PRÓZAIRODALOM

Juhász Zsuzsanna: Picike életkedv

Petar Zambo fotója

Te, én már megint nem láttam meg, amit kellett volna. Szamár voltam, de te meg, úgy látszik, nem voltál eléggé angyala az Úrnak.
Vagy én vagyok már vak is. De tényleg, én azt hittem, együttérzel a fiatal lánnyal a munkahelyeden. A rákossal, aki aztán el is tűnt hirtelen.
Én hülye meg vigasztaltalak és dorgáltalak, hogy nem szabad. Nem szabad ennyire együttérezni, mert az nem vezet semmi jóra. Segíteni nem tudsz, megváltani a világot nem tudod vele, a fene nagy együttérzéssel, csak az életkedved megy el. Nem vetted még észre magadon, hogy egy nagy, együttérző belegondolás után alig marad energiád? Nem, szívem, nekünk már luxus az empátia, mert az nekünk csak energiavámpír, semmi más. Nekünk kell az erő a munkára, nem vagyunk már fiatalok, s ha te is bevállalsz minden túlmunkát, egyenesen jogod van empátiátlanul élni. Velem együtt, mert tényleg úgy gondolom, a kimerülés határán billegő emberektől bűn elvenni egy egészen picike életkedvet is.
Jogod van hát érzéketlenül élni. Velem együtt. Miért is ne? A csúnyább jeleneteknél is elfordíthatod a fejed a képernyő előtt. Igaz, ez itt nem film, igaz, hogy minden jó, minden jobbító szándék együttérzéssel indul. A másik állapotának kifürkészése képessége nélkül már rég kihaltunk volna. Bár igaz, hogy a becsapásokhoz, átverésekhez is ez kell, a másik szándékának, vágyának ismerete. Na, ugye.
Olyan az empátia, mint az atomenergia, jóra is, rosszra is lehet használni. Viszont ezt el is lehet nyomni. Kitapasztalni, hogy ha tehetetlen dühöt kelt csak, akkor hagyni kell a csodába. S ahogy elmentél, rájöttem, hogy valójában megijedtél. Csak ezt nem illik bevallani. Hogy berezeltél egy rákos fiatal lánytól. És nem illik, de az első gondolatod az volt, hogy így végzed te is, ahogy a költő az árokban. Ahogy a fiatal lány, mert végül is.
Mindnyájan az úttesten menekülünk, vagyis menetelünk, csak olykor egy-két ember kidől a sorból.
De te fizetésemelést kértél és kaptál is, és másnap azonnal felmondtál. Mintha a kezedet sütötted volna meg a gáztűzhelyen, véletlenül. Hazamenekültél, pedig lehet, hogy a lány dudorjai a vállán vagy hol, jóindulatúak. Viszont most nincs ki eltartsa a családodat. A lány meg már lehet, hogy meg is gyógyult. De te otthagytad a jó kis munkahelyedet pánikosan, mert megijedtél, hogy rossz lehet az a hely, ahol fiatalon rákossá lehet válni. Pedig te évek óta csinálod és kutyabajod, mert isten a tenyerén hordoz, de te nem veszed észre. Pedig angyalt is küldött neked, két szárnykinövéssel a lapockáján.
De te csak a halált látod, mert az könnyebb. Könnyebb gyorsan elpucolni innen, mint a létfélelemtől tétován tapogatva valami fogódzót találni. Hogy maradhassunk valahogy. És van, ahol csak elrendelik a túlmunkát, de neked a főnököd azt mondja mindig, hogy légyszi, légyszi. Látod, meg vagy te becsülve. Te rákos se vagy, hát dolgozhatnál, amennyit csak akarsz. Mert látod, vannak a fenegyerekek, akik mindent kibírnak. Meg a rákosok talán, igen, akiknek immunsejtjei nem veszik észre a rákos sejtet, és hagyják elburjánzani őket. De ha így nézzük, ez a rossz növekedés, a rák a túlélést szolgálja. Aki valóban nem bírja, az rákos lesz, elteszi magát egy jobb időre. Kilép, életben marad, majd ha lehet, visszalép és kipusztít magából minden rákos sejtet. Csak az a gond, hogy olykor nincs visszalépés, sajnos. De attól még az ötlet jó. A rákmenekülő útvonal nem is rossz. És ott az a rengeteg autoimmun betegség. Az érthetetlen emberek a rákosokkal együtt. Az egyik idegen kolóniát csinál a testéből, hagyja, hogy idegen, mihaszna sejtek nőjenek benne keresztbe-kasul, a másik meg helyből falogatja magát, pusztítja saját jóravaló sejtjeit. És mégis, alapjában véve túlélnek, de legalábbis partvonalon kívülről nézik a többiek tipródását. De ha eljön az ideje, majd beszállnak újra.
Végül is úgy kellene nézni rájuk, a rákosokra és az autoimmun nyavalyásokra, mint prófétákra. Nem lehülyézni őket, mert önmagukat pusztítják. Hanem tanulni tőlük, tanulni a példájukon. Hisz’ mutatják, élő-eleven testükkel magyarázzák, hogy ha nem tudunk, nem bírunk, ha nem lehet változtatni a kinti világon, akkor a bensőnket változtatjuk meg. Hogy túléljük ezt a változtathatatlan világot.
És a legszörnyűbb, hogy nem vesszük észre, nem, de hogy is vennénk azt a pillanatot, amikor belül legyintünk, hogy á, nem fog menni ez. Nem fog menni se ügyeskedéssel, se több áldozattal, se túlmunkával, semmivel. Mert ha észrevennénk az első rákos, idegen sejtecskéket, az autoimmun zabálás kezdetét, talán egyezkedni lehetne. Ha kint nem, akkor bent, hogy csak módjával, és csak addig, amíg muszáj. Muszáj rákosnak lenni.
A túléléshez, bizony. Bár az is igaz, hogy nem kéne ennyi vírussal, baktériummal megterhelni, csúcsra járatni az immunrendszerünket. Csakhogy városban lakunk, sok és sokféle ember között. Viszont itt van munka, azaz változtatási lehetőség odakint, de emiatt itt van a legtöbb hiába próbálkozó is, akik benti változtatásra kényszerülnek. A túléléshez, kiváráshoz. És persze egy rákos a családnak nem összefogási, összetartási tényező többé, hanem anyagi csőd. Mert mindenáron egészségesnek akarják látni a családtagot, és nem látják benne az Úrnak angyalát, az embert, aki nem meghalni akar, csak egy kicsit pihenni. Szusszanni, s ha lehet, visszatérni.
Mert látod, ott van a prosztatarákos. A legtöbbjük nem is túl fiatalon egy második házasságba vág bele. Hajt, hogy ennek a második asszonyának is megadjon mindent. Ahelyett, hogy rendbe hozná a régit, és örülne az unokáknak, gebed bele a megfelelésbe. És megkockáztatja a prosztatarákot. Pedig jó kis szerv az, segíti az ondósejt mozgását, és még a kilövellésbe is besegít, és bizonyára egyedi illata is van. A fajfejlődést is támogathatta, szagot hagyott a foglalt nőstényen, s így elkerülhetők voltak a csetepaték a hímek között. Legalábbis a foglalt nőért nem kellett már harcolni. De hát nagyon kulturáltak lettünk, minden szagot elnyomunk. Pedig hát milyen jól jönne most a másodházasuló férfiaknak a szag, a szaguk nyoma. Nem kellene izgulniuk, hogy lenyúlják a fiatal asszonykát. Nem kellene csúcsra járatni mindig azt a szegény prosztatát.
De végül is nem féltelek. Könnyen elterelted a figyelmedet a rákos lányról egy friss, hazai környezeti katasztrófára. Mert látod, szükségünk van ilyen hírekre. Mert fanyalgunk a romantikus filmektől, ahhoz már öregek vagyunk, hogy higgyünk a királyfiban. De a sikerfilmeket se szeretjük, mert nagyon jó ötletnek kell lenni annak, ami meggazdagíthat. És gyorsan kell megvalósítani, mert pillanatok alatt lenyúlhatja egy multi. Viszont a katasztrófafilmekre szükségünk van, úgy kellenek nekünk, mint egy falat kenyér, hogy lássuk, van rosszabb is. Van ahol házukat, szeretteiket vesztik el az emberek. Virtuálisan persze. Ahogy katasztrófaturisták lettünk a saját hazánkban, pedig ki se tettük a lábunkat. De nézzük, vizslatjuk szégyentelenül, hol rosszabb, mint itt, ahol élünk. Ahol már jó levegő, tiszta víz sincs. Szégyen, de így van, hogy a magunk megnyugtatására van szükségünk mások rosszára, hogy legalább ott még nem tartunk.
De az butaság, hogy rossz az a hely, ahol dolgoztál. Rossz, mert rákot okoz, pedig dehogy. Nem a hely szokott rossz lenni, hanem az ember helyzete. No meg, lásd, nálunk is dolgoznak rákosok. És nem nálunk lettek azok, hanem előbb, sokkal előbb. Az egyik a férjének nem kellett, meg az anyósának, a másik meg terméketlen volt, meddő mindig is, hát bebeszélte magának, hogy értéktelen. De ma már élni, nagyon élni akar mindkettő. És meg akarja állítani a belső, rossz folyamatot. Ma már éppen hogy vissza akarnák vonni a parancsot, a túlélésre játszást, a takarékon levést. Az egyik fel akarja nevelni a gyerekét, s csak öt évet akar még. A másikat már nem zavarja a meddősége, és nyaranta utazni akar, azért hajt.
Ők már rég megváltoztatták az immunrendszerük kushadását. Tesznek rá, ki mit mond, miért, mire kell nekik a pénz. Nem nagyon vannak már tekintettel senkire.
Eresztenék el már a kutyát boldogan, a hűt, az immunrendszerüket, és uszítanák már rá minden idegenre. Minden belső idegen és kívülről betolakodó sejtre.
Mert igaz is, olykor túl is hergelik, az egyikük biztosan. Hisz’ folyton allergiás. Száját, orrát, kezét folyton kicsapja valami. Valami ártalmatlan mosogatószer vagy krém.
És így, kicsapott bőrrel üzeni, hogy jaj minden betolakodónak.
Igaz, a túlműködés miatt táplálékallergiája is van. De szépen számontartja, hogy mit ehet, mit nem. És valszeg meggyógyul, meg, ha a belső, tumoros sejteket is ilyen vehemensen irtja.
Szóval ne ijedj meg, jó kis munkahely a tiéd. Próbáld magad visszasírni.

Juhász Zsuzsanna legutóbb a Szöveten: