolog csodás jellege nem a jelenség mögötti mélységekben keresendő, a dolog megmutatkozásának stílusegységéről van szó. Még az a körülmény sem szakítja ki a könyvet teljesen a dolgok rendszeréből, hogy egy irodalmi mű hordozójáról van szó. Az irodalmi mű értelme és végső egysége fogalom-előtti, gesztus természetű, ezért testi mivoltában nem más rendű, mint a dolgok értelme. Másrészt pedig minden dolog egy bizonyos világot, a lét egy bizonyos móduszát árasztja magából, erről beszél, ami beléivódott, egy jelentésaurát sugároz szét. Képek és szavak villannak meg ebben az aurában, ugyanúgy, ahogy a könyv szavai alázatosan merülnek vissza az öröklét ragyogásába. Bizonyos pillanatokban a könyvek és a dolgok társasága oly bizalmasan záródik magába, hogy úgy tűnik, az irodalmi mű csupán a dolgok aurájának valamiféle belső artikulációja útján jött létre, hogy a könyv a dologból született meg, amely életének adott szakaszában szétpukkant és lapokká terebélyesedett. A könyvvel mint dologgal kell találkozni, meg kell újítani az olvasás esemény-jellegét. A tapasztalat autentikus egységével és értelmével csak akkor kerülhetünk kapcsolatba, ha mindez akadályok nélkül zajlik le. De nem járna-e ez a megújítás azzal, hogy a könyv örök jelentései elhomályosítanák vagy teljesen elfednék az irodalmi művet? Az autentikus értelem, az irodalmi mű utolsó váza, ahogy mondtuk, fogalom-előtti, gesztusszerű ritmus, amely a mű összes rétegének alapját képezi, és egyúttal, paradox módon, saját maga is csak ekkor, e kifejeződés jelentéseként születik meg. Az irodalmi művet akkor értjük meg igazán, ha megismerjük ezt a ritmust, a kifejezés egymást kölcsönösen megalapozó egységében. Ez a ritmus testi természetű, az irodalmi mű testi életéről van szó, melyben nem tudjuk elválasztani egymástól a létet és a jelölést. Az irodalmi mű bármelyik rétege válhat e jelentés kifejezőjévé és egyúttal teremtőjévé is, a teremtő és a teremtett egymást kölcsönösen megtermékenyítő játékából adódóan. Az irodalmi mű értelme alapvetően szituált: nem valami, ami belép ebbe a szituációba, s általa meghatározódik, hanem a szituációban még csak születik, mintegy válaszreakcióként arra, hogy mivel is találkozik ebben a szituációban. Nyitott azzal szemben, ami őt szituálja s egyben teremti is, kész behatolni a szituáltság új rétegeibe. A könyv örökkévalóságának megújítása a szituáltságnak ezt az új rétegét hozza játékba, ez a réteg új válasszal szolgál az irodalmi mű értelmét firtató kérdésre, és részt vesz annak megteremtésében; a könyv dologként való megújítása egyben az irodalmi műnek és értelmének megújítása is…”

Köteteiben, melyekben a szituáltságnak is a testi léttel összefüggő mentális rétegeit és térbeli kiteljesedéseit követi, valójában egy nem titkolt barátságosság sokrétűsége lakik, mely látszólag valami parabolikus bestiáriummá sűrűsödne össze. De meglehet, ennek elsődleges cáfolatát Ajvaz is egy széles mosolyú békára vagy egy impozáns rája küzdőképességére bízná. Amit ellene és vele tehetünk: olvassuk egészséges szkepszissel Ajvaz szenzációs könyveit. Ez mint szituáltság is „új válasszal szolgál” az irodalmi mű értelmére nézve és a varánuszok irodalomelméleti iskolázottságát tekintve egyaránt.


[i] József Attila Kör – Kijárat Kiadó, Budapest, 2004., 119 oldal

[ii] A könyv titka. Magyar Lettre Internationale, 50. (2003) http://scripta.c3.hu/lettre/lettre50/ajvaz.htm

A.Gergely András legutóbb a Szöveten:

Szóljon hozzá

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük