VERS

Köves István: Anzix Prolinéziából

Ezen a köztéren a padok, ha nem is támlásak,
de kényelmesek, megszoktam,
ha félig lehunyt szempilláim alól nézem,
egész görögösen ragyog a Nap.
A tolmácslány a plakátfotóról
úgy áll meg mellettem, mintha csak véletlenül,
mintha nem szemeznénk így,
szótlan-némán, már, ki tudja, hetek óta,
gyöngyös-pántos saruba rejtett apró lábát
ormótlan cipőm mellé igazítja,
kerek térdkalácsát az enyémhez támasztva,
fölajzott íjként dől felém,
s mert én, mamlasz, csak zavart-ügyetlenül
mosolygok selmán minderre,
a fejem fölött futó kapaszkodórúdra
csimpaszkodik kacéran nevetve,
hóna alól, pőrén párállik, medúzás
olívaillatot pöffent fejem köré,
karkivágásából apró, de huncut
körte-mell pár kandikál elő, bongó iker,
aszalt szőlő, gyűrött mazsola bimbói
lehorgonyoznak riadt retinámban.
Mint játszva ingerkedő bodros kecskegida,
azt súgja: No, dönts már,
akarod, vagy sem, tíz napig úgyis
együtt leszünk az úton, összezárva, te árva!
A koszlott városi galambok burukkolására
celofánosan ráúszik mögöttünk
a bódult kabócakórus végtelenítve udvarló,
minden beborító, párzó éneke,
a tapintatlan buszpöfögésre meg
az öröklétet ígérő, klasszikus tengermoraj,
égőtorkú leanderek rovarcsalogató,
édes illata árad felénk,
már látom a habokból fölugró
önfeledt delfinek kaján pofáját,
hallom a kikötött csónakok
palánkjához csapódó locska hullámverést,
Velem? Hozzám? Nekem? Tényleg?
– habogom hitetlen-bénán,
Tudod, tintahalkarika és retsina,
fenyőízű sós bor egy parti halász-bodegában,
lengedező tarka lampionok alatt,
váll a vállhoz, mint egykor volt, régen …
Csöppet elpilledtünk, ettünk-ittunk eleget,
harangozhatnak, füttyöghetnek immár,
nincs az a közterületfelügyelő,
akinek én most fölpattintom a szememet.

Köves István verse legutóbb a Szöveten: