VERS

Rigó Tibor: [Ködöket terelget…]

Ködöket
terelget
fortyog a vén Duna
elvérzik habjain
a nyárvégi alkonyat
bús felhők szaladnak
megszaggatott ingben
terhüktől fakultan
kémlelik a földet
a szél itt most
port kavar
mint vadlovak a sztyeppén
magamnak dúdolom
csitulj el őszi szél
a hidak a Dunán
fogsoroknak
tűnnek
képzeletem repít
a ködöt
látatja most
fényes lepedőnek
libbenti a szél
a nagy vizes lepedőt
elfedni vele a lombtalan temetőt
gyérül minden fának
a megbarnult lombja
hinném is talán már hogy az ősz
csak az elmúlást hozza
ám vannak még színei
a megfakuló nyárnak
szirmot bont
lepke ád
csókot
a virágnak
rögöt rúg a lábam
a megbarnult tarlón
hol búzakalász ringott
egyszer volt hol nem volt
mert nincs itt már
semmi
tágul a láthatár
elhessentem lelkem
eridj vándormadár
nyugtod nincsen bennem
légy hát szabad szárnyalj
könnyeket csal
mindig
szemembe a vágyad
mennél szabadulnál
a ködös őszi Dunán
kósza vágyaimat
ne lássa a világ
ahogy könnyem törlöm
Csallóköz közepén
szárítsad fel
ne igya e föld el
mert tavaszra elvetél
az őszi szélre bízom csak
áradó könnyeim
jó volna ott lenni
hová vágyam repít
nem láttam a tengert még
ahogy duzzog lázad
mérgét köpi vissza
e konok világnak
nagy hegyet sem láttam
csupán ha képen
ezért lázad bennem
tombol a lélek
nem voltam csavargó
bár lehettem volna
szabad akarattal
utak nagy vándora
talán majd egyszer
ha megadja az Isten
elmehetnék innen
lennék boldog ember
és talán ha onnan
ide haza vágynék
becsülni tudnám
a közönyt mi bánt rég
becsülni tanulnám
azt ahogy átnéznek itt rajtam
hazátlan szívemet
belepné avarral
amit a Duna
sodort ide
messzi-messzi tájról
az őszi szél tépte le
magányos fűzfáról
az lepné be szívemet
tudom megnyugodna szegény
kóbor cigány lelkemet
nem dermesztené
tél.

Rigó Tibor verse legutóbb a Szöveten: