KRITIKA

Bene Adrián: Magánérdekű portré, irodalmi látlelet

Kőrössi P. József: Naplóromok. Ücsörgünk a kávéházban Réz Palinál

A szerző hosszasan magyarázkodik az előszóban, hogy miért is teszi közzé ezeket a feljegyzéseket Réz Pálról, a befolyásos szerkesztőről, barátjáról, munkatársáról – akinek életútinterjúja Parti Nagy Lajosnak köszönhetően hozzáférhető, könyv formában is (Bokáig pezsgőben címmel a Magvető „Tények és tanúk” sorozatában). Naplófeljegyzések szerkesztett formában, valaki másról – nevezhetnénk talán portrévázlatoknak, a szerző maga novellaszerűeknek érzi ezeket a darabokat. Irodalmi kvalitásokat nem csillogtat a szöveg, sőt, gyakran az olvashatóság elemi feltételeinek sem felel meg, mondhatni egyfajta kidolgozatlan kódot használva nem teszi világossá a számára impliciten meglévő háttértudást, a jegyzetapparátus ellenére sem. Ennek ellenére a könyv helyenként olvasmányos, nagyrészt a főszereplő anekdotáinak köszönhetően. Más értelemben érdekesek a kánonformáló és ösztöndíjak felett rendelkező szerkesztő Réz értékítéletei, különösen a mából visszatekintve a 2000-es évek elejére-közepére: megmagyarázza, mivel szemben éreztek kényszert a gondolkodásuk és/vagy stílusuk (no és persze személyes kapcsolatrendszerük) alapján a körön kívül rekedt irodalmárok a jobboldali állam csecsén kultúrharc-bázisok felépítésére, különösen 2018 óta. Igen, azt gondolom Réz Pál erősen hozzájárult a magyar irodalmi élet ideológiai-ízlésbeli polarizáltságának, mi-és-ők logikájának (Keserü Katalin Műcsarnokból való kirúgásáról írja: „mi voltunk kormányon”) és a modernségben való megrekedésének konzerválásához. Kőrössi (és Réz) kánonnal kapcsolatban elfoglalt pozícióját jól jelzi az előszó kultikus zárlata: „Ahogy a Nyugat után sem jött a Holmiig szinte semmi, és a Holmi után sem jön majd évtizedekig semmi…” Érdemes ezt a muzeális esztétikai modernséget tükröző habitust kontextusba helyezni, ehhez hasznos kiindulópontot ad például Sipos Balázs nagyszabású tanulmánya („Mégis mit számít, ki beszél?”) vagy a vele készített, a Literán 2018. szeptember 29-én megjelent interjúban olvasható szavai: „a Holmi súlyos politikai, esztétikai, szociális reprezentációs blokkokat működtetett (…), ezekben a blokkokban a liberális-konzervatív szemlélet blokkjait is (…) tetten lehet érni”. A Kőrössi által megidézett beszélgetések a kívülálló nézőpont számára érdekes adalékokat szolgáltatnak ennek a kánonnak a hátterében azokról a személyes ízlésítéletekről, amelyek teljességgel szubjektívek, mégis evidensen megkérdőjelezhetetlennek tüntették fel magukat.

Réz egyénisége, ízlése tehát elválaszthatatlan egy kulturálisan dominanciára törekvő diskurzusrend működésétől. Ennek ellenére a naplójelleg örve alatt Kőrössi gyakran a magánjellegű megnyilvánulásokat, személyeket illető véleményeket örökíti meg nyilvánosan. Érdemes ezzel kapcsolatban felidézni a Réz Pál és Lator László Eötvös Kollégium-beli társának, Fodor Andrásnak a naplói közzétételét ebben az irodalmi mezőben övező széles körű elutasítást. Egyes filológiai, kiadástörténeti jelentőségű információk mellett a kötet hemzseg az Eörsire, Petrire, Kányádira és másokra vonatkozó megjegyzésektől és egyéb magánéleti pletykáktól. A Réz saját életútjának eseményeire, emberi kapcsolataira vonatkozó történetek, anekdoták lényegesebb hozzájárulást jelentenek a róla megalkotott portréhoz, ezek egy része azonban már ismert Parti Nagy Lajos fent említett beszélgetéséből, amely évekkel korábban megjelent könyv formában, ahogyan erre Kőrössi hivatkozik is. Az irodalmi intimitások és Réz személyisége történeti perspektívában fokozatosan veszítenek érdekességükből, jelentőségükből, a minta azonban, amely szerint az irodalmi hálózatok mint ízlés- és érdekközösségek funkcionálnak, kiválóan kirajzolódik. Lehangoló rácsodálkozni, hogy a személyes, politikai és származási elfogultságok nagyobb szerepet játszanak az irodalmi vitákban, ízlésközösségek és kánonok alakulásában, mint a művészi érték, a művekre vonatkozó artikulált poétikai-esztétikai elvekre alapozott kritikai ítéletek. Ahogyan nem kevésbé szomorú a másfél-két évtizeddel ezelőtti példányszámokról és honoráriumokról olvasni, tudva, hogy az akkor nyomorúságosnak ítélt számok ma elérhetetlen álomnak számítanak, az irodalomkritikusok és irodalomtörténészek többnyire mindennemű díjazás nélkül, esetleg néhány ezer forintos tiszteletdíjért publikálnak. Ezt figyelembe véve talán könnyebb megérteni, hogyan gondolhatják ma bizonyos körök, hogy pénzzel és politikai befolyással jelentős irodalmi teljesítményt lehet elérni – ezt a kedves olvasó úgy érti, ahogy akarja.

Kőrössi könyvében Réz anekdotáiból, irodalmi pletykákból egy olyan sajátos arcrongálás kerekedik, amelynek hátterében a kanonizációs erők mögötti önérdek, szemellenzősség és szeszély felismerése áll. Az utólagos távolságtartás persze nem elegáns, Réz Pál mint diskurzusalakító hatalom magánérdekű portréja kultuszrombolásnak is beillik. A magyar irodalmi élet működését illetően, a lezsírozott irodalmi díjak, ösztöndíjak, a megrendelésre készült dicsérő kritikák, az írók politikához dörgölőzése, pozícióharcai eddig sem sok teret hagytak a kultúra, az irodalom magasztos-idealista felfogásának. Ahogyan Réz Pál megfogalmazza, mindenkit meg lehet venni. Üzleti konkurenciaharc, kétes eszközökkel: politikai és esztétikai ideológiákkal, piaci finanszírozás helyett-mellett jelentős mértékben adóforintokból, személyes és politikai szimpátiák alapján. Minőséget ez alapján nem érdemes várni, örülni kell annak is, ha a rendszer kontraszelektív logikájának ellenére mégis fel-felbukkan. (Kossuth, 2019)

Bene Adrián

Bene Adrián legutóbb a Szöveten: