ESSZÉ

A. Gergely András: Egy örök mesevölgyben (Péterfy Gergely pannon kódexéről)

Fáznak és rettegnek, mészárolnak és lemészároltatnak, bűnöznek és bűnbánatot tartanak, s a még lehetséges (egyáltalán nem az, sőt, lehetetlen) boldogságaik másfél napig tartanak… Épp olyképpen, ahogy a tündérmese szakrálisan találkozik a kortárs barbárság asszociációival, úgy fonódik impozáns és kerek történetté az eredetileg folytatásos blogregénynek tervezett „Pannon mese”, melynek találkozásai a Pannonia provincia utolsó évtizedében játszódó regény történelmi tényeivel és a fikciók erdeivel többek, mint édesbús nemzeti túlélési dráma, de kevesebbek is, mint dunai eposz.

Péterfy – láthatóan – kitart a Kitömött barbár fogalomkörét jóval megelőző barbarikum-toposznál, meg a Duna-vögy bűvös historikumánál, s maga tölti ki a mindenkori barbária határait olyan epikával, amit a legválasztékosabb olvasói remény is csak habzsolni képes, nem csupán olvasgatni. Az Örök Völgy. Pannon mese (Codex Offlineus)[1] már indító soraiban s oldalain vesz afféle tempót, amit lassú megfigyelői szerepváltozás kísér: az első fejezetek (a harminchétből) még szinte szándékolt zavarként váltanak helyszínt, szereplőket, történéseket, melyeknek jelentéstere csak később bomlik ki s nyer értelmet, de a ráhangoló tempóból azután a meghökkentéstől a genocídiumig szinte minden drámai sarkpontokban fejlik ki. Pannonia provincia utolsó évtizedében itt rómaitól görögig, barbártól szarmatáig, Aquincumtól a bűbájos barlanglakóig és házicseléd medvétől a tanulni képes boszorkáig minden és mindenki előfordul, sőt szinte mindenki meg is fordul a múló évszázadok emberélet-múltán kiteljesedő képzelt harmóniájában. Az Örök Völgy erre éppen alkalmas is, jóllehet megannyi varázslattal terhelten és teljesen.

Eltart egy ideig, mire a mai kor életviteli és aggodalmassági frászaiból már szükségképpen átállsz a pannon-római-vandál kor életszerveződési ritmusára – de akkor már késő is van, berántott a mese, már izgulsz, együttérzel, kíváncsian lapozol, rokonszenvezel és utálsz. Pont mint a mesében, melyből „pannon” változatot mintha nemigen ismernél. Ám itt van egy, teljes értékűen, gazdagon ömlő és vérbő verzióban, csupán sodortatni kell már csak hagynod magad! E sodrás pedig akkora, hogy rendre elfeleled, meséről van szó, bájmeséről és rémmeséről, historikusról és spirituálisról egyaránt. De Péterfy nem altat el, hanem vandál bábfiguraként meg-megráz, orron pöcköl, gyermeki bűbáj helyett felnőtt lélekre szabott reményességgel kólint fejbe. Azt kapod, amire a címoldalon szerződtél, s ha nem könnyen azonosítod a neveket, városneveket vagy fogalmakat, nehezebben illeszkedsz a fogalomtár antikvitásba oltott jelképiségébe, az csak idő kérdése. A dunai birodalom reményével a római birodalom provinciáján élő szereplők a vandál birodalom fenyegetésével mintegy napjaink kiszolgáltatottsági mutatóival vetekednek, a szereplők bűvös köre is, a Szellemfejedelem-Fortunatus, vagy az aquincumi ifjú Fulvio, meg a szépséges pannóniai leány Serapia a maguk misztikus-rusztikus sodortatottságával uralják a könyvet. A Csodálatos Lányok, akiknek a világ szépsége és derűje köszönhető, éppúgy mesei lények, mint a varázsló képességű Ágoston Mester, akinek szekere körül fonódik össze megannyi szál és szereplői sors, még éltetője, hordozója, megtartó krónikása az addig lakályos és fennen virágzó, de már hanyatlásba fordult tartománynak, viszont mintha csakis azért bucskázna gnómként a piacok népei előtt, hogy leplezze bűvös képességét az allegorikus létezés, a melankolikus reményvesztés és a latin birodalmiságra emlékeztető policentrikus hitremény között. Az ekként fikcióba tolult drámai történések nemcsak a csodára való képesség terén, hanem a Szerelem megóvása, egyúttal féltő távoltartása okán is jelképessé erősítik a barbárok dúvadsága és a mindvégig beteljesületlen vágyak időtlen időisége közötti képzelet-tartományt.

A sorsszerű kihívás nemcsak az istenek alkalmi jelenlétével bővülnek ki (például Ízisz istennő negédesen fenyegető jóslataiban párhuzamosan kap szerepet a vigasztalástól a tudatosításig sokféle árnyalat: „Nem telik bele néhány évszázad, s az emberek már nem a fejükben fogják hordani a tudást, hanem jelekbe fogják zárni azt!” (192.). De: „Ha ez a tudás az emberek birtokába jut, soha többet nem fognak törődni a szellemükkel, soha többet nem tanulnak mestereiktől verssorokat, soha nem akarnak többet vetélkedni a tudásban, hanem már örökké csak a káprázat világát kívánják, élőnek tűnő testeket, melyek aztán úgyis porrá hullanak! El kell pusztítanod a jeleket!” (192-193.).

A remény kételye és a kétkedés reménye ott ül a táj fölött, mint egy kalandos rémtörténetben, amely egyszerre antik módon klasszikus és riasztó aktualitással kortárs is. Ám a jelek pusztítása mindenkor csak időleges lehet – hisz maga a könyv is (írás)jelek tömege, értelmezhető jelek üzeneteiből álló olvasmány, jelek emlékére épülő történet, jelképek szintjét meghaladó üzenet egyszerre. A szereplők egy köre „amit addig a valóságos életének gondolt, hirtelenjében álomképnek bizonyul, s amit eddig álomnak hitt, hirtelen valósággá lép elő” (176.). Péterfy archaizáló meséje ekképpen a báj- és rémtörténetbe ágyazott realitás, a rémületes múlt aktuális érvényűként átélhető változata, melyben a változás a legfőbb komponens, a volt megszűnése és a lehetséges bekövetkezések megtörténése pedig a jelene. Ennyiben a misztikum, a varázsmese trák varázslója, vándorszínészei és látványosságai nem pusztán a megszűnő állapot aktuális eseményeinek hordozói, a szereplők kitettsége és véletlenektől függő sodródása sem csak mesei kompozíciós elem, hanem az álom-itatta létmód átmenetének bizonysága. De bizonyság maga a léthelyzet és mesei kiszolgáltatottság történelminek álcázott drámája is: „Bizony, hirtelen szánalmassá vált ez a mi egykor oly erős világunk! Mint amikor véget ér az előadás, és a bátrabb nézők közel merészkedve a színpadhoz, megtapogatják a tőrt, amellyel az előbb szúrta magát szíven a hősnő, és elrémülve tapasztalják, hogy festett papírmasé csak, ami csillogó acélnak tűnt az imént, s a színészek a díszletek mögött a bevételen veszekednek! Ó, így van ez! Akárcsak a halott emberből, aki az imént még beszélt, érzett, emlékezett és tervezett, és most már csak egy darab hűlő anyag, egy megvert birodalomból is hiányzik minden méltóság. El kell földelni, mielőtt még szaglani kezd. Minél gyorsabban érkezik el az új világ, annál jobb lesz mindenkinek (228.).

Mindenkinek azonban sosem lehet jó, még a barbároknak sem, akik ugyan nem barbárok a fogalom történeti értelmében, de vandáloknak bizton mondhatók, nekik sem jut több a romokból, mint az elmúlás végtelensége. De kimaradnak ezáltal nemcsak a birodalmi nagyságból, hanem a szomorkásra formált melankolikus történet másképpeni befejezéséből is. Kimaradnak végül az „utolsó vacsora” és a biblikusra formált Édenkert örökké vágyott világából, ahol a Szellemfejedelem a maga tudása helyett a szívére hallgatni vágyik inkább, s részben emiatt is elveszíti Serapiával lehetséges álomi jövőjük esélyét is. Akik pedig már az „Ostobaság sötét korával” találkoznak csupán (154.), azok is belátják: „Nem a barbárok a legnagyobb bajunk: mi magunk lettünk önmagunk barbárai!” (154.). S e barbárságnak minden emberi alávetés közben éppen a racionalitásnak hódolás képtelensége, reménytelensége és hiábavalósága lesz velejárója.

Nem azért írunk, hogy elolvassák (…) Azért írunk, mert minden könyvnek meg kell íródnia.” (273.)


[1] Kalligram, Budapest, 2012., 276 oldal

A. Gergely András esszéje legutóbb a Szöveten: