VERS

Köves István: Supraphonos motyogó

Van úgy, hogy az öreg költő fülel, s fölkapja a fejét,
ő, aki pedig már annyi mindenbe beletörődött,
de most a hőségben kitámasztott panel-ablakokból,
alig akarja hinni, retró-nóta árad, nem túl bonyolult zene,
forog valahol az emlék vinil-lemez, SP, tényleg csillogó,
lesi költőnk a szöveget, érdekes, én írtam egykor, súgja,
akkoriban a lemezgyár igazgatóját Bors Jenőnek hívták,
Bimm-bamm Teri bólogat, tényleg, mindig hülyültünk,
hogy nem kömény, nem paprika, pont éppen bors,
de hogy eltűnt, és Erdős doktor is, a világsztájunk lesz kéjem,
hát persze a Neoton-szövegek azután másról szóltak,
mondja Fecó a Mola Gyurinak, közben fogpiszkálót rág,
szól valahol a dal, vinil-lemezről a régi hangleforgón,
érdekes nóta, ismerős, kezes szavak, de hiszen ő írta,
de miért is írt, kinek is írt ilyen dalocskákat, már ki tudja,
az biztos, hogy szívmegakasztó volt visszahallania
a hangosítva verődő szárnyas szavakat: szívem a szerelem,
a dögmeleg stúdióban, még nem volt kitalálva a klíma,
és a keverőpultnál Ágira gondolt, hogy majd, ha meghallja
a pislogó szemű Orionból a neki szóló: szívem a szerelem,
akkor villámcsapás, végre megérti, hogy ő tényleg,
és megbocsátja neki, hogy sokszor, hogy annyiszor,
mert hát, aki ilyenekkel, mint a Cs. Zsuzsi meg a K. Klári,
annak el kell hinni, az jól tudja, biztosan: szívem a szerelem,
nem azért jó, mert régi, hanem mert emlékszik rá, és égkék,
a fölhajtott gallérra, a mentolos cigire, az uszodabérletre,
ahogy a színészbejáróban piros robogóján, döccen a kerék,
de hisz ezt mind én írtam, akkor, boldogan, mormolja maga elé
hitetlenkedve a költő, aki azóta annyi mindenbe beletörődött,
s most mégis, huszárló trombitaszóra, büszkén fölkapja a fejét.