ESSZÉ

Bence Erika: A verses regény, ahogy „írja önmagát”, avagy Ez a dékárt nem az a Descartes!*

Dumesnil: Krisztina királynő tudósok körében (részlet) (Internetes forrás)

Bartha György szemünk előtt alakuló verses regényéről

Rövid elégiák, epigrammák, töredék- és ötletversek négy kötetet  (Búcsú rossz időben, 2011;  Örökvisszhang, 2016; Szemek, 2019; Epilógus, 2021) alkotó versfolyamából  „in medias res” lépett elénk Bartha György (1954)  dékárt-történeteteket mesélő narrátora; váratlanul messzire távolítva költői világától lírikus énjét, olyannyira távolra, hogy még első befogadói feltevésünkről – dékárt egy Esti Kornél- vagy egy Dumpf Endre-szerű alteregó – is le kellett mondanunk.

            Lírai beszédmódjából csak az általa egyedített, a központozás, a prozódia és a sortördelés szabályait teljesen nélkülöző versformákat viszi tovább elbeszélői világába: a történetek a szó szoros értelmében „folynak be” elénk – az epizódok sokasodásával egyre terebélyesedő, hosszabbodó sorok révén. Hogy mégsem zavaró, sőt, könnyedén követhető e szabálytalanságokra épülő, látszólag rendezetlen narráció, a gondolatritmus következetes „ütemezésével”, a történéseket aprólékosan bemutató, részletező, figyelemlekötő módszerével éri el az elbeszélő.

            Eleinte azt is gondolhatjuk, dékárt valójában a filozófus és matematikus René Descartes (1596–1650) újkori alakmása, annál is inkább, hiszen számos megegyező motívum és reflexió idézi elénk a történelmi személyiséget. A francia tudós nevét „dékárt”-nak kell ejteni, valóban élt és tartózkodott Hollandiában, „csakis királynőkkel” volt baráti és szerelmi kapcsolata: többek között Erzsébet pfalzi hercegnővel és az „önmagát száműző” svéd Krisztina királynővel, különc és magányos elme volt: az idealista és a materialista világértés kettőségében teremtette filozófiáját és tudományos elméleteit.

Dumesnil: Krisztina királynő tudósok körében (részlet)

            A „főhős dékárt”-ot a valóságos Descartes világától ironikus megszólalásmódja, a megjelenítés és az időkezelés paradoxonai, a múlt és a jelen rekvizitumainak furcsa keveredése teszi különbözővé, pontosabban: úgy hat, mintha ez a 21. századi hős „végigjátszaná” múltbeli mása életét, egy modern világban reprodukálva előképe tetteit.

            A groteszkre való hajlam és az extrém viselkedés Descartes személyiségétől sem állt távol, mi több, számos anekdota szól arról, hogyan szökött meg az úri világ színtereiről időlegesen, lakott külvárosi fogadókban, ahol a kulcslyukon keresztül leste a személyzet, hogyan tölti egész napját, vagy napokat az ágyban, olykor fel-felemelve írótollát, jegyzetelve valamit. Dékárt szájából elhangozva azonban merő gúny és irónia minden descartes-i gondolat: „valójában itt hegyek sincsenek és / cogito ergo sum”…

A filozófus valóban utazó volt, bejárta Európát és Magyarországon is járt: dékárt „hintaja” azonban Ausztria sarában „elakadt”. A gondolat egyszerre veti fel a „metaforikusan igaz” és a „történelmi anakronizmus” fogalmát: hiszen az a modern Ausztria, ahol ma dékárt jár és utazik,  Descartes idején még nem létezett, miként a két ország közötti konfliktus, amelyre a „sár”-metafora utal, sem tartalmazza a 19. századi, vagy a századforduló idején kibontakozó jelentéseket.

dékárt nagyon szeretett utazni

utazott is sokat még magyarországon is járt

bár útközben hintója egy alkalommal

még ausztriában járva elakadt s míg kiszabadították

ő sétára indult a környéken egy sziklaszirten megpihent

(a hegyi gyopár esete)

            A dékárt-történet elbeszélésfolyamát olykor meg-megtöri egy-egy furcsa mozzanat vagy szakasz. A dékárt levele barátjához című versben például az egyébként kívülálló elbeszélő beszédmódja hirtelen egyes szám első személyre vált. Csak a következő pillanatban világosodik meg előttünk, hogy a narrátor itt idézi dékárt költészetről és a világ kapcsolatáról szóló gondolatát:

(ez csak egy részlet egy hosszabb levélfolyamból,

melyben dékárt pontokba foglalva kifejtette

bővebben nézeteit a világ dolgairól)

habár már sokan

sokféleképpen megjósolták

a világvégét barátom

hidd el az csak

akkor következik be valójában

ha már elhalt

az utolsó vers is

(dékárt levele barátjához)

            Dékárt „megrögzött koránkelő”, míg Descartes halálát a korabeli legenda szerint  a „hajnali filozófialecke” okozta: későn ébredő tudós számára Krisztina királynő elrendelte, hogy hajnali ötkor jelenjen meg minden nap a palotában. A lineárisan haladó idő relativizálása is fontos elbeszélői eljárása Bartha György verses regényének: dékárt haláláról például már a versfolyam ötödik-hatodik darabjában értesülünk, vagy értesülnénk, ha nem inkább frivol és pikáns értelemben fognánk fel a jelenetet, hiszen a főhőst „egy alkalommal” egyik királynő „combjai közé szorultan” éri a „vég” – feltehetően annak csak „kis halál” értelmében.

            A dékárt a múltba szökik című vers nemcsak egy elbeszélői eljárást és egy szereplői attitűdöt fejt ki előttünk, de a felvilágosodás irodalmából (is) – Descartes kora – ismert emlékkönyv-irodalomra, valamint a 19. század romantikus zseni-magatartására „játszik rá”.

most már nagyvilági hölgy lettél

az éjjel kisértettél álmomban

írta z-né emlékkönyvébe

                        (dékárt a múltba szökik)

            Mindkét „dékárt” életében fontos szerepet játszanak fogadók, vidéki kúriák és gazdaságok, valamint egy párizsi utazás. Ez utóbbiról az elbeszélés öt részlete (verse) szól: legfrenetikusabb pillanata, amikor dékárt végighajt hintajával az új Descartes sugárúton.

már kirajzolódtak előttük a város körvonalai elhaladtak a királyi palota előtt a sorbonne

közelében a központban megebédeltek és szállást kerestek párizs legújabb negyedében a még

épülő descartes sugárúton találtak megfelelőt berendezkedésüket követően a nő

                                                                                                                       (párizs 2)

            Bartha György  verses elbeszélésének legtöbb darabja a  Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin felületén jelent meg. A felújított birtokára a párizsi „nagy út”-ról visszatérő, és a télre készülő szerelmespár látványa volt az utolsó, amit „odahagyott” a kíváncsi olvasói tekintet. Szemünk előtt alakuló verses története nemcsak a magyar irodalom műfajtradícióira (a verses regény története) íródik rá, tehát nemcsak újragondol és alkot egy hagyományt, nemcsak jelen korunk hasonló törekvéseivel áll szinkronban (például: Térey János, Schein Gábor, Parti Nagy Lajos és mások regényírása), hanem a digitális éra, a kibertér lehetőségeire is rávilágít: az alkotói folyamattal való „együtt élés” új formáit érvényesíti: befogadói számára digitális felületen teszi láthatóvá, elérhetővé, hogyan  alakul szinte a „szemünk előtt” egy regény.

Bartha György

*Az írás első és teljes változata a Holdkatlan szépirodalmi folyóirat Horizont rovatában jelent meg. Itt most eltekintünk a verses regény darabjainak teljes közlésétől, hiszen valamennyi megtalálható és elolvasható a Szövet versrovatában.

https://holdkatlan.hu/index.php/rovatok/horizont/10907-horizont-bence-erika-a-verses-regeny-ahogy-irja-nmagat-avagy-ez-a-dekart-nem-az-a-descartes