Holczer Dávid: Semmiről és mindennek; Magányasszony
Magányasszony
Majdnem-versek 2.
Szélescsípőjű a magány – mondják az öregek – csak lóg a valaga.
Így mondják: valaga. És ami vonzó volt egyből undorító lesz.
A szépségből szörnyeteg ésatöbbi. A legundorítóbb mégis az,
hogy igazuk van. Megkérdőjelezhetetlenül igazuk van.
A magány termékeny. Ezer szép kölyök anyja, mosolygós,
szelíd teremtés. Hozzábújik a festőhöz, szorosan öleli, mikor
az valami alpesi tájat fest – és a regényíró arcáról láthatatlan
rúzsfoltjait törölgeti az éjszaka lekapart ötvenedik oldal után,
az agglegény meg tisztán, mint a fényesre sikált üveglap,
csak vágyódik híresen széles öle melegébe, hogy combjai
– két túlérett füge – addig legyen párnája, ameddig teljesen
le nem fonnyadnak magányos, ércesen csengő csontjairól.
Holczer Dávid legutóbb a Szöveten:
