KRITIKA

Handó Péter: Amire helyből reflektálva telik (Juhász Tibor: Amire telik)

Jóleső érzéssel tölt el, ha egy szülőföldem-béli alkotónak sikerül azokat a gátakat átszakítania, amelyek kívül és belül teremtődnek/termelődnek – vidékiként, egy vidékivel szemben –, akkor is, ha ez egy régióváltásnak is köszönhető valamelyest. Abban biztosak lehetünk: jelentéktelen teljesítményért „gyüttmentként” sehol sem terem babér. Harmadik kötetet pedig csöppet sem egyszerű letenni az asztalra. Addigra döntőrészt elfogyhat, enerválttá válhat a hang kellő szakmai támogatás, alapozás híján, de Juhász Tibornál ez bizonyosan/bizonyítottan megvan. A Palócföld egykori főszerkesztője – Mizser Attila – nyúlt több mint egy évtizede a szárnyai alá, kellő szakértelemmel, és vonta be a szerkesztői munkába, illetve felsőfokú képesítése megszerzése során Juhász szert tett a kortársai szövegszervezői módszerére, gyakorlatára, ami már önmagában is garancia arra, hogy nem vaktában lövöldözi el a szavakat, a domináns kánon részese és része.

Az előző két köteténél is feltűnő Juhász Tibor szociális érzékenysége, ifjúsága salgótarjáni éveinek hatása, az itt tapasztaltak, átéltek kamatoztatása, prózába vagy versbe foglalására való törekvés, az azonban a 2021-ben napvilágot látott Amire telik című versesköteténél válik világossá, hogy főképp szakmai elvárásoknak kíván ezúttal megfelelni, a verseit nem az ihlet, hanem a mesterség szüli. Erről az oldalról nézve nehéz kifogásokat támasztani a munkásságával szemben, bár tudjuk, nincsenek lehetetlenek. Sajnos ezúttal viszonylag sok versnél érzem azt, félúton „kipukkant a lufi”, valamiért nem kerek a „történet”, befejezetlenek (talán befejezhetetlenek is) a sorok. Másfelől gyakran épül be a verstestbe közszájon forgó előítélet úgy, olyan hangütéssel, mintha ezeket Juhász teljes mértékben a magáénak vallaná. Az nem nyújthat felmentést, hogy egy tudatosan és precízen felépített kötetről beszélünk, amelynél valószínűsíthetően a kötet ötlete időben megelőzte a benne foglaltakat, a versek alkotói terv szerint születtek, dolgozódtak egységgé, esetleg a korábban születettek ez alapján alakultak át. Ezt a tervszerűséget támasztja alá a felhasznált irodalom is.

A tudat nem mindenható, ahogyan a szakma sem, főképp a bölcselet, a művészet terén. Attól, hogy a saját udvartáján, köreiben ezt szokás mantrázni, kifelé ezt illik közvetíteni, mutatni, kommunikálni, ezt kell elhinni és elhitetni, attól még nem válik igazzá. A művészi szabadság nem jelentheti azt, hogy hamis tartalmakat közvetíthetünk, csúsztathatunk, vagy bármelyik társadalmon belüli csoportosulás közhelyeivel élhetünk. Miként a bölcselő, a művész is felelős a szavaiért. És minél felelőtlenebb korban él, annál inkább. Neki a nietzschei értelemben vett ember feletti embert kellene megteremtenie. Önmaga fölé kellene rendelnie a céljait és nem önmaga alá, lehúzva ezzel önmagát. És éppígy másokat is.

Ennyi általános dohogás után lássuk a kötetet egy kicsit közelebbről!

Juhász Tibor három ciklusba rendezte, szervezte, írta a verseit, mintegy szakrális egységet teremtve ezzel. A háromban, a hármasságban jelen lévő – nem csak a keresztény kultúrkörben tudatosan és tudat alatt is működő/működtetett – egységet. Ugyanakkor a „cikluscímeket adó” hármaspont jelzi a mögé felsorakoztatott gondolatok befejezetlenségét, befejezhetetlenségét, azaz akár a beléfoglalt élet lezáratlanságát, folyamatszerűségét, és folytathatóságát, a versbeszédben ki nem mondott olvasó általi kimondásának lehetőségét… Az utóbbi évek termésén belül ritka erénye e könyvnek, hogy provokál, párbeszédre késztet, nem lehet szó nélkül hagyni.

Az első ciklust nevezhetnénk néprajzinak is, amely szakirodalmi támogatottsággal próbálja leírni a szegregátumi szokásokat, azt a hátteret, történeti/történelmi változást, amelyben ezek kialakultak. Ennek illusztrálására kitűnő példa a ciklusindító vers: Szükség. Olvassuk teljes terjedelmében: „Lószart tesznek géz helyett a sebekre, / és mikor a tüzelő elfogy körülöttük, / saját fejük felől elbontják a tetőt. / Ha segélyt kapnak, drogra, italra költik, / a hideg elől a sóderbánya mélyedéseibe / húzódnak, és a kilométerekre lévő bolt / helyett inkább az erdőből szereznek / húst, gyümölcsöt. Indulataik első / szóra elszabadulnak, sosem tudni, / a dulakodásból gyermek lesz, vagy elítélt. / Állatok, így nevezzük őket, / és a szegregátumra, mondjuk, / miattuk van szükség.” (11)

Feltűnően szikár, érzelemmentes sorok, miként a kötet többi opusza is döntőrészt. Vagyis főképp tényfeltáró magatartást, dokumentarista felfogást tükröznek a versek, és viszonylag kevés beleélést, azonosulást vagy együttérzést. És éppen ez a tárgyalásmód az, amely a saját tanulmányaimmal, tapasztalataimmal való összevetésre késztet.

Meglehet, bennem van a hiba, de nem emlékszem olyan olvasmányélményre, amelyben a széklet mint sebtapasz előfordult volna, vizelettel való sebkezelésre igen.

Az egykori idegéri kolóniasoron gyakorlat volt, hogy azoknak a lakrészeknek a tetőzetét elbontották, amely megüresedett, mintegy felgyorsítva ezzel a lakóterület felszámolását, de ez csak áttételesen nevezhető a saját fejük fölüli tetőelbontásnak. A pusztítás egyesek által ment végbe, bár a környezetüket sújtotta. Az idegéri elhagyatott kolóniaépületekből kinyert anyagot döntőrészt értékesítették. Az itt lakók elenyésző hányada kapcsolódott be ezekbe az önkényes munkákba, a többségük csupán elszenvedője volt, mivel sem az ingatlanok tulajdonosa, sem a hatóság nem próbált hathatósan fellépni a bontók ellen, így nem tehettek mást, mint kiszolgáltatottan nézték, mint tűnik el egy-egy sorház egy-egy szeglete. Ennél durvábban folyt a pusztítás az egykori acélgyári munkásszálló épületében, részben az Idegér felől érkezők jóvoltából. Ott már valóban megtörtént, hogy a lapos tetőn található vasszerkezeteket értékesítési céllal felszaggatták, mintegy szabad utat nyitva ezzel az esővíznek a legfelső szinti lakások felé, majd kezdetét vette az ajtók, az ajtófélfák, ablakok eltüzelése, az épület lakhatatlanná tétele alig néhány év alatt. Legutolsó ottjártamkor embertelen körülmények között éltek még a „romok” között páran, viszont a korábbi lakók/bérlők mind elmenekültek, Salgótarján más körzeteibe költöztek. Döbbenetes volt olyan lakásban járnom, ahonnan már hiányoztak a nyílászárók, négy, kettő és egy év alatti gyerek volt éppen odahaza a tizenéves anyukával. Elsőre azt gondolta a „lányanya”, hogy a Szociális Központból érkeztem, ezért fontosnak tartotta hangsúlyozni, a gyerekek éppen látogatóban vannak, egyébként a Pécskő úton lakó nagyanyjuk gondozza őket, oda vannak bejelentve.

Az alkohol és a drog ebben a környezetben valós probléma, de a fedezésére a segély nem elég, ezért az erre szükséges pénz előteremtéséhez bűnözésre vagy prostitúcióra is szükség van. Egy itt élő, huszas éveiben járó, de negyvennek is kinéző, összeszurkált karú, kitágult pupillájú nő vágta az összesereglettek képébe, hogy „itt mindenki drogból és szexből él”, majd nevesítette az üzletszerű drogterjesztés és kéjelgés üzemeltetőjét, a tetten érhető nyomorúságnak, kiszolgáltatottságnak a haszonélvezőjét. Mert hogy még ennek is vannak haszonélvezői. Leginkább azt kell látni, hogy az ilyen körülmények közé került vagy született embereknek semmiféle hosszútávú stratégiájuk sincs. Problémáik vannak, amit azonnal kell kezelniük, legyen az akár elvonási tünet vagy egy éhes száj, ezért a tetteik utóhatásával sohasem számolnak. Egyedül és kizárólag a mával foglalkoznak, amit valahogy túl kell élni. Az is világos, hogy ebből az állapotból külső segítség nélkül nem tudnak kilépni. Annak a segítségnek pedig a létbiztonság-érzetüket kell megteremtenie. A rendszeresen és rendszertelenül folyósított pénz, a segély erre nem elegendő, még ha nélkülözhetetlen része is a változásnak, változtatásnak. Egyszerre kell hozzá a társadalmi szándék és az egyéni akarat, az egyén motiváltsága stb.

A szegregátumokon belül ugyan nagyobb arányban akadnak olyanok, akik az élelmük egy részét az erdőből szerzik be, mint a társadalom egészében, de ott sem ez a jellemző. Több fáradsággal jár és összetettebb ismereteket igényel, mint a fentebb jelzett pénzszerzési módszer/stratégia. Az is bizonyított, és valahol természetes is, hogy ezekben a periférikus helyzetben lévő családokban sokkal emocionálisabban zajlanak a mindennapok, arányaiban több az erőszak, vagy akár a dominancia szexuális úton történő érzékeltetése, de ez a magatartásforma nem általános, csak feltűnőbb a többség számára, mert ritkábban marad rejtve, illetve kitűnő alapot nyújt egy egész csoport sztereotipizálásához.

Állatoknak nevezni a lecsúszott helyzetben lévő embereket, valóban szokássá vált. A szolidaritás titkolása is – már ha egyáltalán valakiben még felébred. Egy 1996-os felmérés arra világított rá, hogy például a cigányokkal szembeni előítéletesség a felsőfokú tanulmányaikat folytatók körében a legmagasabb, miközben ők érintkeznek velük a legkevesebbet. Gyaníthatóan ez ma sem mutat kedvezőbb képet, miközben a döntéshozók, az értelmiségiek döntő részét ők jelentik, adják.

A Szükség című verset a Sárház, a Babona követi. Ezekben néprajzi elemek tördelődnek verssé. Az ezt követő Kényelemben vagy a Sztálinvárosi gyerekekben már az jelenik meg, ahogy a szociális körülmények változtatása sikertelen asszimilációt eredményezett a kádári időkben. A Mária Valéria Budapest egykori rosszhírű nyomortelepének átalakulását, szokásokban való továbbélését írja le. A Kolónia című versben viszont feltűnik a salgótarjáni Acélgyári út múltja, amelyre ráterhelődik a jelene. A Juhász által idézett időszakban az itt található épületeket döntő részt a gyár munkásarisztokráciája lakta. Ők maguk is törekedtek a környezetük tisztántartására, szépítésére – például virágültetéssel. Szemeteltté a rendszerváltás környékén kezdett válni, azzal párhuzamosan, ahogyan végbement a szlömösödése. A város és alkotói és az Örökség Salgótarján múltja és jelene szembesítéséről szól. Hogyan született a város és mivé vált itt az élet. Az utóbbi versben az előítélet ismét komoly szerephez jut: „vérfertőzés köti össze a családokat, / a várandós anyák pedig a hasukat verik, / hogy a jövőben is ezen az életszínvonalon élhessenek.” (21) Ugyan találkoztam apa–lánya kapcsolatból származó kiskorúval, általánosságban nem feltétlenül fordul elő gyakrabban, mint a társadalom egyéb szegregátumaiban, már ha például a kerítéssel védett milliárdosok lakóparkját is hasonlóképp zárt közösségnek tekintjük, vagy az aprófalvakét, mivel minden zárt, beszűkült kommunikációs térrel rendelkező csoport esetében döntőrészt a csoporton belül jönnek létre a kapcsolatok, s ez óhatatlanul magas számú rokonházasságot eredményez. Ezekből a rokonházasságokból sokkal gyakrabban születik valamilyen fogyatékkal bíró utód, mint egyéb esetekben. Ráadásul pontosan a zártságból adódóan ez több generáción végigvonulva hatványozottan termeli a genetikai hibák fölerősödése miatt az egészségkárosultakat. Bár magát a kijelentést elég gyakran hallom, mint lehetséges többletjövedelem-forrást, egyetlen valóban megtörtént esettel sem találkoztam, sőt, nehezen tudom még elképzelni is, hogy bármelyik anya szándékosan megnyomorítaná gyermekét. Főképp magzati korban. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a fentebbi ok mellett a nyomorúság is elbánik az idecseperedett jövendő generációval.

A cikluszáró Eladósor szintén előítélettel terhelt. Ezt Juhász már az  első sorban deklarálja – „A közvélemény szerint…” (22) –, majd átvált a személyes tapasztalat tényszerű és korrekt leírására. Mondhatni ezzel előkészíti a második ciklust, amely a sztereotípiáknak szintén túl sok teret enged, még ha azt bele is szövi a kereskedelemben eltöltött idő személyes tapasztalatai közé. Nem lehet azt mondani, hogy nem tartalmaznak igazságot a leírások, hiszen átéltséggel támogatottak, de azt sem, hogy ezek abszolút igazságok lennének. Egyedi esetek vetítődnek ki egy egész társadalmi csoportra, rétegre. A Juhász által festett képből hiányoznak az árnyalatok, éppen a szemlélő/szemléző pozíció okán. Akárhányan is vélekednek hasonlóképp, s fogják ettől felmagasztalni a szerzőt, hogy „ő bezzeg kimondja…”, csupán azt mondja ki, amit mások hallani akarnak, amire megvannak az antennák a társadalom túlnyomó hányadában, és még inkább az értelmiség körében. Sokak által szeretett ingovány ez, dagonyázni lehet benne, meg jó ok arra, hogy azt mondhassuk hangosan, halkan vagy magunkban: mi mennyivel különbek vagyunk.

Egyetlen példát ragadnék ki a fentebbi illusztrálására: „Bort vesznek, üdítőt, dohányt, / […] / Édességet / a gyerekeiknek, játékokat, / amiket majd pár hét múlva, / mert idegesíti őket a lárma, / a bozótba hajítanak.” (27) Mindezen észrevétel ellenére ez a kötet legempatikusabb része. Juhász ezúttal cselekvő része is az eseményeknek. Látlelete személyes vonatkozásokkal bír, s ettől időnként torokszorító. A ciklus legjobb darabja szerintem a cikluszáró Ráhagyás, a maga többértelmű jelentésével. Mert egyfelől egy örökségről beszélhetünk e téren is, másfelől arról a megengedő, elnéző, lemondó magatartásról, amelyet a társadalom gyakorol a szegregálódottakkal kapcsolatosan. Innen nézve nincs szükség az integrációjukra, csak arra, hogy kerüljenek a látómezőn túlra.

A harmadik ciklus a „beilleszkedésé”, a társadalmi háttéré, a legalizálható megélhetésé, a munka világáé, az ingázásoké, a lakókörnyezeté. Szikár leírások sorjáznak ezúttal is. Ez van. Erre telik. Van, akinek generációk óta csak erre.

Juhász Tibor kötetének is erre. De talán másra is, ha nemcsak engem provokál. Ehhez viszont a kötetét olvasni kell!

(Scolar Kiadó Kft., Budapest, 2021)

Első változata megjelent a Tarjáni Városlakó Magazin 2021/1-es számában.

Handó Péter

Handó Péter legutóbb a Szöveten: