PRÓZAIRODALOM

Ocsovai Ferenc: A fürj meg a harcsa

Ez a történet lehetne akár afrikai, kínai, indiai, indonéz, japán vagy észak-amerikai indián népmese is, de nem az. Lehetne váratlanul felfedezett Aiszóposz- vagy La Fontaine-féle fabula, a Grimm-testvérek apokrif meséje, mitikus és bibliai példázat, vagy tanulságos állatmese Móra tollából, a kopár és napmeleg puszták öléből. Mégis, ez az eset, ahogyan azt látni fogja a mélyen tisztelt nagyérdemű, kicsik és nagyok: valahogy egy kicsit más.

Ez a történet nem éppen olyan állatokkal operál, amelyek túlzottan ismertek lennének – illetve inkább a konyhaasztalról és az éttermekből lehetnek azok, sem mint egyetemes metaforák vagy szimbólumok a világirodalom vagy a képzőművészetek porondján. Kimaradtak ők abból a sorból, amelyben a róka, a farkas, az oroszlán, a kutya, a macska, az egér, sőt, még a disznó is helyet kapott – őket viszont valahogy elfelejtették, és senki sem szólt nekik, hogy létezik egy olyan műfaj, hogy tanmese, és csak most, hogy már tudnak róla, igyekeznek behozni ezt a lemaradást.

Úgy állt az eset, hogy egy fantasztikusan szép kertben, amelyet talán istenek és nimfák szoktak a maguk örömére nevelgetni; amely orchideákkal, rózsákkal, lótuszokkal, náddal, gyékénnyel és mindenféle füvekkel és virágokkal volt tele, volt egy kerek medence. Ebben a medencében úszkált, hogyhogy, hogy nem, egy szúrós tekintetű, villás bajszú, tarka, mégis barátságos harcsa. Hogyan került oda, senki nem tudta, de óriási tiszteletben állt a kert teremtményeinek sorában, és a legnagyobb elefánttól a legkisebb hangyáig sokan érkeztek a bölcs harcsához tanácsot kérni ügyes-bajos dolgaikban.

Egy napon aztán egy olyan állat látogatott el a medencéhez, aki addig messziről elkerülte azt, ez pedig nem volt más, mint a fürj. Szárnyát szinte a földön maga után húzva, csőrét lógatva, merengő tekintettel tipegett oda a forráshoz, amíg a harcsa éppen nagyokat sóhajtozva lubickolt a lakhelye fenekén lévő forrásban és körkörös bukfenceket vetett a csobogó vízben. ,,Nocsak, nocsak – szakította félbe mutatványát – mit látnak szemeim, csaknem fürj koma érkezett hozzám. Mi lelhette barátunkat, nem tudom, de jajj, olyan szomorú, hogy nekem is sírni támad kedvem, pedig nem sokat lehetne látni könnyeimből a medence zavaros vizében.”

,,Ó, hagyd el, ne is mondd” – válaszolta a fürj szipogva, miközben örült is, hogy végre panaszkodhat egy keveset. ,,Eddig nemigen kerestem fel szentélyedet és kértem ki bölcsességedet ó, nagytekintélyű harcsa. Őszintén megmondom, nem is igazán hittem benned, de most lesújtó dolog történik velem. Igazából mindig is lesújtó volt, csak eddig nem vettem észre, főleg akkor nem, amikor szabadon, a réten kapirgáltam és fölöttem ragyogott a nap, aztán a hold meg a csillagok, eledelem volt bőven, s úgy éreztem, semmi más nem kell nekem széles e világon. Aztán láttam, hogy baromfiak császkálnak el mellettem, mosolygósak és kövérek, akiknek még az ujjukat sem kell mozdítaniuk, mégis mindig minden elébük hull.”

A nagytekintélyű harcsa erősen pislogott és meresztgette a szemeit inkább sárkányéra, mint haléra emlékeztető pikkelyes fejével. ,,Nem értelek. Szabadon kapirgáltál a réten, eledeled volt bőven, fölötted nap, hold és csillagok. Mi az, ami megváltozott? Nem ez az élet, amelyre zsenge csibekorod óta vágytál? Mi több kellhet ennél még?” – vonta kérdőre a fürjet. ,,Nem igazán tudom, én is sokáig vívódtam magamban, sőt, hibáztattam is botorságomat éppen eleget, de csak nem tudtam túltenni magamat rajta. Valahogy ez mégsem járja, hogy valaki fürjnek születik, és egyszer hopp, másszor kopp, valaki meg tyúktojásba került, és születési előjogként megkap mindenféle földi jót. Sóvárgom utána, hogy én is ilyen legyek, el sem tudod képzelni, harcsa úr, hogy mennyire, ó, milyen pokolian sóvárgok én.

Álmatlanul fészkelődöm a fűben és csipegetem össze a maradékot, amíg elnehezül a fejem és minden olyan üres lesz, ha a baromfiudvar vidám mulatságaira gondolok. Már lemondtam róla, hogy bárki is orvosságot adhatna bajomra, mindössze a beletörődést és a vigaszt keresem.” – zárta le elbeszélését a szomorú madárka. A harcsa tűnődni kezdett, uszonyaival állát vakargatta, fordult egyet a medencében, majd megkönnyebbülten felkiáltott. ,, Egyet se félj, cimbora – fordult a fürjhöz – tudok valamit, ami talán segíthet. Figyelmeztetlek azonban, hogy jól gondold meg, mit felelsz, mert utólag már későn bánkódsz, ha csalódást okoz a dolog, noha most szabadon kapirgálsz a réten, eledeled van bőven, fölötted ragyog a nap, hold és csillagok.”

A fürj sóvár tekintettel unszolta a halat, árulja el végre a titok nyitját, annyira furdalja már a kíváncsiság. Izgalmában valósággal tapsolt szárnyaival és kedélyesen riszálta egyszerű, szerény kis tollait. ,,Három kívánság – folytatta végül a harcsa – ennyit tudok felajánlani. Megmondom őszintén, nincsenek játékszabályok. Lehet az bármi, én megadhatom neked. Figyelmezz azonban a részletekre, mert amit egyszer kimondtál, meg nem másíthatod, vissza nem fordíthatod. Gondold meg jól, mire van szükséged, vagy mire nincsen, mert nem kötelező ám minden kívánságodat elhasználni.”

Nosza a fürjnek nem is kellett több, azonnal lelkendezni kezdett, és már előre látta azt a kellemes és idilli életet, amelyet végre neki is élnie lehet ezentúl. Mindössze egyetlen dolog zavarta: ,,Igen ám, kedves harcsa, mindez nagyon is jól hangzik, na de én eddig úgy tudtam, hogy az aranyhal tisztje kívánságokat teljesíteni, vagy kollégája, a dzsinn foglalatoskodik ilyesmivel.” ,,Ne is figyelj azokra a szélhámosokra – ráncolta szemöldökét a harcsa – én ugyanis egyszer túljártam az eszükön és azt kértem, hogy én is olyan lehessek, mint ők. Azóta tudok kívánságokat teljesíteni magam is, és bárkinek állok rendelkezésére. Tudod, magamon is szívesen segítenék, de hogyan oldanám meg akkor apró-cseprő gondjaitokat, ha itt hagynám ezt a kertet s eme tágas medencét?”

Meglepte, de meg is győzte a fürjet a beszéd, és azon nyomban töprengeni kezdett, kéjesen és ábrándozva, mire is vágyik az első helyen, míg végül elégedetten kurjongatva, versbe szedve mondta a harcsának: ,,Nohiszen, mi is lehetne inkább szívemnek a leghőbb vágya,/ hacsak nem az, hogy magam is odakerüljek végre a tanyára. Tegyél engem is baromfivá, hatalmassá és kecsessé, pompássá és büszkévé, és máris én leszek a legboldogabb teremtés a világon.” A harcsának sem kellett több, pörögni kezdett a vízben, valami furcsa varázsigét mormolt, majd a fürj felé köhintett, aki egyszeriben érezte, hogy teste megnyúlik, tollai csillogni kezdenek, majd káprázatos, tündöklő pávakakassá változott. A fürj (most már páva) nem hitt a szemének, tucatnyiszor megnézte magát a forrás tükrében, de most sem hitte el szerencséjét.

Nem győzött hálálkodni a harcsának, majd peckesen sarkon fordulva továbbállt, amíg a hal örvendezve, hogy segíthetett, mégis kissé a fejét csóválva bámult utána. Nem telt bele azonban sok idő, és a páva visszatért a bölcs tanítóhoz: ,,Ó, te okos harcsa pajtás – kezdett bele a páva-fürj, némileg feledve a jó modort – nagy az én bajom, számítok a segítségedre. Szépségemen ámul most már minden szárnyas, nem gúnyolódik rajtam a paradicsommadár sem többé, sőt, cimborámmá lett, de a tyúkok sem mernek kuncogni jelentéktelenségemen. Valahogy azonban mégsem érzem úgy, hogy úr lehetek a szemétdombon,/ azt szeretném, hogy úgy tegyen mindegyik, ahogyan én mondom.”

A harcsa ámulva hallgatta a történetet, majd beadva a derekát így szólt: ,, Jól van, legyen, ahogyan ígértem, ezt a kívánságot is teljesítem, de nagyon vigyázz, mit kívánsz fürjem, mert még a végén valóra válik.” A fürj önérzetesen felelt: ,, Már megbocsásson uraságod, de egy páva az, aki színed elé járult.” Kisvártatva azonban, bár nem követte meg a harcsát, ismét könyörgőre fogta, amíg végül csak megkapta, amit akart, és a saját udvarában találta magát meleg és lakályos ólakkal, biztonságot nyújtó, magas, hálós vaskerítéssel, körülötte zsongó, és őt körülrajongó csirkékkel, pulykákkal, kacsákkal és egyéb tollas jószágokkal.

Szinte köszönetet sem mondva feledkezett meg a harcsáról, amíg szinte habzsolni kezdte az új életet. Igen ám, de hamarosan ez is kevés volt. A páva, nem is emlékezve rá, hogy valaha fürj is volt, nevette a többi mezei madarat soványságáért, gürcöléséért és szürkeségéért. Mégis úgy érezte, még túlságosan hasonlít hozzájuk, és ez lehet a probléma, bár olykor belegondolt, milyen is volt az, amikor ő maga is a réten kapirgált, amikor eledele volt bőven, s feje fölött ragyogott a nap, a hold meg a csillagok. Eszébe jutott, hogy maradt még egy kívánsága, és kapálózni igyekezett, hogy elérhesse a harcsát, de mivel a kerítés miatt nem tudta elhagyni az udvart, kétségbeesetten zajongani és rikácsolni kezdett, hangja azonban sokkal inkább egy fürjére, mint egy pávára emlékeztetett.

Már teljesen feladta a reményt, és szinte beletörődött abba, hogy milyen kényelmes és unalmas, de boldogtalan életet fog élni ezentúl, és, hogy ez még mindig nem különbözik attól, ami miatt először felkereste a harcsát. Csodák csodájára azonban felbukkant a bölcs tanító az egyik itatóvályúban és a madár segítségére sietett: ,,Szólítottál, hát itt vagyok. Látod, látod, mondtam, hogy jól gondold meg, mit kívánsz. Igazán nagy szerencséd volt, hogy innen a ketrecedből is meghallottalak.” A páva felvillanyozva dörzsölte szárnyait, majd így szólt: ,,Elég volt már abból, hogy csak egy vagyok a világon a fontosak közt a sorban./Engedd végre, hadd legyek én a legfontosabb és legékesebb kakas valamennyi ólban.”

A harcsa meglepetten hallgatta a kérést, és észre lehetett venni egy nagyon halvány csalódottságot is abban, ahogy lebiggyesztette húsos ajkait, de mit volt mit tenni, megpördült néhányszor a tengelye körül (mert hiszen a levegőbe ugrott), majd egyszeriben finomabbnál finomabb tápok, kukacok és magvak jelentek meg valamennyi ország valamennyi tájáról, olyan temérdek és változatos alakban, hogy pávánk megszámlálni sem tudta, csak kapkodta fejét egyik irányból a másikba. Leborultak előttem már nem csak a baromfiak, hanem a gazdaság minden állata, erős és gyenge, kicsi és nagy, amíg hamarosan emberek érkeztek, akik elhalmozták minden földi jóval, és csodálattal mutogatták egymásnak a páva gyönyörűségét.

Mindenki arról suttogott már, hogy mennyire sugárzó, mennyire fenséges ez az állat, amíg ő maga emelt fővel, daliásan járta birodalmát és osztogatott parancsokat alattvalóinak. A harcsáról természetesen megfeledkezett, bár néha eszébe jutott, hogy jól jönne még egy pár kívánság, mert kicsi neki már ez a szemétdomb. Néha az is átvillant diónyi kobakján, hogy volt idő, amikor nem kellett aggódni azon, még mindig ő-e vajon a legszebb és a leghatalmasabb, mégis eledele volt bőven, szabadon kapirgálhatott a réten, feje fölött pedig ott volt a nap, hold és csillagok. Ezeket a képzavarokat viszont gyorsan elhessegette pávánk gondolatai közül, és hetykén nyelte magába az etetőkben elétáruló királyi csemegét, oldalán néhány csinos kis bóbitás jércével.

Egyik reggel, amikor így, mélázva és mohón gondolkodott rajta, hogyan lehetne élete még szebb és még tökéletesebb, szokatlan dolog történt. Egy kéz vaskos ujjait érezte nyaka köré fonódni, majd hirtelen elemelkedett a földtől. Szinte úgy tűnt, mintha repült volna, és örvendezni kezdett, hogy most végre eljött az idő, amikor mindenki rá, a pávára figyel, amikor igazán fontossá válhat. Nos, annyira nem is tévedett, hiszen valóban ő volt aznap este a társaság középpontjában, viszont a jénaiban gőzölögve a vacsoraasztalon már nemigen volt arra sem ideje, sem ereje, hogy élvezhesse ennek a hírnévnek és gazdagságnak a gyümölcsét. A harcsa valószínűleg most is megosztaná bölcs ötleteit vele, hogy ő megmondta neki, vigyázzon – ha nem fogták volna már ki őt is azóta, és nem próbálná magát hasztalanul kalimpálva menteni varázserejével egy nagy bogrács fortyogó paprikásban valahol.

Ocsovai Ferenc legutóbb a Szöveten: