Holczer Dávid: Semmiről és mindennek; Magányasszony

Magányasszony

Majdnem-versek 2.

Szélescsípőjű a magány – mondják az öregek – csak lóg a valaga.

Így mondják: valaga. És ami vonzó volt egyből undorító lesz.

A szépségből szörnyeteg ésatöbbi. A legundorítóbb mégis az,

hogy igazuk van. Megkérdőjelezhetetlenül igazuk van.

A magány termékeny. Ezer szép kölyök anyja, mosolygós,

szelíd teremtés. Hozzábújik a festőhöz, szorosan öleli, mikor

az valami alpesi tájat fest – és a regényíró arcáról láthatatlan

rúzsfoltjait törölgeti az éjszaka lekapart ötvenedik oldal után,

az agglegény meg tisztán, mint a fényesre sikált üveglap,

csak vágyódik híresen széles öle melegébe, hogy combjai

– két túlérett füge – addig legyen párnája, ameddig teljesen

le nem fonnyadnak magányos, ércesen csengő csontjairól.

Holczer Dávid legutóbb a Szöveten: