VERS

Márkus László: Epilógus

Keblemben bukfencet vet a félelem,
gyávaság munkál minden tettemben,
férfi büszkeségemet sárba vetették,
s mint kígyó által babonázott nyúl,
lapítva várom ingerszegény holnapom.
Jó bolondként nem csaltam, loptam,
nyelvem is szószaporításra teremtetett,
nem méltóságos ülepek tisztogatására.
Ne csodálkozz hát, hogy ide jutottam.
Lelkemnek gyógyír minden pillanat,
mit kortárs versek között tölthetek.
Örömük és bánatuk időnként elragad.

Ágyam és szobám régóta rideg-sivár,
titkos örömök nem rongálják lelkem.
Bakancsom sem koptat már bérceket,
az ősi fenyves aljában csordogáló,
selymes csermely mindhiába vár rám.
Szalamandrák titkait már nem lesem
a szomjat oltó, hűs Garadna partján,
távoli városok flaszterén korzózgatok.

Torz rémület üvölt fel olykor bennem,
mit keresek itt én, mi történik velem.
Választ senkitől nem kapok. Éjjelente
sötét árnyak acsarognak rám némán.

Márkus László verse korábban a Szöveten: