PRÓZAIRODALOM

Ocsovai Ferenc: Hasábok háborúja

Hatalmas botrányt kavart a legutóbbi cikk, amelyet az egyik vezető napilap közölt le a kis szigetországban. Nem csak a sajtó volt tele az ügyre reagáló cikkekkel, illetve prominens személyek és véleményvezérek kijelentéseivel, hanem a média egyéb területein is visszhangzott a történet. Influenszerek szóltak hozzá az elhangzottakhoz különböző műsoraikban és saját csatornáikon, valamint kommentelők lelkes hada lepte el a közösségi oldalakat, akik természetesen a kérdés legnagyobb szakértőiként mindent tudtak az adott témáról, és egyéni kultúrmissziók, illetve keresztes hadjáratok keretében fejtették ki, hogy a cikkíró éppen miért tudja és látja jól vagy rosszul, de zömmel inkább rosszul a dolgokat.

Mindenkit mélységesen, minden ízében és zsigerében felzaklatott, hogy a Droidok milyen vádakkal illették a másik oldal, a Bérencek újságíróit ebben a bizonyos cikkben. Igazából semmi új nem volt ebben a jelenségben: pusztán arról írtak a lapban, hogy a Bérenceknek nincsenek elveik, csak érdekeik; hogy eladják és kiszolgáltatják az országot idegen hatalmaknak és külföldi birodalmaknak, akik aztán majd szépen gyarmatosítanak mindent; valamint, hogy saját gondolatok helyett önállótlanul, szolgai módon másolják azt a szubkultúrát, amelyért olyannyira rajonganak sznob és zártkörű közegükben.

Sokakat hideg zuhanyként értek ezek a megállapítások, mintha nem hangzottak volna még el hasonló vádak soha az újságot szerkesztő Droidok részéről nap mint nap. Mindenki érezte legbelül, hogy napokon belül a hírt óhatatlanul el fogják felejteni, és a nép, amely egyik vagy másik újság, hírportál, TV- vagy rádióadó mögé állt be hűségesen, tovább fog sodródni a következő igen nagy jelentőségű esemény felé. Még akkor is, ha az az esemény tartalmi lényegét tekintve nem fog különbözni az azt megelőzőtől, pusztán más szavakkal, vagy más nézőpontból közöl hasonló információt és okoz hasonló előre megjósolható, mégis megdöbbentő meglepetésként tálalt végkifejletet, amelyen aztán újabb huszonnégy órán át csámcsoghatnak az érdeklődők.

A válasz nem váratott magára sokáig. Néhány nappal később a Bérencek feltüzelték legékesebben szóló, legszívhezszólóbb, legfrappánsabb, legvérszívóbb, vagy éppen leghabzószájúbb tollforgatóikat és megmondóembereiket, és keményen nekimentek a Droidok táborának. Azt állították, hogy utóbbiak csak központi utasításokat hajtanak végre, és egyáltalán nem függetlenek, hanem olyanok, mint az ítélethozatalt nem ismerő gépek, akik képtelenek az erkölcsi mérlegelésre, és egy zsarnoki maffiaállamot építenek. Mamelukoknak és csinovnyikoknak, sőt, a radikálisabb hangok egyenesen elnyomó, elitista és nepotista hóhéroknak bélyegezték őket.

Erre válaszul a Droidok hazaárulóknak, köpönyegforgatóknak és nyivákoló, akadékoskodó, demagóg tintanyalóknak, gyűlöletkeltő agitátoroknak titulálták a Bérenceket, akiknek ezen a világon semmi sem szent. A Bérenceknek több sem kellett, és ezután a Droidokat előre megírt programokat követő, eredetiséget nélkülöző és embertelen, pszichopata rabszolgáknak, korrupt fogaskerekeknek, populista és intrikus szónokoknak nevezték, mire azok álságos, manipulatív, áskálódó, elégedetlen, rendbontó és felforgató dögkeselyűknek címezték ellenfeleiket. Erre érkezett következő vádpontként az, hogy a Droidok pitiánerek és fanatikusok, mire ők kalmárlelkű utolsó pojácákként hivatkoztak a Bérencekre.

A következő hetekben megkezdődött a primitív törzseket és bűnszövetkezeteket is leköröző színtiszta vendetta és a latin szappanoperákba illő személyeskedés, amelynek során ember lett volna a talpán az, aki megállapítja, hogy kinek van igaza és kinek nincs ebben az egész felfordulásban. Mindenki elő tudott rántani valamilyen csontvázat a szekrényből, és mindenki talált valamilyen achillesi pontot az ellenfél testén, ami főleg akkor bizonyult kiváltképp hasznosnak, ha a logikusnak tűnő érvek terén egyébként már vesztésre állt és sarokba szorult a kettő közül valamelyik szekta.

A Bérencek és a Droidok szurkolótábora is úgy várta a következő összecsapást és skandalózus fejleményt, mint a cirkuszi játékokat az ókori rómaiak; mint egy olcsó bulvárhírt vagy késő esti reality show-t a tévéfüggő fogyasztók, amelyet a nap minden percében kiteregetnek az asztalra, mint a nemzet szennyesét. Néha önjelölt figurák annyira nem bírták türtőztetni magukat a következő menetig a ringben, hogy maguk is messzemenő kutatásokba kezdtek és kéretlen monológokat szőttek, hogy bebizonyítsák, mennyire alávaló az, aki nincs velük. Hiszen az nyilván ellenük van. A retorika és a kölcsönös méltóság valamennyi antik és humánus szabályát sutba dobva kezdték el kifejteni aggályaikat ezek az önkéntes ügyészek és oknyomozó zsurnaliszták a másik oldallal szemben, vitáikat pedig az esetek döntő többségében jóízűen folytatták le saját magukkal, az érintett ellenfelek közvetlen bevonása nélkül is.

A Bérencek azzal vádolták a másik tábort, hogy pénzt, pozíciót, kényelmet és biztonságot szereznek azáltal, hogy eladják a lelküket és lefekszenek a rendszernek, amíg a Droidok szerint ellenfeleik hírnévhez, népszerűséghez, befolyáshoz és megvesztegetésre szolgáló csábító ajándékokhoz jutnak akkor, amikor farkukat csóválva idegen gazdáikhoz dörgölőznek. Abban az egyben maximális volt közöttük az egyetértés, hogy a másikat gyűlölni kell, mert az velük ellentétben csak a hatalmat akarja, de az, hogy mikor kezdődött el ez az agenda, és ki mondta nekik tollba először, hogy ezt így kell csinálni, arra senki sem emlékezett már, és nem is igazán foglalkozott vele. Olyan volt ez, mint a tyúk meg a tojás. Még annál is különb.

A falka védelme és visszacsatoló megerősítése nélkül valamennyien, valamennyi oldalon csupán sunyin lapuló kölyökmacskák voltak, de ha ellenséges hírt szagoltak ki a lövészárokban, a senkiföldje túloldaláról, ösztönösen ugrottak kiéhezett tigrisek módjára a másik kijelentéseire, és gondolkodás nélkül pontosan annak az ellenkezőjét állították. Ha a Droidok azt mondták, az új adó bizonyosan hasznos lesz, akkor a Bérencek amellett érveltek, hogy az mennyire felelőtlen és veszélyes; ha viszont előbbiek szerint ugyanaz az adó, amelyet indítványoztak, mégsem olyan jó ötlet, akkor a Bérencek amellett kardoskodtak, hogy erre márpedig mindenképpen szükség van. Ugyanez a másik félnél, vice versa.

Amikor egyik vagy másik ügyet már nem lehetett kimagyarázni, és egymás torkának esve nem tudtak tovább üvölteni a hasábok között a kamikázék és a vérebek, mindkét oldal visszavonult sebeit nyalogatni, hiszen senkinek sem volt érdeke megsemmisítő vereséget mérni a másikra. Hiszen annak nyilvánvalóan a nézettségi index, az olvasottság, a hallgatottság, az elérések, a kattintások és a reklámbevételek látták volna kárát, de a befolyásos mecénásoknak, nagyvonalú előfizetőknek és egyéb megrendelőknek sem lehetett csalódást okozni. Az pedig egyenesen megengedhetetlen volt, hogy olyan témával foglalkozzanak, amelyet a Droidoknak és a Bérenceknek is közös érdeke lenne feltárni.

A nagy megosztottság közepette egyik táborban sem látták be, hogy egyikük sem azt írja és mondja már, amit igazán szeretne, hanem valahonnan mindig érkezik egy kimondott, vagy kimondatlan parancs, akár kívülről, akár belülről. Az úgynevezett „élelmeseket”, akiket elég alaposan megkentek, vagy elég gyors volt az alkalmazkodó képességük, a rendszer megjutalmazta; ugyanígy azokat, akik igazodtak a legújabb divathullámokhoz, a közhangulathoz, a közvélemény-kutatásokhoz, és akik szemlesütve követték görcsös és szemellenzős rögeszméiket. Akik elég ügyesen húzták meg cikkeiket, vagy vágták meg anyagaikat, azokat a mindenható Nép tenyerén hordozta körbe, a többieket pedig életképtelen díszletnek tekintették csupán ebben az egész kabaréra hajazó színdarabban. 

Néha kiderült, hogy egyik vagy másik Droidnál valami zavar lehet a gépezetben, mert halvány jelét fejezték ki annak, hogy a Bérencek talán jobban látnak valamit; őket hamarosan rövidzárlatosnak kiállították ki és kivonták a forgalomból. A Bérencek között is előfordult, hogy sejtelmesen célozgattak rá, hogy talán a másik tábornak is igaza lehet, ám őket abban a pillanatban őrülteknek és elmeháborodottaknak nevezték tulajdon társaik, méghozzá a szolidaritás legcsekélyebb jele nélkül. Sehol sem tűrték meg az ellentmondást vagy az önállóságot, mert egységes arculatot kellett mutatni a fronton. Zéró toleranciát hirdettek meg a besorolhatatlan magánvéleménnyel szemben.

Ezekben a kirekesztett, megbélyegzett, arc és hang nélküli esszéíró és tényfeltáró roncsokban, akikről váratlanul a Droidok és a Bérencek is kényes hírekkel tudtak szolgálni, néha az is felmerült, hogy talán mindkét tábor véleménye ugyanonnan érkezik, és amíg egymással vannak elfoglalva, addig nem veszik észre, hogy mindegyiküknek a munkahelye ugyanannak az egy médiabirodalomnak a kezébe kerül lassan, amely mindössze (ennyi a titok) kétféle néven és kétféle székhelyre van bejegyezve, mintha riválisok osztották volna ketté a szerencsétlen ország piacát. Pedig már emberemlékezet óta monopólium uralkodott: a gyűlölet, az irigység, a dölyf és a félelem monopóliuma.

Ezek a mellőzött kevesek ugyan megszólaltak volna, de a publikum érinthetetlennek és bukottaknak nyilvánította őket, így hamarosan eltűntek a süllyesztőben. Az egyetlenek, akik végül vitték valamire, akik sikeressé és elismertté váltak, azok nem azok voltak, akik alkottak, bíráltak vagy mondtak valami igazán újat, hanem azok, akik minél hangosabban, minél kitartóbban tudták a földbe döngölni és megalázni azokat, akik pont az ellenkezőjét gondolták annak, mint amit a velük egyívásúak.

Nem lehetett ezeket azonban semmiféle sors- vagy értékközösségnek tekinteni, mert ha úgy adódott, a Droidok és a Bérencek egyaránt beáldozták bármelyik harcostársukat és kémnek, vagy pedig kettős ügynöknek kiáltották ki abban a pillanatban, amikor gyanússá váltak a radikálisok szemében, hogy ők talán engedékenyek, kompromisszumra hajlanak, és az ellenséges sáncok felé közelednek.

Még egy olyan sarkalatos pont született meg ezzel, amelyben a D-média és B-média dolgozói határozottan egyetértettek: aki nem harcol, az közönséges, kétszínű áruló. Nem voltak többé (vagy talán már előtte sem voltak soha) sem szerkesztők, sem újságírók, sem szakemberek, sem tördelők, sem riporterek, sem műsorvezetők, sem rovatvezetők, sem elemzők. Pusztán médiamunkások, akiket irtózatosan feszített mélyen, legbelül, hogy valamit talán nem mondhatnak ki, de mindannyian egyformán éreznek. Ennek ellenére biztosra vették, hogy ez kizárólag ellenfeleik körmönfont, sötétben bujkáló áskálódása, titkos, háttérben figyelő machinációja és felháborítóan szakmaiatlan ostobasága, így tovább folytatódott a képzeletbeli vérontás.

Mindkét oldal betegesen beleringatta magát abba a vak hitbe, hogy minden, amit mond, az igaz, és minden, amit a másik állít, az hazug, a kettő között pedig nincs átmenet: totális háborút hirdettek, amelyet senki nem tudott, és nem is akart megnyerni, hanem csak arra törekedtek, hogy minél inkább minimalizálják a veszteségeiket, ha esetleg bekövetkezik az elkerülhetetlen katasztrófa.

Az egész küzdelem azonban sokkal inkább festett úgy, mintha már elérkezett volna ez az apokalipszis vagy pandemónium, és tébolyult, pokoli lázban és eszelős vicsorgásban cibálták egymást a felek egy örökkévalóságban, miközben paranoiásan kutattak újabb lehetséges téglák után, ha éppen kifelé gyöngének mutatkoztak. Frusztrálta a Bérenceket és feszélyezte a Droidokat, ha valamelyik társuk sikeresebbnek bizonyult a polgárháborús ócsárlás művészete terén, és előléptették, kitüntették, vagy más módon dícsérték érte meg őket; ha pedig egy ellenséges sajtóharcossal történt meg ugyanez, egyenesen tomboltak a sápadt irigységtől.

Fej fej mellett haladtak népszerűség és követők tekintetében a Bérencek és Droidok a kis szigetországban, ám egyszer csak azt vették észre, hogy a statisztikai számok csökkenni kezdenek. Egy idő után már senki sem foglalkozott velük, és senki sem figyelt rájuk, és közönség híján jobbára csak egymás indulatos kritikáit, támadásait és csörtéit olvasták. Híveik egész egyszerűen megunták, hogy hallgassanak rájuk vagy odafigyeljenek a véleményükre, hiszen maguktól, külső segítség nélkül is egészen ügyesen, kiválóan, szenvedélyesen, sőt, olykor kifejezetten kreatív módon tudták egymást utálni, miután tetszés szerinti oldalt választottak maguknak.

Amikor a Bérencek és a Droidok médiamunkásai is elérték arra a szintre, hogy belefáradtak a semmitmondó, üres, figyelemfelkeltő szalagcímek és borítóképek szüntelen termelésébe, akkor mindkét fél belátta, hogy túlságosan unalmas kivárni, mire megint történik valami, amiből aztán egy kis ravaszkodással majd megint szenzációt lehet csiholni. Sokkal jobb megelőző csapást mérni az ellenfélre (médianukleáris prevenció), és inkább előállni valami pikánssal, ami majd elég nagyot szól, és biztosan visszaédesgeti a kiábrándult hallgatóságot és olvasóközönséget, hogy velük karöltve, szeretetteljesen, és őszinte, áhítatos megvetéssel gyalázhassák együtt tovább esküdt ellenségeiket.

Megkezdődött hát a Droidok hazugsággyártó propagandája és a Bérencek dezinformációs kampánya, amelyek hamarosan elérték a céljukat. Végre az ingerszegény tömegeknek egészen újszerű, és minden eddiginél nívótlanabb, ám felettébb szórakoztató és üdítő celebélményt nyújtottak a magánélet bugyraiban vájkáló, és az irreleváns, vagy koholt adatokat felsorakoztató remekművek, amelyekkel a Droidok és a Bérencek egymásra licitáltak. Nem is emlékezett többé senki az eredeti ügyre, annyira belendültek a küzdelembe, és annyira felhergelték már önmagukat és egymást.

Néha egy-egy Főtalpnyaló Droidnak vagy Főnapraforgó Bérencnek még a könnye is kicsordult örömében, annyira szélsőségesen elburjánzott a népharag. Gyakran mentek el egymás mellett a kedves vetélytársak az utcán, az üzletben vagy a hivatalban, de amíg nem értek be a négy fal vélt menedéke közé, addig legmézesmázasabb állampolgári álarcuk takarta a szívükben lakó megátalkodott bestialitást.

Amíg pedig végeláthatatlanul ez a kakasviadal zajlott a kis szigetországban, legalább addig sem kellett senkinek azzal foglalkoznia, hogy abban az egyben mindenkinek igaza van, hogy senkinek sincs igaza, és azzal sem, hogy mindenki csak a maga javára billentett és meggörbített féligazságokban beszél. Mert ha a Bérencek és a Droidok ellenfeleik mellett önmagukban is meglátnák ugyanazt a makacs, kétségbeesett sárdobálást; ha rájönnének, hogy tulajdonképpen mindannyian ugyanazt az imát mantrázzák, csak vagy előre, vagy visszafelé olvasva, akkor kiderülne végre, hogy talán az egyetlen igazság már csak az, hogy itt minden más háborús hazugság.

Ocsovai Ferenc prózája legutóbb a Szöveten: