PRÓZAIRODALOM

Csikai Gábor: 4(+3*0,5) éjszaka (2. rész)

2. éjszaka

Ez is délután indul persze, mert hiszen minden éjszakának kell hogy előzményei meg hogy következményei legyenek (ez persze nem lesz mindenhol következetesen kifejtve, csak ahol az elengedhetetlenül szükséges). Szóval ezen a nem sokkal későbbi szombat délutánon békésen üldögéltem a szobánkban, és valószínűleg neteztem, mert két programozó szobatárs mellett ez teljesen természetes lett. Meg nyilván azon törtem a fejem, mit is csináljunk ezen a szombat estén, mert előre megbeszélt tervünk még nem volt. Egyszer csak Zebi és Rusi jött be a szobába, és Zebi egyből le is csapott rám:

– Mi tervezel ma estére?

– Hát egyelőre semmit.

– Mit szólnál egy zárt körű házibulihoz?

– Mennyire lenne zárt körű?

– Hát Juliékhoz mennénk, lennél te, Rusi, én, Juli nyilván, Szilvi meg X. (Sajnálom, akárhogy is küzdöttem azóta is rendületlenül, hogy belekezdtem ebbe a sztoriba, a harmadik csaj neve továbbra sem jutott eszembe.)

Kizárt, akkor akarom látni Julit legközelebb, mikor pápa felveszi az iszlámot.

– Ne legyél már ilyen, pont jó lenne, ha jönnél, mert akkor minden csajra jutna egy pasi.

– Jut Julira így is, rohadjon meg a Kriszével együtt!

– Azzal semmi nincs közöttük.

– De köztünk se lesz, ezt garantálom!

Aztán ez a párbeszéd még folytatódott egy darabig, és gondolom, világos, hogy végül is megtörték az ellenállásomat, mert hát nem szólhat arról ez a rész, hogy estig olvasgatok, meg netezek, aztán lezuhanyzom, megnézem a szombat esti szuperfilmet, este 11-kor meg édesdeden nyugovóra térek. Itt aztán következzék most egy kis balladai homályos rész, csak mert konkrétan nem emlékszem merrefelé is járhattunk a buli előtt, de mivel a Móricz környékére mentünk, erősen esélyes, hogy a Regét valamint a Lágymányosi Aranynégyszög (A Karinthy Frigyes út-Bartók Béla út-Bertalan Lajos utca-Budafoki út által határolt terület) több kocsmáját (6-23-as, Borpatika, Black Dog, Bercsényi, Oportó, Anomymus, Icsa, fene tudja melyikben nem járhattunk) látogattuk meg bemelegítés gyanánt.

Aztán odaértünk Juliék házához, beléptünk az utcaajtón, nekem pedig nem is igazán jutott el a tudatomig, mit is fogadtam meg múltkor. Mikor pedig bevonultunk a lakásba, Juli úgy fogadott (igaz csak puszi-puszival), mintha mi se történt volna. Jó, végül is azóta a buli óta nem is beszéltünk, én pedig nem közöltem, hogy valójában lebukott, így ő tényleg azt hihette, hogy minden rendben van közöttünk. Ezért eleinte, míg arrafelé haladtunk, úgy voltam vele, hogy a tudomására hozom: nem úgy van az, mint volt rég, nem az a nap süt rám rég, bébi, de aztán sejthetitek, mi történt. Belenéztem azokba a már emlegetett, bikavadítóan barna szemekbe, és azt is elfelejtettem, mikor és hol születtem (egyébként Uporváron, 1984. március 4-én), nemhogy azt, hogy igazából le akartam baszni.

Mindenesetre bevonultunk Juli szobájába, ahol egy ágy volt, egy széles kanapé, előtte dohányzóasztal, egy szekrénysor és egy hatalmas tévé (ezt értsük szó szerint, nem csak az átmérője volt hatalmas, mint manapság az UHDQWERTZ faszomtudja milyen betűs tévéknek, hanem a szekrénybe is mélyen belenyúlt.) Az asztalon pia és különböző rágcsálnivalók pihentek, a tévében pedig épp akkor kezdődött A gömb című film Dustin Hoffmannal. (Nem kicsit vicces, hogy erre határozottam emlékszem, míg a Julival való megismerkedésünk körülményeire, vagy a harmadik barátnője nevére még véletlenül sem. Jó, mondjuk ebben valamennyit segít, hogy a film Michael Crichton regénye alapján készült, akit máig az egyik legjobb, ha nem a legjobb ponyvaírónak tartok.)

Azt, hogy miről is beszélgettünk, milyen poénok repkedek az asztal körül, megint csak balladai homályba burkolom főleg az emlékek hiánya miatt, no meg azért, mert nagyon erőltetettnek érezném, ha most írnék valami szándékoltam laza, 2000-es évek elején használatos szlengkifejezésekkel teletűzdelt párbeszédet. Úgyhogy egy balladákra jellemző ugrást is el fogok most követni, mert a következő kép, ami élesen belém égett, hogy mi Julival már kiszorultunk a kanapéról, és az ágyán fekve nézzük a film végét. (Most kicsit elgondolkodtam, lehetséges-e ez, hogy mikor odaértünk, akkor kezdődött a film, és a buli vége felé még mindig tartott, de utána néztem az IMDB-n: A gömb 2 óra 14 perc, így agyig nyomva reklámmal simán lehetett 3 óra is. Így végső soron stimmelnek a dolgok.)

Arra viszont ne számítsatok, hogy valami extra, Pornhubra illő dolgok következnek most, esetleg egy gruppenszex. Nem, igazán konszolidáltan viselkedtünk, éppen csak összebújva néztük a film végét, talán még némi laza csókolózás lehetett. (Elég gáz, hogy itt is a feltételes módot használom, de ebből is csak a töredékek maradtak. Meg annyira durván alakult a folytatás, hogy az simán agyon tudott nyomni bármit, ami előtte történt.) Persze némi ital is folyamatosan volt a kezünk ügyében, meg néha a másik egy-egy testrésze is volt a kezünk ügyében, így ha most nem írok részletes filmkritikát Barry Levinson egyébként igencsak szórakoztató alkotásáról, azt, remélem, mindenki megbocsájtja nekem, hisz lényegében annyi maradt meg belőle, hogy Dustin Hoffman és Sharon Stone a víz alatt tartózkodik. Arra viszont már ismét élesen emlékszem, hogy Juli volt az, akinek a következő mondat kicsúszott a száján:

– Menjünk el bulizni a Napkeltébe!

Én ezt az ajánlatot nyilván úgy értelmeztem, hogy kárpótolni kíván a múltkori malőrért, és semmiféle hátsó szándékot nem sejtettem a dolog mögött, pedig kellett volna. Ráadásul sokkal inkább lett volna kedvem kettesben (na jó, hatosban) itt maradni a lakásban, és esetleg ismét kissé alaposabban megismerkedni a másikkal, de balga módon mégis igent mondtam.

– Ti nem jöttök? – kérdezte aztán a többieket, akik ugyancsak egymás egyelőre szolidabb felfedezésével voltak elfoglalva.

– Menjetek csak, majd később utánatok megyünk.

Persze senki nem jött utánunk, de ezen sem csodálkoztam túlzottan. Mindenesetre Juli kimászott mellőlem, és elment a fürdőbe készülődni, amit az átlagos női teljesítményhez viszonyítva elég gyorsan véghez is vitt. Így visszagondolva ez a sietség is gyanús lehetett volna, de egy szerelmes 21 éves csávó hogyan a halálba is tudna gondolkodni? Úgyhogy mikor kifestve, felöltözve előkerült a fürdőből – Istenem, de vadul nézett ki, én meg voltam olyan hülye, hogy azt higgyem, miattam – én is gyorsan magamra rántottam az akkoriban roppant menőnek számító bőrkabátom, és el is indultunk.

A jó reményeknek további alapot adott, hogy az ajtótól a 6-os villamosig, majd a Jászai Mari tértől a Napkeltéig kéz a kézben ballagtunk. Visszatekintve persze totál érhetetlen, miért hagyta, hogy ennyire elbízzam magam. Hónapokkal később nyilván úgy gondoltam, szimpla gonoszságból tette ezt, manapság meg úgy értelmezem, hogy végül is csak egy 18 éves csaj volt, aki roppantmód élvezte, hogy ekkora hatalommal rendelkezik a férfinem felett, és próbálgatta a határait.

Mivel már sokadszorra fogom leírni, hogy „gondolom, senki sem lepődik meg”, azért elgondolkoztam rajta: ha ennyire kiszámíthatónak, meglepő fordulatoktól mentesnek érzem a sztorit, akkor igazából érdemes-e egyáltalán leírni. Főleg úgy, hogy eléggé élveboncolásnak, és ezer éve behegedt sebek feltépésének érzem ezt az egészet. Valamiért mégis azt gondolom, hogy megéri megírni ugyanúgy, ahogy elolvasni is, hiszen ha csak – akár ezzel az állandó szövegből kibeszélős lamentálással is – pár szórakoztató percet szerzek valakinek, akkor minden rendben van.

Így tehát jöjjön aminek jönnie kell: gondolom, senki sem lepődik meg, ki volt az első ember, akibe a Napkelte pultja felé haladtunkban belebotlottunk: természetesen az én hőn szeretett Krisz barátom (Közben eszembe jutott a valódi neve, de most meg már leszarom, lusta vagyok visszagörgetni, és átírni.), aki az egyik könyöklőt támasztotta nem messze a Napkelte bejáratától, és elégé úgy festett, hogy célzatosan vár valakire. Na, ekkor már felderengett bennem, hogy kire is vár, és nem lettem valami boldog ettől a felderengéstől.

– Szia, Krisz! Micsoda meglepetés! – köszönt rá széles mosollyal Juli a köcsögre, aki ugyancsak úgy tett, mintha valami hú de nagyon meg volna lepődve, neki azonban ez a mutatvány sokkal gyengébbre sikeredett, mint Julinál, ami vagy azt bizonyította, hogy ő ennyire rossz színész, vagy azt, hogy Juli ennyire jó.

Ezt követően lelkes beszélgetésbe elegyedtünk, mármint ők ketten lelkesbe, én meg időnként beleugattam valami ironikusat, amit, mondjuk nem is nagyon látszottak észrevenni. Pár perc után kezdtem magamat egészen fölöslegesnek érezni, mikor kis pozitív változás állt be, mert Krisznek klotyóra kellett mennie. Gyorsított eljárásban ki is használtam ezt az adódó alkalmat, és Juli felé fordultam:

– Megiszunk valamit a pultnál?

Juli, aki még mindig kicsit ábrándos szemekkel nézett a klotyó felé ballagó Krisz irányába (mondhatom, szívdobogtató és végtelenül romantikus látványt nyújtott), persze azonnal válaszolt:

–  Jójó, menjünk! Hát nem cuki ez a Krisz?

Amit erre tudtam volna válaszolni, inkább visszanyeltem, és csak mormogtam valamit, aztán odaballagtunk a pulthoz. Kikértem az italunkat, és alig nyeltem le az első kortyot, már láttam is, ahogy a vécéről visszatérő Krisz, mint a sas, elkezd körözni, hogy megtaláljon minket. Újból lépnem kellett:

– Bemegyünk táncolni?

– Persze – válaszolt kissé álmatagon Juli, de közben ő is gyanúsan nézegetett körbe, ám szerencsére nem vette észre, merre is vadászik Krisz, a sas.

Ezután hosszabb táncra emlékszem, de mivel elég pörgős zenét tolt a DJ, semmi olyant nem műveltünk, amit igazán szerettem volna, és amivel esetleg végleg meg tudtam volna szabadulni Krisztől. A problémák viszont elkezdtek szaporodni, mert az addig letolt komolyabb mennyiségű fröccs lassan, de egyre kegyetlenebbül elkezdett kopogtatni a hólyagom kis ajtaján, és az, hogy az eléggé pörgős zenére ugráltunk, nem igazán könnyítette meg a dolgomat. Így végül kénytelen voltam elnézést kérni Julitól, és elmenni a legkisebb helyiségbe, ami, mondjuk, a Napkeltében pont nem a legkisebb volt, de ez most lényegtelen.

Amikor visszaértem, Julinak természetesen már nyoma veszett, így most én kezdtem sasosat játszani, ami sajnos rövid időn belül eredményre is vezetett, olyan eredményre, amire számítottam, de amit a legkevésbé sem reméltem. Juli éppen vette föl a kabátját és a Krisszel egyetemben a fölfelé vezető lépcső felé vette az irányt. Persze, ma már tudom, jobb lett volna szép csendben elsunnyogni, akkor talán kevésbé fájt volna a dolog, de hát ezt nem súghatom vissza az akkori Kosinak, úgyhogy utánuk is mentem, és még pont mielőtt kiléptek volna az ajtón, megkocogtattam Juli vállát:

– Hát ti hova mentek?

Juli kissé zavartan fordult hátra, de azt nem tudtam eldönteni, attól jött-e zavarba, hogy nem sikerült észrevétlenül meglógnia, vagy simán csak túl magas volt az alkoholszintje. Végül a következő, roppant meggyőző magyarázatot sikerült összehoznia:

– Megéheztem, és Krisz azt mondta, főzött vacsit, meghív rá.

– Aha – közöltem a hangomban az összes létező iróniámmal. – Nyilván a városban nem lehet máshol táplálkozni, csak nála – böktem még oda, és már sarkon is készültem fordulni, mikor Krisz szólalt meg arcán elég kaján mosollyal:

– Ha nagyon szeretnéd, holnap hozzád megy vacsorázni. Én személyesen viszem oda.

Ez volt az a kijelentés, amiért még a kábé fél évvel ezelőtti Kosi is gondolkodás nélkül teljes lendülettel az arcába ment volna, de azért a Timi-ügyből tanultam annyit: nincs az a nő, aki megér egy rendőrségi ügyet. Szóval Krisznek rohadt nagy szerencséje volt, hogy már egy sokkal lehiggadtabb és Juliba Timinél sokkal kevésbé szerelmes Kosiba futott bele, így bokszmeccs helyett csak annyit válaszoltam:

– Kösz, megleszek anélkül is!

Aztán azonnal sarkon fordultam, de mivel a Napkeltében tartózkodtam, és ide azért elég sűrűn jártunk, így nem tettem olyan végletes kijelentést, mint a múltkor, hogy soha többé nem teszem be a lábam a helyre. Azt viszont igen, hogy ezzel aztán tényleg és végképp és mindörökre végeztem Julival, mert ahhoz, hogy velem jöjjön buliba majd mással távozzon orbitális méretű bunkóságra van szükség. Úgyhogy visszaballagtam a pulthoz, dühömben megittam még két felest, aztán hazatértem. Nem is hallottam Juliról egészen addig, míg csak el nem jött a

3. éjszaka,

ami persze szokás szerint délután vette kezdetét, sőt bizonyos szempontból nézve inkább néhány héttel korábban. Mivel Budapestre költözve a Gancegálban megénekelt boltolásokat sem akartam folytatni – ezt a bulizással és az ivással ellentétben sikerült is megtartanom – így különböző munkákat vállaltam el, amik közül a legjobban a szórólapozás jött be (ebbe most csak azért megyünk bele, mert később még fontos szerepe lesz a történetben). Otthonról elhoztam az időközben feljavított biciklimet – amit még annak idején Linda tett tönkre, de erről is meséltem már – szereltem rá egy kosarat, és mindenféle áruházak szórólapjait terjesztettem Budaszentmártonon. Akkoriban még elég jó órabérre lehetett kijönni belőle, ha elég gyorsan tudtál repülni az utcákon, én pedig azt tudtam.

Egy idő után kialakult az ideális útvonalam is, melyen egyrészt a lehető leghatékonyabban tudtam végigmenni, másrészt pedig pont egymástól megfelelő távolságra helyezkedett el néhány kocsma, ahol, mint a sivatag oázisaiban a fáradt vándor – meg tudtam pihentetni szórólapozástól elpilledt testemet. Persze nem mindig szoktam bemenni mindegyikbe, mivel úgy már annyira nem érte volna meg a meló, de annak az éjszakának a délutánján úgy döntöttem, mindegyik utamba eső intézményt meglátogatom, mintegy bemelegítés gyanánt. Este ugyanis a Rege borozóba voltam hivatalos, ahol négy, kollégiumban lakó Gábor nevű ismerősöm tartotta a névnapját (köztük az a bizonyos Gábor is, aki később lenyúlta a sztorimat a Gancegálban, de most csakazértse írom le a nevét, nehogy reklámozzam). Mivel pedig a Rege közismerten ott van a Móricz közelében, ebből már eléggé sejthető, hogy a „tényleg és végképp és mindörökre” éppen eddig az estéig tartott.

Mindenesetre a munkát sikerült becsületesen elvégeznem, mind a szórólapozást, mind pedig a kocsmalátogatást tökéletes kiviteleztem. Ebből rövid matematikai művelettel kiszámítható egyébként, hogy, ha mindegyik kocsmában vettem egy vörös fröccsöt – akkoriban éppen arra voltam rákattanva – az az öt műintézmény végiglátogatása után éppen egy liter vörösbor elfogyasztását jelenti. Nyilván mivel közben fizikai munkát végeztem, nem hatott rám olyan mértékben az elfogyasztott alkoholmennyiség, mintha sima kocsmázás közben vettem volna magamhoz ugyanennyit, plusz a munka közel négy óráig tartott, így időben is eloszlott a termelés, de azért el lehet hinni: nem voltam teljesen józan, mikor felpattantam a belváros felé menő buszra, majd átszálltam a villamosra a Fehérvári úton.

Aztán a Rege előtt le is pattantam a járműről és beballagtam a legendás műintézménybe, ahol persze már ott tartózkodott mind a négy Gábor nevezetű ismerősöm, ami nyilván azt jelentette, hogy innom kellett az egészségükre, és mivel az összes meghívott közül a Gáborokon kívül én jelentem meg először, ugyanezt meg kellett tennem minden később érkezővel is. A vendégsereg pedig elég széles volt, így igen hamar komoly mennyiségű rövidet kellett ledobnom, mellé meg persze vörös fröccsöt ittam kísérőnek, ami ugyancsak nem használt az állapotomnak. Mondjuk a tömegből nem nagyon ríttam ki, mivel elég hamar mindenki leharcolta magát, ám a hangulat annál hamarabb fergeteges lett.

A Gáborok ugyanis nekiálltak megpakolni a zenegépet, így hamarosan sakálüvöltésünktől lett hangos a helyiség, ami azt eredményezte, hogy újabb vendégek már nem is nagyon merészkedtek be a helyre, de a csapost (egyébként azóta is az a bácsi áll a pult mögött ott, nemrégiben csekkoltam, elég durva ez így majd húsz év múltán) ez egyáltalán nem zavarta, akkora forgalmat csináltunk. Közben valami meccs is kezdődött a tévében, de hogy ki játszott kivel, arról már halvány sejtelmem sincs, mivel ez nem maradt meg bennem annyira, mint például A gömb című film, nagy eséllyel azért, mert rengeteg ilyen „iszunk a kocsmában és meccset nézünk” sztori esett meg az emberrel az idők folyamán, meg főleg akkoriban. Illetve annyi biztos, hogy valami Fradi-meccs lehetett, mert én Révény-drukker lévén, akárkik is voltak azok, nyilván az ellenfélnek szurkoltam, ezzel viszont a kocsmában eléggé egyedül maradtam. Így időnként, mikor valami Fradi-ellenes dolog történt a pályán, én pedig ennek örömére felujjongtam, elég komoly lincshangulat alakult ki körülöttem.

Arról, hogy honnan is támadt az a zseniális ötletem, ami aztán támadt, ugyancsak halvány sejtésem sincs, mert ekkora mennyiségű alkohol elfogyasztása után nyilván az éjszakából elég sok minden ködbe vész, főleg a 10 óra utáni eseményekből. (Lehetett volna emiatt akár ezt is fél éjszakának venni, annyira szaggatottak, Quentin Tarantinósan vágottak az emlékeim, de mivel ez fontos, és éppen ezért teljes éjszaka volt, nem tehettem így.) Igazából arra sem nagyon emlékszem, hogyan is indultam el afelé a Móricz Zsigmond körtér közeli mellékutca felé, nem hogy arra emlékezzek, miért is tettem így. Lényegéban már csak arra emlékszem, hogy ballagok a Fehérvári úton, és azon gondolkodok, mit is mondjak Julinak, miután felbukkanok a házuk előtt.

A részegen született zseniális ötletek viszont – mint azt, gondolom, mindenki jól tudja, akinek ittasan támadtak ilyen ötletei – olyanok mint azt első fecske: hamarosan érkezik a többi is, vagy még inkább az egerek szaporodásához tudnám hasonlítani, tudniillik az egyik generáció villámgyorsan megszüli a másikat. Arról persze ismét csak nem tudok beszámolni, miért éreztem roppant romantikusnak, hogy ha bekopogok Juli ablakán, és ott mászok be, mint valami elbaszott Rómeó. Jó, itt azért annyi halvány emlékem maradt, hogy Juli nagyapjával, aki egy ilyen tenyeres-talpas munkásember volt, akkora kézzel, hogy konkrétan elveszett benne az enyém, nem nagyon akartam éjjel 11, esetleg 12 (tudja a halál, mennyi volt az idő) órakor összefutni, és elmagyarázni neki, mit is akarok ilyen későn és ilyen részegen a drága unokájától. Úgyhogy először is átmásztam (jobban mondva átestem) a ház előtti, másfél méter magas vaskerítésen, majd miután úgy ahogy levertem magamról a földet és a gazt, először diszkréten, aztán konstatálva sikertelenségemet kissé erősebben bezörögtem Juli kivilágított szobaablakán. A második dörömbölésre már a lány is felfigyelt, és kinyitotta az ablakot:

– Szia, Kosi, hát te mit csinálsz itt?

– Szia, Juli, jöttelek meghódítani! Ó, Júlia, miért vagy te, Júlia! – rikkantottam aztán, de hogy miből gondoltam, hogy ezzel kevésbé verem föl nagypapit, mint ha simán besétálok az ajtón, azt ne kérdezzétek.

– Jól van – vigyorodott el Juli, aki eddigre nagyjából levette az állapotomat. – Gyere az ajtóhoz, beengedlek!

– Nem-nem, az úgy romantikus, ha bemászok az ablakon! – közöltem vele teljes meggyőződéssel, majd belekapaszkodtam a párkányba, és némi karmunkával meg lábkepesztéssel felküzdöttem magam az ablakba. Normális esetben ezt a feladatot könnyedén abszolváltam volna, de beláthatjátok, hogy az állapotom egyáltalán nem volt normális. Így mikor már épp belendültem volna az ablakon, inkább kilendülni sikerült, és szépen le is taroltam az ablak alatti bokrot és a virágágyás egy részét.

– Jól vagy? – kérdezte aggodalmas Juli, miközben és előmásztam a bokrok közül és leszedtem magamról néhány kósza virágot. – Inkább gyere tényleg az ajtóhoz, beengedlek, mielőtt még összetöröd magad!

– Kizárt – kiáltottam, amire nagy eséllyel már nem csak nagypapi, de az egész utca felébredt., legalábbis erre utalt, hogy egyre több helyen gyulladtak lámpák. Én meg ismét nekiveselkedtem a párkánynak, és másodszorra sikerült is beesnem az ablakon, épp csak egy fotelt és és dohányzóasztalt toltam odébb, de össze nem törtem semmit, amit komoly eredménynek tekintettem adott körülmények között.

– Szóval mi a csudát művelsz te itt, Rómeó? – kérdezte szinte nevetve Juli, miközben felkászálódtam a padlóról.

– Gondoltam, meglátogatlak. Hű, de gyönyörű vagy már megint! – közöltem vele, aztán már csak néhány másodpercig néztünk egymás szemébe, és le is kaptam, ő meg persze visszacsókolt. Aztán bementünk a szobába, és… na, ebben az esetben is szépen megúszom a szexjelenet leírását, mert most meg nyugodtan hivatkozhatok arra, hogy az elfogyasztott hatalmas mennyiségű alkohol miatt alig emlékszem valamire. Ez egyébként totát így is van, tényleg csak villanások vannak meg, azokkal meg oly felesleges szaporítani a karaktereket. Igaz, irodalmi szempontból nagyon szépen meg lehetne oldani, ilyen stacattosan, meg nagy balladai homályokkal, de most rohadtul nincs kedvem irodalmiaskodni, inkább haladjunk tovább a történettel, mert soha nem jutunk el a 4,5. éjszakáig. Úgyhogy a szex megvolt úgy ahogy, aztán egyből utána, mikor már visszaöltöztünk, és az étkezőben üldögélve némi, a szekrény tetején talált száraz Martinit kortyolgattunk (mást nem találtunk az ingatlanban) Juli megkérdezte tőlem:

– Még csak éjfél múlt, elmegyünk valamerre bulizni?

Ekkora már nagyrészt kijózanodtam (na itt el is bukott volna a stacatto, meg a balladai homály, de jó, hogy nem mentem bele), és azonnal eldöntöttem, hogy abba a csapdába nem vagyok hajlandó belesétálni, amibe a múltkor: hogy tudniillik, én magam kísérem oda Julit a pasijához, így inkább gyanakodva feltettem a kérdést:

– És mond csak, hova szeretnél menni?

– Hát, gondolom, a Napkeltébe, ott vannak a legjobb bulik.

– Krisz is ott lesz?

– Tuti, hogy nem, hazautazott a hétvégére.

– És most hogy áll a helyzet vele? Együtt vagytok?

– Hát, úgy félig-meddig, de semmi komoly.

– Értem – közöltem hangomban egy kis iróniával. – Igazából nincsen nagy kedvem bulizni. Inkább hazamegyek.

Úgyhogy azonnal fel is álltam, és három, teljesen átlagos puszival elbúcsúztam Julitól – hiába próbált szájon csókolni, én hősiesen kitértem – és elhagytam a lakást, meg a házat is, igaz, most az ajtón keresztül. Ekkor nem fogadtam meg, hogy soha többé nem lépek át ezen a küszöbön, pedig most igazán jó lett volna, hiszen így is alakult. A hátralévő két fél meg egy egész éjszakán tényleg nem jártam errefelé, de nyilván enélkül is elég érdekesen alakultak a dolgok. Ekkor még nem is sejtettem egyébként, hogy a folyamatos pofonok után már a győzelmem percei, órái, éjszakái következnek, igaz, előtte még a következő fél éjszakán szembe kellett néznem egy komolyabb mélyütéssel, ami végleg helyre rakott bennem mindent, és végre alkalmassá tett a diadalra.

Ezen az éjszakán azonban még messze jártam ezektől a pillanatoktól, és nem is sejtettem, hogy itt még nyerhetek is, úgyhogy lehajtott fejjel kullogtam vissza a Móriczra. Ott nyilván betoltam egy óriás klasszik hamburgert, nem azért, mintha olyan nagyon éhes lettem volna, csak egyszerűen talán vigasztalásképp, meg mert azt úgy szoktuk. Aztán felpattantam az éjszakai buszra, és vissza is mentem vele a koleszba, ahol nagy meglepetésemre már Rusi is itt horkolt a szobában, pedig ő meg a Regéből bulizni indult Szilvivel, és azt hittem, így kettő óra felé még nem nagyon lesz itthon. Mindegy, nem morfondíroztam ezen sokat, lefeküdtem aludni, aztán Juli-ügyben nem is történt semmi érdekes húsvétig, csak előtte szombaton, ez lett végül is a 3,5. éjszaka.

(vége következik)

Csikai Gábor elbeszélésének első része: