PRÓZAIRODALOM

Csikai Gábor: 4(+3*0,5) éjszaka (1. rész)

Prológus / 0,5. éjszaka

Ha minden igaz, Az Isten gyarló gyermekein kívül – mely, ha jól alakulnak a dolgok, hamarosan kisregényként fog úgy hozzávetőlegesen 23-24 évi pihentetés után életre kelni – a „4 éjszaka” története az, amit a legrégebb óta (idestova 16 éve) forgatok magamban. Ez a hosszadalmas érlelés egyrészről nyilván ártott a sztorinak, másrészről meg használt neki. Ártott, mert ennyi idő alatt, akárhányszor is idéztem, mondtam fel magamnak, sőt másoknak is, nyilván sok mindent elfelejtettem belőle, sok mindent átstrukturáltam, és mivel íróféle ember lennék, sok mindent hozzá is költöttem, így sajnos sok köze már nincs az eredeti eseményekhez. És használt, mert ennyi idő alatt, akárhányszor is idéztem, mondtam fel magamnak, sőt másoknak is, nyilván sok mindent elfelejtettem belőle, sok mindent átstrukturáltam, és mivel íróféle ember lennék, sok mindent hozzá is költöttem így szerencsére sok köze már nincs az eredeti eseményekhez. Világos, ugye?

Például fontos strukturális változásnak számít, hogy 16 év alatt arra is rádöbbentem: a 4 éjszaka sztorija sehogy sem lesz érthető a plusz 3 darab 0,5 éjszaka nélkül, ezért ezzel szépen szét is borítom az elegáns, szimmetrikus, szinte szimfonikus szerkezetet, mert ráadásul ezek a fél éjjelek – sőt néhol kis délutánnal, hajnallal megbolondítva –, még véletlenül sem arányosan helyezkednek el a mesében, hanem szinte véletlenszerűen odadobálva. Ennyi – gondolom – példának elég is, így az elfelejtett vagy a beleképzelt dolgok tömkelegébe már bele sem mennék, inkább csak annyit javaslok, mindenki élvezze a sztorit, és ne is próbálja fölfejteni belőle, mi is lehetett valóság, és mi az oly sokat emlegetett írói fantázia terméke.

Azé az írói fantáziáé, amelyet rögtön így az indításnál ki is kapcsolok, hiszen mindenféle kitalált sztorikkal alaposan körbevattázhatnám a találkozásomat Julival, de ezt jelenleg teljesen fölöslegesnek érzem, mert épp a megismerkedésünk története az, ami a legkevésbé fontos, és a legkevésbé érdekes ebben az egészben. Annyira átlagos, amennyire éppen lennie kell, és annyira lényegtelen az események további folyásával kapcsolatosan, hogy nem is látom érdemesnek túlcifrázni, egyszerűen csak körülírom a helyzetet, és már vágtatunk is tovább arrafelé, ahol már a fontosabb történések zajlanak (a 0,5. éjszakáról az 1. éjszakára nyilván.)

Akkor tehát a 2004-es tél végén járunk, akkoriban, mikor már Révényből átiratkoztam az egyik budapesti egyetemre, és a haverokkal telerakott, kényelmes albérletből átköltöztem ezen iskola 1000 fős budaszentmártoni kollégiumába, ott is a 913-as szobába, például Rusi mellé – ahogy ezt már olvashattátok néhány sztoriban, és ahogy fogjátok is majd még. Abból a fogadalmamból jól láthatóan nagyon lett semmi, hogy mostantól kevesebbet fogok bulizni, mert persze elég rendesen belevetettük magunkat az új haverokkal a budapesti éjszakába, bár itt már azért tanultam és az egyetemre is bejártam – ellentétben a Gancegálban megénekelt révényi évekkel.

Kedvenc helyünkön – meg akkoriban a budapesti egyetemisták nagy részének kedvenc helyén – a Napkeltében (ez a hely fel fog még később is bukkanni, és itt most a „később”-ben elég biztos vagyok, mert a zárónovellát már megírtam, bár azóta kitaláltam egy még jobb zárónovellát, úgyhogy ez már csak az utolsó előtti lesz) hédereltünk azon az estén-éjszakán is, és innentől semmi extrát nem tudok mondani a dologról, illetve a már emlegetett körülvattázás elkerülése érdekében nem is akarok. Képzeljük el a Napkelte pincehelyiségét, a teljesen átlagos, 90-es évekből itt maradt pultot, és azt, ahogy a pultot támasztva – még véletlenül sem a bárszékeken ülve, mert nekem és többnyire ugyancsak faluról esetleg kisvárosból jött haverjaimnak ez számított a kocsmázás természetes állapotának – iszogatunk, meg ökörködünk.

A kinézetünket is nagyjából el lehet képzelni, rövid, összevissza zselézett haj, a ma menőnél nyilván szélesebb szárú farmer, póló, fekete, rövid bőrdzseki, szóval tipikus „századeleji” laza csávó vagyok kinézet. Valahol a terem másik végében, egy boxban, vagy a szabad placcon tánctér szélén – mivel erre sem emlékszem, egyezzünk ki a tánctér szélében – meg tipikus „századeleji” bicska csajok állnak egy csoportban. Vállig érő, szőkített vagy feketére festett haj, csipőfarmer, fehér spagettipántos vagy hát nélküli top, nagyjából ezt próbáljuk vizualizálni. Az egyik csajt nyilván elsőre ki is böktem magamnak, őt nem kell a fantáziámra támaszkodva körülírni, hiszen a későbbiek miatt eléggé belém égett: ő volt a szőkített hajú a nagy eséllyel csak elképzelt csoportban, bikavadítóan barna szemekkel, nagy mellel, tökéletes alakkal. Sima 9-es (10-est csak azért nem kapta meg ekkor, mert nem járt velem), aki általában szóba sem szokott állni az olyanforma 7-esekkel, mint szerénységem, de én meg szerettem a kihívásokat, úgyhogy szemezni kezdtünk, majd egy-két összemosolygás után gyaníthatóan le is választottam a társaságáról.

Azt, hogy mi történt ezután, szintúgy homályba vész, hiszen olyan sokszor történt ilyesmi, így innentől is a tipikus forgatókönyvet ismertetem: rövid beszélgetés néhány jól elhelyezett poénnal, koccintás a pultnál valami nyálösszerántóan édes női itallal (én esetleg unikumot ittam, bár az akkoriban nem volt olyan menő, mint például a tequila sóval és citromlével), aztán tánctér. Táncolni akkor se tudtam, de ha volt annyi a csajban, meg valamennyire bejöttem neki, akkor ez általában teljesen hidegen hagyta. Aztán haladunk tovább a hagyományok mentén, először távoli majd egyre közelebbi tánc, összeölelkezés, smárolás. Újra egy kis pult, vissza táncolni, vagy ki a Napkeltéből, ott is kis majd egyre több smárolás, számcsere, majd még találkozunk, búcsúsmaci. A következő napokban vicces és komoly SMS-ek váltakozva, esti séta a Belvárosban kissé zavart indítással, hogy most akkor csókolózhatunk-e vagy sem, majd egy mozi, ennek a végén azért már komolyabb búcsúcsók. Ezekre már határozottabban emlékszem, bár nyilván ezek is tipikus – de jelen esetben egyáltalán nem fölösleges – körök voltak. Így akkor a fél éjszaka meg a röviden hozzá csapott este után bele is kezdhetünk magába a történetbe. És lőn reggel és lőn este:

1. éjszaka.

A 21. születésnapomat ünnepeltem abban az évben március 4-én. Mivel egyrészt nem volt kerek, másrészt meg nemrég költöztem Pestre, így aztán elég kevés embert ismertem, harmadrészt meg nem is szoktam annyira megünnepelni a dolgot, ezért ekkor is szolid partit terveztem: néhány haverral iszogatunk egyet a koleszszobában, oszt kezit csókolom. Persze Julit is meghívtam annak reményében, hogy szorosabbra tudjuk fűzni a dolgainkat, ő pedig azonnal igent mondott, sőt szobatársaim nagy örömére még azt is kilátásba helyezte, hogy két barátnőjével érkezik. Én be is szereztem némi – nem is annyira „némi” – alkoholt, este nyolcra meg rendeltünk pizzát, aztán 6 óra körül neki is ültünk a bulinak.

Hét óra után Juli is beállított a barátnőivel, és nagy megnyugvásomra mindegyiknél egy-egy ajándék üveg pia is volt, így ezzel biztosítva is láttam a további jó hangulatot. Az pedig csak még hepibbé tett, hogy a lány teljes természetességgel telepedett le mellém, és az éjszaka folyamán ugyanilyen természetességgel simogatott meg néha vagy éppen fogta meg a kezemet, szóval úgy éreztem, totálisan sínen vagyok, még csak nem is úgy, mint annak idején József Attila. A pizza megjött közben, és buli is igen jól alakult, Rusi és Zebi haverjaim szépen összemelegedtek a két másik Julival együtt érkezett hölggyel – a nevüket, ha fejbe lőtök, sem fogom tudni felidézni. Illetve az egyikét igen, őt Szilvinek hívták, de csak azért ragadt ez meg bennem, mert a későbbiek folyamán még szerepe lesz a 4+3*0,5 éjszaka történetében. Egyébként úgy képzeljétek el a dolgot, hogy szólt a zene, röpködtek a poénok, szóval első osztályú kis szobabuli kerekedett a szülinapomból, majd valamikor éjféltájt Juli egyszer csak közel hajolt hozzám, és közölte:

– Elfogyott a cigim, le kéne ugranom a benzinkútra, elkísérsz?

Nyilván a saját szülinapi bulijáról az embernek nem illik csak úgy dobbantani, de nyilván egy 21 éves ember mélyen szarik az illemre, ha egy bombanő szólítja fel a szabályok megszegésére, úgyhogy fel is pattantunk, és célba vettük a legközelebbi benzinkutat nem messze a kollégiumtól. Út közben mindenféle csacskaságokról beszélgettünk, és nekem először támadt olyan érzésem, mintha annyira nem is érdekelném Julit, mit amennyire szeretném, hogy érdeklődjön irántam. Azt, hogy honnan jött ez az érzés, akkor se tudtam, nem hogy 16 év távolából, de valahogy belém költözött és nem hagyott nyugodni annak ellenére sem, ami ezután történt. A benzinkút mellett ugyanis található volt egy McDonalds, ami Julinak is megütötte a szemét:

Én már kicsit megéheztem, nem kajálunk valamit?

– Menjünk, pár sajtburit én is be tudok harapni.

Bementünk, és be is tankoltunk egy csomó tápot, aztán levágódtunk az első asztalhoz, ahol mindenféle egyéb témák után Juli egyszer csak azt kezdte fejtegetni:

– Most csütörtökön tart a másik barátnőm (itt persze nevet mondott, de mint korábban kifejtettem, azt már elfelejtettem) a Napkeltében egy kis bulit. Eljössz?

– Persze! – vágtam rá gondolkodás nélkül.

– Jól van, előtte találkozzunk 6-kor a Regében!

– Túl is tárgyaltuk – mosolyodtam el, és igyekeztem villámgyorsan elnémítani magamban azt a hangot, amelyik még mindig a kétségeit sorolta a fülembe. „Látod, buliba hív, nincs itt semmi probléma!” – kántáltam magamban.

Ezután bevertünk mindent, amit magunk elé pakoltunk, aztán el is indultunk vissza a koleszba. Ahogy ballagtunk a Budaszentmártoni úton, kissé gyanús lett a dolog, hogy tök sötét a szobánk ablaka, de nagyon reménykedtem benne, hogy nem valami olyan dolgot művelnek a drága barátaim karöltve Juli drága barátnőivel, ami miatt be se tudunk lépni a szobába. Ám ezt akkor még nem tudtam meg, mert mikor visszaértünk az épületbe, Julinak feltűnt, hogy bal felől, a klubhelyiségből valami zene, meg kiabálás hallatszik kifelé.

Ott meg mi lehet? – kérdezte, aztán a válaszomat meg sem várva elindult a helyiség irányába, én meg követtem nyilván.

Benyitottunk a terembe, ahol éppen valami komoly buli zajlott, a fal mellé állított asztalok rogyásig rakva piával, egy hifiből bömbölt a zene, és nagyjából 40-50 ember táncolt vagy éppen ivott. Fel is ismertem néhányat, és már azelőtt, hogy megkérdeztük, rá is jöttem, mi zajlik itt: az A épület, mely a bölcsészkaré volt – ahogy mi neveztük, a Sötét torony, igaz, ők meg a B épületet, a műszakisokat hívták így – 9-10 emelete tartott szintbulit, és persze azonnal megkínáltak minket itallal, szendviccsel, aztán még táncolni is beálltunk. Azt, mondjuk, elég lehangoltam vettem észre, hogy az egyik csávó – az ő nevét is elfelejtettem már, így legyen mondjuk Krisz – teljes nyíltsággal rárepült Julira. Valahonnan távolról ismerősök lehettek, de akkor sem esett jól, mikor a tánctér közepén lényegében leválasztotta rólam, majd elvitte az egyik asztalhoz inni, és ráadásul 50 centiről magyarázott az arcába.

Gyorsan utánamentem én is, de elég furán festhettünk, ahogy két oldalról támadtuk a csajt, kábé úgy, mint a rajzfilmekben, mikor a két pasi megpróbálja kettészakítani szívük hölgyét. Végül azonban sikerült részleges győzelmet aratnom, mert negyed óra dumával meggyőztem róla Julit, hogy menjünk vissza a szobámba, hiszen mégiscsak az én születésnapom van, meg különben is van pia arrafelé is dögivel. Most már csak azon imádkoztam, nehogy a többiek kizárjanak a szobából, mert akkor nagy eséllyel visszajövünk ide, és küzdhetek tovább Juliért Krisszel. Aztán fölértünk, és döbbenetes mázlim lett: a többiek nem magukra zárták a szobát, hanem meguntak ránk várni, és elléptek bulizni a kolesztól nem messze található Tomahawk nevű rockdiszkóba, mint ezt az asztalra hajított céduláról megtudtuk.

– Nem megyünk utánuk? – kérdezte a kissé becsípett Juli, de nem igazán kívántam elszalasztani ez a remek alkalmat: kettesben a szobában egy kissé becsípett csajjal, akinek azért valamennyire bejövök; jipikájé madörfakör!

– Tudok itt is rockdiszkót csinálni! – vigyorodtam el, és betettem egy kazettát a CD-s magnóba, amin hogy-hogysem, Balázs Fecó egyik lassú dala volt:

„Megint elment a nap,

Ahogy mindig szokott.

Nem túl sok van már,

Amit még itt hagyott.

Ami félig van kész, az ma félig marad.

Engedd, hogy a dolgok

Most nélkülünk változzanak.”

– dudorászta az öreg mester (bár akkoriban még nem is volt annyira öreg, de innen is csókoltatom ezért a dalért, és az éjszakáért, amit szerzett nekem), én meg lassúzni kezdtem Julival, aztán csókolózni, aztán… na a többit meg képzelje el mindenki magának. Lehetőleg nagyon romantikusra és hollywoodira próbáljuk meg elképzelni – szolid félhomály, lassú zene, oldalról megvilágított, kissé gyöngyöző testek –, mert a lepukkant panelépület kopott szobájában rohadtul nem így nézett ki a dolog, úgyhogy hagyjuk is.

Lépjünk inkább oda, hogy hajnali 4-kor, mikor már túl voltunk mindenen, Juli felöltözött, és közölte, hogy akkor ő most hazamegy. Én ezt csak támogatni tudtam, mert semmi kedvem nem volt reggel az egyméteres ágyban összeölelkezve ébredni úgy, hogy két kanos haver röhög rajtunk, úgyhogy én is felöltöztem – szóval magamra rángattam, ami épp a kezeim közé akadt – aztán lekísértem a buszmegállóba. Ott még egy simán 18-as karikás csókkal búcsút vettünk egymástól, ő felszállt az éjszakai buszra, én meg visszatértem alukálni. Ez olyan jól sikerült, hogy még azt se vettem észre, szobatársaim mikor méltóztattak visszaérni, és 11-ig föl se riadtam.

És akkor most, hogy vége az 1. éjszakának, nehogy így magányosan érezze magát ebben a fejezetben/novellában (attól függően, hogy ezt az egészet egy hosszú elbeszélésnek tekintem, vagy novellafüzérnek), hozzácsapom még a másnapi délelőttöt, és a következő péntek hajnalt, mert csak így lesz érthető a teljes történet. Szóval mikor másnap 11-kor fölébredtem, a telefonomon már volt egy nem fogadott hívás, természetesen Julitól, és természetesen az a hang ott bennem egyből rikácsolni kezdett, hogy a csaj tuti a csütörtöki bulit fogja lemondani és valahogy pedig most hinni is tudtam neki.

Azt egyből el is döntöttem: nem könnyítem meg azzal Juli dolgát, hogy személytelenül, telefonba koptathasson le; ha már ezt akarja tenni, tegye meg szemtől szembe. Így aztán felöltöztem, felpattantam az első, belváros felé menő buszra és bementem a Móriczig. Azt még nem mondtam, hogy Juli a Körtér mellett lakott az egyik mellékutcában, egy kétemeletes ház földszinti lakásában. A kégli a nagyapjáé volt, akié volt a nagyobbik szoba, Julié meg a kisebbik, éppen az utcára néző helyiség – ezeknek még fontos szerepe lesz a későbbiekben, ezért akartam így még most tisztázni. Szóval mindenféle előzetes telefonos hívogatás nélkül szépen odamentem hozzá és becsöngettem. Már csak azért megérte a dolog, amilyen fejet vágott Juli, mikor meglátott – egyből teljesen biztos lettem benne, hogy tegnap éjjel az a szkeptikus hang ott bennem nem hazudott. Most pedig megpróbálom szó szerint idézni azt a remekbe szabott monológot, amit ott az ajtóban – mint ebből is látható, egyébként be se hívott lenyomott, mikor megkérdeztem, mégis miért csörgetett meg kora délelőtt.

– Hát … őőő … közben ugye változott a helyzet … mégse megyünk bulizni csütörtökön … mert másnap korán kell kelni … meg suli … meg … ilyesmi … érted … na. – Valami efélét sikerült kinyökögnie, én meg, esküszöm, szinte meg is szántam, hogy csak ennyire futotta neki. Mindenesetre egy flegma „oké, értem!”-mel válaszoltam, aztán sarkon fordultam, és alaposan megnéztem a bejárati ajtót. „Ha itt még egyszer belépek, basszon meg az Isten!” – mormogtam magamban, aztán persze nyilván még beléptem, mert akkor miről szólna tovább ez a sztori, Isten meg tette becsületesen azt, amire akkor felszólítottam.

És akkor ezt a részt sem ússzuk meg még egy kis kiegészítés nélkül, de talán olyan nagyon nem lepődtök meg rajta, ahogy azon sem, hogy ez a rész ama péntek hajnalon fog játszódni, azután a csütörtök éjszaka után, amikor is nem mentünk el bulizni. Én még előtte este eldöntöttem, hogy nem búslakodok a koleszban, hanem pénteken korán hazamegyek Hanságszéppusztára, így, hogy elérjem a Népligetben a 7 órási buszt – mert akkor még közlekedtek buszok Győr és Budapest között –, a reggel 6 óra már a Móriczon talált. A helyzet pedig úgy alakult, hogy nem csak engem.

Én leszálltam a külvárosi buszról az egyik mellékutcában, a Karinthyra meg pont akkor futott be az aktuális 6-os villamos, és arról teljes bulidíszben vajon ki is szédelgett le? Hát persze, hogy az én drága Juli barátnőm, mellette meg ott ballagott Krisz. Én a kínos találkozást elkerülendő, gyorsan elmenekültem a 6-23-as kocsma irányába, de fél szemmel még láttam, hogy egy nem túlzottan barátinak tekinthető csók után a gerlepár elválik egymástól, Juli hazafelé, Krisz meg a busz felé véve irányt. Én meg a 6-23-asba, ahol a sokkélményre le is dobtam egy gyors fröccs-feles kombót, aztán még erősebb fogadalmat tettem, hogy nem, kizárt, soha többé. Szóval így indult a dolog, aztán következett az ennél is sokkolóbb 2. éjszaka.

(folyt. köv.)

Csikai Gábor prózája legutóbb a Szöveten: