PRÓZAIRODALOM

Mezei Márk: Zsidó temetés (Regényrészlet)*

Hátamra tapad az ingem. Nincs még tíz, de már őrjöngve veri a nap az udvar porát, végigárad az arcomon, torkomra szárítja a nyálam. Mentolízű a szám. Nem remeg már annyira a kezem, valamennyire erőre is kaptam.

Kofferek, lámpaernyők, díványpárnák, szárnyas tükrök, gyúródeszkák, biciklivázak, összegyűrt, grafitszürke munkásruhák, évfolyamonként gyűjtött, penészesre rohadt újságkötegek egy kupacba dobálva az udvar közepén. A nagyobb tárgyakat a tetejére dobálom, a kisebbeket sittes zsákokba gyűröm, szigszalaggal kötöm egybe a szájuk. Gereblyével húzom vissza, ami elgurul.

Fehér csíkot húzott a szekrény lába az előszoba kövére, világos foltok a falakról leakasztott képek helyén. Kitágult a ház a tárgyak hiányától. Ugyanolyan hideg és idegen lett, mint amikor beköltöztünk. Ennyi maradt belőlünk.

Irritálja az alsógatya elcsúszott pántja a combom belső oldalát. Fészkelődöm, igazgatom a letapadt farkam. Tarkómig szalad tőle a hideg remegés. Elfáradtam, mire mindent kihordtam a levegőtlen szobákból.

Mélyre szívom a párás levegőben átnedvesedett vakolat szagát. A folyamatosan füstölő Hőerőmű kéményei ellenére is tisztább a battai levegő, mint a pesti.

Kihúzom az apám egyik ingét a kupac aljáról. Elengedett a varrás, foszlik, rojtosodik a gallér széle. Apró, fekete tulipán a gombsor mellé hímezve. Az orromhoz emelem, megszagolom. Lötyögne rajtam, ha felvenném, több számmal nagyobb, mint amilyet hordok. Ki kellene mossam, ha viselni szeretném. Véletlen, hogy éppen ez akadt a kezembe? Hogy pont ezt húztam ki a kupac aljáról? Nem tudom, de nem is érdekel. Nem ezzel akarom a kezdeni.

Alig fog az agyam, nehéz, sötét massza áramlik a homlokom mögött. Nem tudok szembenézni azzal, amit műveltem.

Átszínezem a valóságot. Attól függően, mennyire kényelmes vagy éppen kényelmetlen emlékezni, univerzálissá nagyítom, vagy elbagatellizálom az emlékeimet. Rajtam kívül álló okok után kutatok, amelyek nemcsak felmentést, de észszerű és elfogadható magyarázatot adnak arra, milyen durva és kiszámíthatatlan erők lökdöstek lealjasodásom végső pontjáig. Nevetséges igyekezettel próbálom meg előhívni azokat a semmitmondó emléktöredékeket, amelyekből megérthetném a bukásomhoz vezető események stációit. Össze vagyok zavarodva. Minden rám zuhan.

Lehetetlen megtalálni azt a pillanatot, amikor az ok-okozati összefüggések átvették az irányítást az életem felett. Akárhogy kínzom magam, nem vagyok képes rájönni, melyik pillanattól váltak visszafordíthatatlanná az események.

Szégyen árad szét bennem. Nem tudom, mit csináljak, hogy ne legyen ennyire kiszáradva a torkom. Bárhogy erőltetem, sehogy sem akar összeállni a kép.

Visszamegyek és előhozom a kisbaltát a fáskamrából. Az első pár csapás erőtlenre sikerül, nem jó szögből éri a penge a bútorokat, csak összekarcolom vele a keményebb felületeket. Beleköpök a tenyerembe. Előre tudom, hogy meg fog nyugtatni a törések, szakadások, omlások, csattanások, reccsenések hangja, csend és boldog szégyenérzet árad szét bennem utánuk.

Öcsi bá arcát látom magam előtt. Csibi néni félmosolyát. Egyre nagyobb erőt tudok belevinni a csapásokba. A falba fúrt polcokkal kezdem, aztán szétverem a kamrai stelázsit és a konyhaelemeket, kirugdosom a szobánkat elválasztó kétszárnyú ajtó sárga dróthálóüvegeit, letépem a csillárokat, széthasogatom az ágyak fejtámláit. Felhasítom a sezlon huzatát, leverem apám szobájának alsó és felső tároló szekrényeit. Szárazon porzik a malter, öblösen visszhangoznak a csapások az üres szobákban, recsegnek az üvegszilánkok a talpam alatt. Berúgom az ajtókat, kitépem a fotelok bélését, a falhoz vagdosom a vázákat, tányérokat és befőttesüvegeket. Vadul vernek egy dobot a halántékom mögött. Mindennek nekimegyek, amit csak érek. Nem ez lesz az első alkalom, hogy mindent szétverek.

Csak akkor veszem észre, mennyire zihálok, amikor abbahagyom a rombolást. Vérzik a kézfejem. A balta nyelét szorongatom, nem tudom letenni. Nehéz szétverni a múltunkat. Lehetetlen elpusztítanom apámmal közös életünket. Nedves a halántékom. Örülök, hogy senki sem jött át az őrült rombolás zajára.

Kifekszem a ház mögötti fűre. Tarkóm alá kulcsolom a tenyerem, hogy ne szúrja annyira a száraz torzsa a nyakam. Magamra figyelek. Élvezem a békességet. Becsukom a szemem, hagyom, hogy égesse a nap az arcom.

A hasamat és a lábamat nézem. Úgy fekszem, ahogy apám is feküdt a kórházi ágyán, mozdulatlanul, előrenyújtott, egyenes lábbal. Összekeveredik az ingéből előpárolgó testszaga az izzadságommal. Feszül a hólyagom, de már nem akarok visszamenni a házba. Hallom, ahogy megérkeznek az első szemétszállító teherautók az erőmű melletti körforgalomba.

Nem akartam, hogy zsidó temetést rendezzenek neki. Olyan hagyományban adjanak neki végtisztességet, amihez nem volt semmi köze. Olyan nyelven mondjanak imákat, amiből egy szót sem értett volna. Olyan helyen tegyék föld alá, ahová szinte lehetetlen visszajussak.

Meg kell emeljem a derekam, hogy elő tudjam venni a farzsebemből az egyetlen megmaradt fényképet.

Öcsi bá ül rajta a tengizi munkásszálló asztalánál. Nem visel szemüveget. Árnyék vetődik a frissen borotvált arcára, a boltozatos homlokára. Lábos és tányér van előtte, mint aki evéshez készülődik. Nem tudom, ebédel-e vagy vacsorázik, csak az látszik rajta, zavarban van, hogy fotózzák. Görcsös és merev. Előtte kiszáradt kenyér levágott héja. Félbehajtott szalvéta a kezében. Van valami a szájában, amit nem mer lenyelni? Megtörölte a felvétel kedvéért?

Erős a keze. Szőrös a csuklója. Vastagok az ujjai. Se gyűrű, se anyajegy. Egy részen mélyen belátni az ing gallérja alá. Erő és elpusztíthatatlanság árad a vastag nyakából. Rabul ejt a látványa, nem tudom levenni róla a tekintetem. Félek, hogy már sohasem tudom elfelejteni. Ezt a képet se volt erőm kidobni. Szinte megbénulok a felismeréstől, hogy bármit csinálhatok, mostantól örökké velem marad. Bármennyire nem akarom, emlékezni fogok rá.

Nem ilyennek képzeltem a tizennyolcadik születésnapom.

El szeretném mondani, ami velem történt, de nem úgy, ahogy arra kényelmes emlékezni. Ezerkilencszáznyolcvanhét augusztus tizenkilencedikétől kezdem. Attól a naptól, ahonnan még tisztán emlékszem mindenre.  Lesöpröm a hangyákat a lábamról, ellenőrzöm, hogy rendesen megszívták-e magukat a rongyok a benzines palackok szájában. Már nincs visszaút, be akarom fejezni, amit elkezdtem.

Mezei Márk

* Mezei Márk Kalligram Kiadónál megjelent új, Zsidó temetés című regényéből. A részletet a szerző engedélyével közöljük.

Mezei Márk előző regénye: Utolsó szombat (Kalligram, 2018).