VERS

Tóth Olivér: Kellettél…

Kellettél a háznak, kerítésnek, ágykeretnek, rönknek, tetőnek,
oszlopnak, karosszéknek, asztalnak, tűzrevalónak, bölcsőnek,
díszes tányérnak, kanálnak, függönytartónak, komódnak, etetőnek,
belakni faragott szobáit faltól falig, ahogy másaid sarkaidban nőnek,

kényeztetve, szűkebb, szerényebb legyen a letérdepeltetett csend,
ami gyűrűk tulajdonává tett, mert a matt embernek kell a rend,
tábláin tudd a fogantatás öröktől ránk kényszerített trend,
kandalló láng, ami hamuvá morzsolja keménységed.

Szűkösségben darabjaidat vágódeszkává avatja a szülés,
törzsed, ágad és koronád, csillogásaid rajtad a nevetés,
nélkülözhető rönkökké dermedt megcsalásban a feledés,
fiatalságod küszöb, mankó a teljességhez, túlzó gyermekremegés.

A láz, amelyben szépnek és boldognak látott a férfi csók és kéz,
a mindennapi hiány félelme, ha megi s tagad, de érted álmodozni kész,
kinőtek vadjaid, hajtásaidra hasonlott sors vár, csenevész,
hátadon csattant kötelesség, a rabszolgasors, a földiség felekéz.

Hajóid teltségéből a rakományt elkaszálják fűrésznyelvű emberek,
forgácsaidból népes almok, sírkertek és virágágyások csemegézve esznek,
te gyökereidre sarjadzott néped után nyúlsz, vénáid megmérgeznek,
megengedted, nem tehettél mást, cipőt faragjanak karjaidból, lépteim legyeznek.

Emlőidtől tört tojáshéj dalolt a szám, megtört kozmosz csendjét odáztam szóvá,
a világban sárgaságba estem, nem akarok kigyógyulni, száradjak tengeri sóvá,
tokokká dobolt horgonyaim égnek vetem, amerre ránt, vert madarait etetem jóvá,
Krisztusnak ácsolt koporsódban bőröm viszem vásárra érted a gúnyt, tegyen megválthatóvá.

Tóth Olivér verse legutóbb a Szöveten: