Sebestyén Hedvig: Bajusz

Sebestyén Hedvig alkotása

A bajusz magába roskadva, kókadtan és reménytelenül üldögélt a járdaszegélyen, pont egy csatornarács felett. Ha lettek volna könnyei azokkal áztatta volna az út mentén eldobált csikkeket és csokipapírokat.
Szépen sodort, jól karbantartott bajusz volt, minden apró szála – hála a bajuszápoló pasztának – belesimult a formás egészbe, ami jól ápolt, előkelő bajuszságát volt hivatott képviselni. Csak épp rémesen szomorú volt – megkockáztatom, a legreményvesztettebb bajusz a hetedik kerületben.

Halk rebbenéssel és lábacska surrogással egy csótány foglalt helyett mellette.

– Mizu? – kérdezte a csótány, lévén közlékeny, extrovertált és szemtelen jószág.
– Mit mizu? Nincs szükségem társaságra, menj, igyál sört, pont mögöttünk van a kricsmi.
– Már ittam, meguntam. Beszélgetni szeretnék.

A bajusz nagyot sóhajtott és a csótányra nézett.

– Amúgy miért vagy ilyen színes? – kérdezte fahangon, enyhe érdeklődéssel.
– Egy festőnél laktam és rámásztam a palettára – mondta a csótány – olaj lehetett, mert nem viszi le az eső.
– Hehe – mondta a bajusz még mindig színtelen hangon és tovább nézte a csatornanyílást.
– Miben sántikálsz? – kérdezte a színes csótány.
– Szerinted? Gyűjtöm az erőt, hogy beugorjak. A gazdám, akit húsz éven át szolgáltam egyetlen nyisszantással megszabadult tőlem. Azt mondta, már nem vagyok divatban és nyissz! Ennyi.
– Tudod te mi van ott lent? – a csótány úgy röhögött, hogy a hátára fordult és lábacskáival kapálózott – túl könnyű vagy, hogy elsüllyedj, és nézheted a szennyvizet, a patkányokat, a mocskot. Különben is ne sajnáltasd magad. Engem mindenhonnan kihajítanak, de nem nyifogok.
– De mi értelme van így az életemnek?
– Muszáj, hogy legyen? Már húsz évet lehúztál szolgálatban, ideje, hogy magadra is gondolj, utazz, kóborolj, csavarogj, nézd meg a világot a saját … khm … szemeddel.

A bajusz elgondolkodott. Végül is? A gazdája arca húzta-vonta nem szabadulhatott és csak azt látta a világból, amit a gazdája akart.

– Tudom, a hirtelen jött szabadsággal nehéz bármit is kezdeni – mondta a csótány és zirregve, szivárványszínűen elrepült, mert megérkezett a hússzállítmány a sarki henteshez.

– Hm – hol nem voltam még? – gondolkozott magában. Eszébe jutott Gogol: Az orr című novellája, amit együtt olvastak a gazdájával annak idején – én én vagyok – ismételgette magában – mostantól önálló, szuverén bajusz. Felvidult. Csak úgy blikkre nekiindult a körútnak és azt vette észre, hogy dúdolgat, fütyörészik magában. A nyugatiban felosont egy Párizsba induló vonatra.

Az Eiffel torony előtt megkért egy fényképészt, hogy kapja le és küldje el a képet a volt gazdájának. A fotós annyira abszurdnak találta az ötletet, hogy beleegyezett.

Pár nap múlva a bajusz egykori tulajdonosa csodálkozva nézte a fotót és könnybe lábadtak a szemei csupasz arca felett.
– Hiányzol – suttogta meghatott hangon. Pedig a fotó másik oldalán csak az állt: Adieu! Fuck you!