PRÓZAIRODALOM

Csikai Gábor: 4(+3*0,5) éjszaka (3. rész)

3,5. éjszaka.

Ehhez is tolhatnék komolyabb körítést, hisz előtte, közben és utána is történtek olyan események, melyek elég izgalmasak a lejegyzéshez, ám azokat inkább elteszem későbbre, egy másik novellához. Nem akarom túl bő lére ereszteni ezt az éjszakát, mert az előző egész annyira eseménytelennek tűnik, hogy akár fél is lehetett volna, ez a mostani fél meg, ha kiköríteném úgy, ahogy valójában történt, túltenne bármelyik egészen. Ám mivel ezen csak kevés olyan dolog történt, ami előreviszi a cselekményt, és sok olyan, ami bár roppant szórakoztató, de csak helyben toporgás lenne, így tényleg meghagyom 0,5-nek.

Úgyhogy akkor egyből ugorjunk is Érdre, ha jól emlékszem két héttel az imént előadott négyGábor-party után, a húsvét előtti szombatra. Az odavezető utat el is hagyom akkor, inkább azt a képet rögzítsük magunkban, amikor Rusival, Zebivel, és Juli továbbra is ismeretlen nevű barátnőjével ácsorgunk egy érdi diszkó italospultja mellett. Az, gondolom, rögtön feltűnt, hogy Szilvi igencsak hiányzik a képből, de nem sokkal azelőtt, hogy beálltunk volna ebbe a csoportozatba, összevesztek valamin Rusival, így ő két, végképp a feledésbe merült nevű barátnőjével búfelejtett vagy valamelyik budai kocsmában. De innentől, ugye, a téma is adott volt, nyilván Rusi vérét szívtuk az „ezt hogy sikerült összehozni” témakörben.

– Azért az nem semmi – fejtettem ki neki épp két sör és feles (ekkora már melegedett az idő, így sanszos, hogy átálltam sörre) között félúton –, hogy idefelé, egy Volánbuszon is képesek vagytok ennyire egymás nyakának ugrani!

– Mert Szilvi nem volt normális sose – háborgott Rusi, majd idegességében gyorsan le is hajított egy tequilát, és csak akkor folytatta, mikor végre újra kapott levegőt: – Mi az, hogy én nem foglalkozok vele eleget, meg hogy túl vedelek és bulizok a haverokkal? – Aztán abbahagyta mormogást, és gyorsan a rövid után küldött egy fél üveg sört. Én be készültem még szólni neki valami vicceset, de épp oldalra pillantottam, és abban a pillanatban meg is bökte a szememet az én drága szerelmem, Juli. De még inkább az, hogy kéz a kézben érkezik befelé a diszkó ajtaján, és annak a másik kéznek a tulajdonosa nagyon nem Krisz, hanem egy alacsony, kigyúrt, kopasz csávó, akiről halvány elképzelésem sem volt, hogy kicsoda.

Nyilván azonnal egy élő kérdőjellé váltam, mert egyrészt nem hittem el, hogy itt, a világ végén is vele kell összefutnom, másrészt pedig eddig abban voltam, hogy Krisz miatt lettem hanyagolva, most meg itt egy tök ismeretlen harmadik. Persze egyből szörnyű kétség támadt bennem, hogy megint át lettem baszva, mert így előfordulhat, hogy mikor múltkor rákérdeztem, mi a helyzet a Krisszel, már semmi helyzet nem volt, ergó megint a szemembe hazudott. De ez persze csak kombinálás volt, mindenképp ki kellett derítenem, ismét át lettem-e csapva a palánk túloldalára.

Egy hozzám hasonló, 185 magas, 85 kilós (a szórólapozástól akkoriban sikerült elég szépen fogynom, meg kicsit oda is figyeltem arra, mit eszek, így 10 kilóval könnyebb voltam mint általában) csávó nem is nagyon tud terepszínűvé válni, így pillanatokkal később Juli már ott is állt előttem. Persze megint úgy, mintha a legnagyobb spancik lennénk, és mintha minden tökéletes lenne közöttünk, köszönt, adott puszit, és még az új áldozatot is legtermészetesebb lelkesedéssel mutatta be:

– Akkor bemutatom Andrást, ő pedig Koós Imre, a haveroknak csak Kosi!

Kezet nyújtottam neki, bár eléggé biztos voltam benne, hogy ő aztán nem lesz a haverom, valamint azt is eldöntöttem, hogy ha már Juli ilyen helyzetbe hoz, akkor nem fogom vissza magamat és szabadjára engedem a cinizmusomat.

– Örvendek, András – nyújtottam én is a kezemet, aztán nem zavartatva magam attól, hogy ő is kristálytisztán hallja minden egyes szavamat, Juli felé fordultam: – Hát már nem Krisszel vagy?

– Ó, annak már több mint két hete vége! – csúszott ki belőle, és valószínűleg észre sem vette, hogy ezzel sikerült is meghazudtolnia két héttel ezelőtti önmagát. Bennem viszont azonnal helyére tette a dolgokat, és pillanatok alatt villámgyors leltárt vontam: tehát az elmúlt egy hónapban kétszer hazudott a szemembe mindenféle fenntartás nélkül, és egyszer faképnél hagyott egy buliban, ahová velem ment el. Azt hiszem, világos is a leltár mérlege: legközelebb annyira szabad megközelítenem, mint a Csernobili atomszarkofágot, ahol – mint azt ma már tudjuk – a sugárzás szintje nem jó, de nem is tragikus.

Ezt az elhatározásomat azonnal életbe is léptettem, mert elég gyorsan ott hagytam őket, ami azért volt kissé nehézkes, mert ezzel a többieket is ott kellett hagynom, akik továbbra is a pultnál ácsorogtak, és mivel Juli velük is jóban volt, ezért hozzájuk lépett az utánfutójával együtt. Én viszont ennek örömére úgy döntöttem, hogy nagyon kellemes, langyos ilyenkor a tavaszi levegő (Mondjuk ott Érden, a 6-os út mellett tök füstös volt, nem kellemes, és egyébként elég hideg is, még véletlenül sem langyos), úgyhogy szépen kiballagtam az ajtón. A tervem azonban, hogy egyedül fogok odakint elmélkedni a Mel Gibson-féle Maverick film nagy igazságán („Ahogy drága jó papuskám szokta volt mondani: csak akkor bízz meg egy nőben, ha már ló legel a sírján”), pillanatok alatt dőlt romba, mert amint kiértem, be is futott Szilvi a helyszínre.

– Szia! – köszöntünk egymásnak, aztán gyorsan megvitattuk, hogy és miképp is állnak éppen Rusival. Az elég hamar kiderült számomra, hogy nem valami jól, mert Szilvi kijelentette, hogy nem is akar beszélni vele, úgyhogy ha bemegy, sem nagyon akar a közelében tartózkodni. Aztán ez a bemenetel pillanatnyilag lehetetlenné is vált, mert valakik hangosan lökölődve jöttek kijöttek az ajtón, majd ezt ott folytatták megakadályozva bármiféle közlekedést.

– Akkor még maradjunk egy kicsit! – indítványoztam, aztán átöleltem Szilvi derekát, mire ő visszaölelt, és hozzám bújt. Így már nem is nagyon figyeltük a lökölődőket, mert lassan szembefordultam Szilvivel, és először a nyakát meg az arcát kezdtem puszilgatni, majd a végén úgy lekaptam, ahogy annak a rendje. Na, ekkor ismertem csak fel a lassan verekedésbe torkolló konfliktus résztvevőit, akik közül az egyik persze Rusi barátom volt, akinek az adott pillanatban „határesetes” barátnőjével éppen egy utcai lámpa fénykörében smároltam. De már mindegy volt, így mindössze imádkozni tudtam, hogy ne vegyen észre, mert akkor tuti, hogy teljes agresszióját felém fordítja.

De nem vett észre, így aztán mikor széthajoltunk Szilvivel, gyorsan megbeszéltük, hogy ez csak amolyan kis botlás volt, felejtsük is el. Nyilván ez sem így alakult, de ez már a teljes diadalomat jelentő

4. éjszaka

történetéhez tartozik. Addig azonban újabb három hét telt el, mely idő alatt sem Julival, sem Szilvivel nem találkoztam, és igazából bulizni se nagyon voltunk a többiekkel, maximum a kollégiumi partikon voltunk fellelhetők. A két hölgy pedig ezeken értelemszerűen nem bukkant fel, mert én nem hívtam Julit, a jelek szerint Krisz is leszámolt vele, Szilvi és Rusi között pedig végképp elmérgesedett a viszony. Én meg annyira nem akartam közeledni a lányhoz, mert azért bennem dolgozott az az ősi törvény, hogy haver nőjére nem hajtunk rá még akkor se, ha már inkább exnek minősül. Esetleg évekkel később meg lehet ezt tenni, de azonnal semmiképp.

Akkor tehát május 1-e estéjén vagyunk, aznapra majálist szerveztek a helyi erők a Budaszentmárton SE focipályájára és környékére. Kint ilyen egész napos főzőcske volt, meg mindenféle roppant színvonalas sztárok léptek föl (hogy kik, azt meg ne kérdezzétek, mert értelemszerűen nem igazán jutottunk túl sörsátoron). Este aztán a pályán utcabált tartottak, míg egy kicsit lejjebb, a Holsten sörözőben meg diszkó volt.

Szóval mi úgy négyen-öten-hatan (erre sem emlékszem már ennyi idő távolából, az biztos, hogy Rusi és Zebi jelen voltak) a sörsátorban ácsorogtunk, és egy-egy itallal a kezünkben néztük a szórakozó tömeget valószínűleg azt vizslatva, hol találunk pasimentes csajhordára, akiket esetleg betámadhatunk. Ilyenre azonban nem leltünk éppen, nekem meg brunyálni kellett, ezért letettem a sörömet a támaszkodópultként szolgáló hordó tetejére, és elindultam a Lelátó söröző felé, a klotyóra. Elvégezvén dolgomat haladtam visszafelé, azonban a pálya szélén belebotlottam Szilvibe, aki természetesen, hogy ne legyen olyan egyszerű az életem, egyedül ácsorgott ott. Köszönés, puszi, aztán beszélgetni kezdtünk:

– Mit csinálsz itt egyedül? – kérdeztem tőle.

– Hát a többiekkel jöttem, csak ők lenn maradtak a diszkóban. Én meg, mondom fölnézek, hátha találkozok valami kedves ismerőssel. És lőn! – mosolygott rám, közben meg a vállamat is végigsimította.

– Itt mindig találkozhatsz jóképű, intelligens és kedves fiatalemberekkel!

Szilvi erre a homlokához tette a kezét, és elkezdett körbenézegetni.

– És hol van ilyen? Én egyet se látok!

Erre az arcához nyúltam és felém fordítottam a fejét.

– Épp ott áll előtted!

A lány akkor meg lábujjhegyre állt, és úgy pillantott át a vállam fölött.

– Akkor állj már el előlem, pont kitakarod!

– Hahaha. – Erre már csak így tudtam reagálni, aztán egy darabig csak néztünk egymás szemébe és mosolyogtunk. Végül én törtem meg a csendet:

– Bemegyünk táncolni?

– Aha – válaszolt még szélesebb mosollyal, aztán elindultunk a tánctér felé, ami a focipálya egyik sarka volt. Milyen furcsa egyébként az ember memóriája: egy csomó embert nem is tudtam nevén nevezni ebben a beszámolóban, de arra például emlékeztem, hogy A gömb című filmet néztük. Na, ennél a táncikolásnál is van ilyen, világosan emlékszem rá, hogy akkor kerültünk a legközelebb egymáshoz (értsd: smároltunk), mikor a szintis zenész a „16 éves vagyok, szeretni még nem tudok” kezdetű dalt játszotta. (Ez valószínűleg egy későbbi esemény miatt ragadt meg bennem, ugyanis az ezt követő nyáron Rusi és Szilvi már megint összejöttek – kábé negyedszer – én meg egy Enikő nevű csajjal gombolyítottam, és így négyesben mentünk a Balatonra. A rádióban aztán egyszer csak megszólalt ez a dal, gondolom cédéről, mire Szilvi hátrafordult, és annyit mondott: ugye, emlékszel? Nem nagyon tudtam, erre mit is lehetne válaszolni adott szituációban.)

Aztán újabb rés következik a történetben, csak annyit tudok, hogy hosszú percekig táncoltunk, meg smároltunk, de aztán, hogy miért is keveredtünk el egymástól egy időre, na arra például még véletlenül sem emlékszem. Az biztos, hogy néhány haverral bűnszövetkezetben elindultunk lefelé a Holstenbe, ahol, mint már említettem, diszkót tartottak. Nyilván az sem fog senkit meglepni, hogy arrafelé haladva megpillantottam Julit, de olyan szituációban, ami kivételesen nem feldühített, inkább örömmel töltött el. Ott ácsorgott ugyanis a Holstennel szemközti klasszik 70-es évekbeli (bádog téglatest tetejű, apró mozaikkal kirakott, stb.) ABC előtt a már emlegetett kigyúrt faszival, és hevesen vitatkoztak. Hogy miről, azt nem tudom, meg igazából nem is érdekelt, de azért nagyképű mosollyal köszöntem rájuk, amire azért elég randa tekintet lett a válasz a lány részéről. Aztán még valami ismerősökkel megálltunk a kocsma, illetve jelen esetben a diszkó előtt – meg nem kérdezzétek, kik voltak azok –, így néha odapillantva szinte akaratlanul is tanúja lettem a vita további alakulásának. Egy darabig még kiabáltak meg erősen gesztikuláltak, aztán egyszer csak kigyúrt „barátunk” felpattant az ABC előtt álló nagy fekete motorra, és elgőzölt a Budaszentmártoni út irányába.

Ha esetleg most valakit az érdekelne, miről is vitatkoztak, azt megnyugtathatom: ezt soha az életben nem tudtam meg, mindenesetre az a tény komoly kárörömmel töltött el, hogy ezzel a figurával sem mennek jól a dolgai. Egyébként azt sem láttam, az elszáguldás után mi is történt, odament-e valaki megvigasztalni a lányt, vagy valami, mert rögtön utána behatoltunk a Holstenbe, és meg is néztük, mi a helyzet a pultnál. Persze volt ital, úgyhogy egy sörrel és egy felessel le is nyugtattuk magunkat.

Úgy tűnik, ezek az éjszakán egyébként a sors a brunyálásaimmal mozgatta szálakat, mert nem sokkal később ismét elkezdett jelezni a hólyagom, de elnéztem a Holsten klotyója felé, és arra jutottam, hogy oda bejutni esélytelen. Szerencsére azonban az imént már bemutatott ABC mellett egy kissé elvadult üres telek volt, így inkább azt vettem célba, ahogy pedig elballagtam a bolt mellett, megfigyelhettem az immár egyedül ott ácsorgó és roppant szomorúnak tűnő, vagy magát legalábbis annak mutató Julit. Ez a látvány persze „megrendítő” hatást gyakorolt rám, úgy sétáltam el tőle 10 méterre, mintha észre se vettem volna.

Miután ismét eleget tettem a természet hívó szavának, el is indultam vissza, így ekkor alkalmam adódott észrevenni, hogy Juli immár nem bízza a véletlenre dolgot, mert időközben átballagott a Holsten elé, majd nem messze a bejárattól továbbra is nagy bánatba gubózva leguggolt, és még pár könnycseppet is sikerült az arcára varázsolni. Ezt a produkciót már nyilván értékelnem kellett, de mivel Oscar-díjat nem tudtam adni érte, így más megoldás után kellett néznem. Így aztán roppant peckesen, arcomon egy enyhén Han Solos félmosollyal elreppentem mellette, és még rá is köszöntem:

– Szép estét! – mondtam tehát, majd, hogy kellően vidámnak tűnjek, a Beatlestől a Sárga tengeralattjárót kezdtem fütyörészni, bár a diszkóból kiszűrődő dallamfoszlányok ebben eléggé megzavartak.

Hát a cserébe kapott tekintet minden volt, csak örömteli nem, mondjuk, én se néztem volna szépen, ha rádöbbenek, hogy az általam gondosan előkészített színjáték komolyabb kritikai hatás nélkül veszik a semmibe. Már pedig ez történt, mert én hátrapillantás nélkül ballagtam be a Holstenbe, aztán megálltam a tánctér szélén, hogy megkeressem a többieket, mert az feltűnt, hogy a pultnál már nem áll egyikük sem, és odakint sem láttam senkit. Annyira a tánctérre koncentráltam, hogy észre sem vettem, mikor is jött be a vendéglőbe Juli, és mikor osont hátam mögé, ez csak akkor tűnt fel, amikor már megbökte a vállamat:

– Szia, Kosi!

Hátrafordultam, és megállapítottam, hogy elég gyorsan sikerült rendbe szedni magát ahhoz képest, hogy az imént még a Jézus Krisztust sirató Szűz Mária Golden Globe-jelölt alakítását mutatta be. Most inkább a belülről zaklatott, de magát erőltetetten vidámnak mutató szegény kislány projekten dolgozott, de azt magyar színházművészet érdekében reméltem, hogy soha nem akar Színművészeti Egyetemen diplomát szerezni.

– Szasz – szűrtem ki a fogaim, és már vissza is fordultam, de a többieket továbbra sem találtam. Julinak valószínűleg feltűnt, hogy az eddigi akciók sikertelenek voltak, ezért teljes pályás letámadással próbálkozott:

– Bemegyünk táncolni? – kérdezte búgó hangon, én pedig roppant büszke lettem rá, hogy csípőből tudtam köpni a választ:

– Bocs, de most nincs kedvem táncolni.

És ez volt az a pillanat, mikor megéreztem: az Úr szeret engem, ugyanis a másik oldalamon, körülbelül három méterre tőlem észrevettem Szilvit, amint ő is a táncolókat tanulmányozza. Abban a pillanatban szó nélkül ott hagytam Julit, és a másik lányhoz léptem, aki persze őszinte örömmel fogadott:

– Nahát, megint összefutunk?

– Az első találkozás véletlen. A második: alkalom – idéztem szabadon a Goldfinger című James Bond regény mottóját, gondosan elhallgatva azt a részt, miszerint a harmadik találkozás ellenséges mesterkedés, aztán persze feltettem az adekvát kérdést: – Folytatjuk a táncot?

– Persze! – mosolygott rám, aztán megfogta a kezemet, és elindultunk a tánctér felé. Annyi időm azért még maradt, hogy széles vigyorral az arcomon visszanézzek az iménti parkolóhelyemre, ahol Juli még mindig ott ácsorgott, és akkor már valami leírhatatlan gyűlölettel a tekintetében meredt ránk, amit én egyértelmű sikernek könyveltem el. Bent aztán megint elkezdtünk táncolni Szilvivel, én meg onnantól kezdve leszartam, mi is a helyzet Julival, mert úgy gondoltam, az iménti mutatványommal világossá tettem a dolgok állását, és elsöprő győzelmet arattam fölötte meg magam fölött is. Azonban az irányomba sugárzó gyűlölet annyira egyértelmű volt, hogy két smár között még Szilvi is szóvá tette:

– Te, Juli miért néz ránk úgy, mint a véres húsra?

– Nem tudom, mostanában nem nagyon beszéltem vele – lódítottam, mivel egyrészt nem akartam elmesélni azt a sztorit, amit itt most elétek tártam, másrészt meg nem akartam Szilvinél azzal rombolni az egyre javuló esélyeimet, hogy elregéljem: igazából most egy kicsit fegyvernek használom Juli ellen. Így inkább csak táncoltunk tovább, aztán kimentünk a pulthoz iszogatni, aztán megint táncoltunk, szóval egy tipikus „összejövünk egymással”-jellegű bulit csináltunk, pont olyant, mint néhány hónappal előtte Julival.

Mindenki sejtheti persze, hogy Juli nem hagyta annyiban a dolgot, és ha már nem sikerült a közelembe férkőznie, akkor megpróbált bosszút állni. Valamivel később a haveri társaságom visszaténfergett a Holstenbe, és akkor Juli első dolga az volt, hogy hozzájuk csapódjon, majd elég látványos módon rárepült Rusira, aki, mivel látta, hogy is állunk Szilvivel, természetesen vevő volt a dologra. Percekkel később a tánctér másik felén, de azért úgy, hogy jól láthassuk, már szépen egymásba is gabalyodtak. Arra, hogy Szilvire milyen hatást gyakorolt ez a dolog, abból tudok következtetni, hogy talán két héttel később megint összejött Rusival, de hogy rám milyen hatása volt, azt könnyedén el tudom mesélni. Én kiválóan szórakoztam ezen a produkción, és persze az egómnak sem tett rosszat, hogy egy csaj miattam megy le ennyire kutyába. Így aztán éjszaka végén nagy megelégedéssel ballagtam vissza a koleszba, és még útközben is elvigyorogtam magam, mikor eszembe jutott, milyen fejet vágott Juli, mikor bementem táncolni Szilvivel. És mivel Marx óta tudjuk, hogy az emberiség nevetve válik meg a múltjától, én úgy éreztem, ezzel le is zárhatom a történetet. Igazából itt véget is érhetne a dolog, de a teljes diadalom érzékeltetéséhez még mindenképp szükség van valamire, ez pedig a

Epilógus/4,5. éjszaka.

Ami ugyancsak délután kezdődött el, amit ugyancsak el kell mesélnem, mert így lesz teljes mértékig érthető, mit is éreztem akkor, immár második alkalommal is győzelemnek. Ez megint egy pénteki napon történt, valamikor már május vége felé, és dögletes meleg volt, arra kristálytisztán emlékszem. Az időjárási körülmények azért maradtak meg bennem ennyire, mert akkor is szórólapoztam, és az elindulás után 5 perccel már caffogott is rólam a víz. De az összes útba eső kocsma végiglátogatása ekkor nem volt tervbe véve, mert azért ha minden munka alkalmával ezt csináltam volna, nem igazán érte volna meg anyagilag a dolog a nem túl acélos fizetés miatt. Vizet vittem magammal, de az első adagot tíz perccel az indulás után már a fejemre is borítottam, annyira melegem lett, még az volt a szerencse, hogy sok anyagot kellett kiterítenem, így gyakran tértem vissza a főhadiszállásnak használt kis bódéhoz a kolesz mögött, és többször is tudtam friss vizet venni magamhoz.

Ezen kívül még azt a fontos körülményt kell megemlítenem, hogy akkoriban próbálkoztam először az igazi szakállal, addig csak ilyen száj körüli pinacsutakom volt (épp most is ilyent hordok, de ez most végképp nem fontos dolog). Azidőtájt viszont épp a növesztés kezdő fázisánál tartottam, szóval ilyen félcentis alkoholista borosta verte ki a képemet (ami akkoriban éppen nem volt divatban, nem úgy, mint kábé 10 évvel később, mikor roppant menő és hipszter lettem volna ezzel a kinézettel). Ehhez még az is társult, hogy a nagy meleg miatt a pólómat is levettem, és befogattam a nadrágom oldalához, így aztán összefoglalva: borostásan, felső nélkül, csatakra izzadtan, egy ócska kempingről szórólapot osztva tényleg úgy festettem, mint valami reményvesztett, fiatal hajléktalan, csak azon csodálkoztam, hogy senki nem akart a kezembe nyomni egy százast, vagy venni tőlem egy Fedél Nélkült.

Most átgondolva a dolgokat egyébként valószínűbb, hogy június eleje volt, mert ezzel a kinézettel sikerült beszáguldanom egy komplett szerenádozó osztályba is, amivel elég gyorsan sikerült beléjük fojtanom a „Húsz év múlva” című klasszikust, és az ünneplőben izzadó fiatalok úgy rebbentek szét, mint mikor ráfújsz a gyermekláncfűre. Még 500 méterrel később a templom előtt is ezen röhögtem, és igazából nem is figyeltem túlzottam a velem szembe jövő, romantikusan andalgó párra. Csak már mikor egészen közel értem, akkor ismertem meg őket, és majdnem le is ugrottam a bringáról: Juli volt az és Krisz. Egyszerűen elképzelni sem tudtam, mivel volt képes ismét behálózni ezt a jóembert azok után, ami köztük, meg köztünk, meg Juli és az azóta már elfelejtett nevű csávó között történt. De tényleg úgy festettek, mint a világ legszerelmesebb párja, akik hónapok óta a legteljesebb harmóniában élnek együtt, körülöttük meg rózsaszín lepkék repkednek.

– Szia! – integetett rám a szuperszéles mosollyal Juli, mikor észrevett, és én kezdtem azt hinni, hogy valami olyasmi lehet a csaj, mint az akkor nemrégiben bemutatott Az 50 első randiban Drew Barrymore, akinek minden reggelre tisztára törlődik az agya. (A filmet természetesen egy randi keretében láttam, mert hát férfi mi másért is menne romantikus vígjátékra, főleg olyanra, amiben Adam Sandler a főszereplő, de ez a sztori most nem tartozik ide.) Ezért úgy döntöttem, nem szabad szegény szerencsétlent megbántani, egy fanyar, fáradt mosollyal visszaköszöntem, és bár láttam rajta, hogy nem venné rossz néven, ha megállnék bájcsevegni – nyilván, hogy megmutathassa, mennyire boldog is ő Krisszel –, én inkább nagy lendülettel továbbrepültem.

Végül sikerült megcsinálnom a munkát, bár döbbenetes mennyiségű víz elfogyasztásával járt ez együtt, amit aztán hősiesen ki is izzadtam. Visszamentem a kollégiumba, lezuhanyoztam, és igazából semmit sem akartam csinálni egész este, de hát péntek volt, és fiatal voltam, nyilván, hogy nem sikerült megmaradnom a fenekemen. A napnyugta már valamelyik Móricz környéki kocsmában ért – itt most nem fogom elemezni, hogy megint fogalmam sincs melyikben, és fel se sorolom a lehetőségeket, mert egyszer már megtettem, mivel pedig egyáltalán semmi fontos nem történt ott, így találomra se helyezem el a cselekményt mondjuk a Bercsényibe – a haveri körrel – őket sem sorolom fel, mert… lásd az előző gondolatjel közötti részt, csak kocsmanevek helyett személynevekkel – és némi itallal. Éjszakáig el is voltunk egy vagy több műintézményben, aztán – ezt is csak gondolom, mert mehettünk akár a 47-es villamos – 2-es villamos kombóval is, de most fixáljuk így – felugrottunk a 6-os villamosra, és elmentünk a Napkeltébe.

Ott persze a szokásos buli zajlott – ebben biztos vagyok, bár nyilván beleolvad egy csomó egyéb napkeltés buli emléke is –, azaz iszogatás, haverkodás, poénkodás, táncikálás, csajozás. Egyéb részletek nem maradtak meg bennem, ahogy egy csomó egyéb napkeltés buliból sem, csak az a jelenet, ami miatt ezt a fél éjszakát hozzácsaptam még a sztorihoz, meg ami miatt ebben a fejezetben meg kellett küzdenetek azzal a hosszú szórólapozós bevezetővel. Ennyiből is világos lehet, hogy Juli felbukkant azon az éjszakán, természetesen Krisz nélkül, és én egyértelműen ezt a jelenetet érzem az egész sztori „méltó” lezárásának, nem a május 1-i győzelmet, mert az komoly és egyértelmű győzelem volt, ez meg piti és kétséges, így ehhez a piti és kétséges történethez is jobban passzol, mint a totális elégtétel.

Szóval valamikor az éjszaka folyamán felbukkant Juli, érzéseim szerint csak úgy a semmiből, de ezeknek az érzéseknek nyilván lehetett az is az oka, hogy nem kevés alkohol dolgozott bennem. De most azt se vettem észre, mikor jött be, mit csinált előtte, ami azért mégiscsak jó jelnek volt tekinthető, és egyértelműen arra utalt, hogy sikeresen túlléptem rajta. De ő rajtam még nem, mert egyszercsak ott állt mellettem, és megint úgy mosolygott rám, ahogy szokott, csak ez már nem hatott rám úgy, ahogy szokott.

– Szia, Kosi – köszönt rám, de én csak kissé unott félmosollyal intettem vissza.

– Szia!

Aztán, mivel látta, hogy nem nagyon akarok beszélgetésbe elegyedni vele, néhány másodpercig hallgatott, majd a következő zseniális mondatot sikerült megszülnie:

– Jaj, délután olyan cuki voltál!

Na, ezzel egy pillanatra sikerült is belém fojtania a szót. Azt már levehettétek, hogy nem kevés egóval rendelkezem, de azért azzal eléggé tisztában voltam, hogy délután egyhetes borostával, egy szál rövidgatyában, csatakosra izzadtan olyan messze álltam minden cukiságtól, mint Juli az apácáktól. Egyértelmű volt, hogy újra be akarja édelegni magát nálam, és próbál féltékennyé tenni azzal, hogy a délutánra, és ezzel együtt Kriszre utal. Ez pár hete még össze is jött volna neki, de most már esélytelen volt, ezért úgy döntöttem, egyszer és mindenkorra tiszta vizet öntök a pohárba, így szembeálltam vele, és annyit mondtam:

– Figyelj, nyugaton a helyzet változatlan, felejts el, lehetőleg örökre. Köszi! – Azzal sarkon fordultam és faképnél hagytam. Ezt követően még végig kellett néznem, ahogy Rusi barátom ismét bepróbálkozik Julinál, de ő, mivel már nem tudta hasznát venni a bosszantásomban és a féltékennyé tevésemben, úgy pattintotta le, hogy valahol Jeruzsálemben, a Siratófalról pattant le, de ez már tényleg csak egy utolsó, szánalmas közjáték volt. Én mindenesetre valamikor éjszaka egyedül indultam haza, és 6-os éjszakai busz megállójáig a Beatlestől a Sárga tengeralattjárót fütyörésztem abban bízva, hogy ezzel sikerül kiűzni a számból azt az ízt, Juli ízét, és ennek az utolsó, felemás, de végleges győzelemnek a keserű aromáját.

Vége

Csikai Gábor prózájának előző része: