Rigó Tibor: Látomás üldöz

Látomás
üldöz
egyre csak visszatér
szívem olyankor
mint a megriadt kis veréb
vadul zakatol
fel és le ugrál
zörgeti idebenn rozsdás vas kosarát
kiszállni akarna
belőlem messzire
hintené véremet
elpuhult testem már
nem lenne
a tömlöce
csapongó szívem
olykor félrevezet
hiszékeny szerv ez
mert mindenkit szeret
gazdag sosem voltam
ő mégis egyre lángol
aranyport hintene
az egész nagy világra
anyám szép tavaszát
szórja széjjel bennem
repít a széllel
mint a lepedőt lebbent
gyümölcsös illatáról
álmodozik ősszel
becsapják szűntelen
de telve van reménnyel
látomás üldöz
egyre csak visszatér
belepi szívemet
hóval fedi be
a tél
elhűlő szívemben
elnémul az erdő
madár nászát
rejtő
a hangos daltól zengő
hiába húzza majd
hasztalan száz cigány
síromra nem jut majd
tudom egy szál virág
mert kinek is jutna
egy álmodó
eszébe
kinek a szíve
volt
mindig csak a veszte.

Rigó Tibor verse legutóbb a Szöveten: