Rigó Tibor: Barnul már…

szerintem
ősz köpdösi le
az unottan bólogató fákat
bár zöldell még
az erdő és
a réten még
ezernyi nyárittas virág van
de én már öregszem
és kifakulnak sorban
előttem a színek
elnézem megint ahogy
az egykor lángoló
vörös köntösöd
mára már
jégszínű kék lett
pedig hogy perzselt
egykor
mikor könnyedén magadra vetetted
és a bennem szunnyadó ezernyi
szikra
heves lánggá csapott
mint csillagok az augusztusi
tükörbársony éjben
lám én az őszt is már
inkább sötétlőn barnának látom
pedig a kert alatti szerelmek terére
mindig is ezernyi színt varázsolt
aranyban megmártott
néma levelek
hintáztak
a titkokat tudó odvas fákon
de én már nem érzem itt benn
az élénk színeket
didergő szívemre kell terítsek már
jó meleg
szövetkabátot
kiülök még most is
magamat vádolni
a kertbe
mélybarna italom
ócska kávém kortyolom
közben a bánatom
vetem el e szomorkás versben
közben az idő gyors
múlását átkozom
halkan
de nincs bennem
megbánás
amiért múltammal így
magamra maradtam
imádkoznom kellene
vétkeim megbánni tudom
de láttam ahogy
egy szomjas kicsi fecske
a medence
álló vizére
szomjasan
mohón lecsapott
itt van még lám
és fészket rak tán
vagy vizet hord csőrében
hogy fészkében esdeklő fiait
sorban
meg itassa
nincs még ősz hurrá
suhan át agyamon
és súgom magamnak
nahát
hallelujah.


Rigó Tibor legutóbb a Szöveten: