KRITIKA

Turi Orsolya: Örökös körforgásban (Lencsés Károly: A holt szerető)

Lencsés Károly 2020-ban megjelent első kötete A holt szerető, egyáltalán nem a  hamupipőkei, merengő hangulatú verseskötetek táborát erősíti. A szerző  ötvenegy oldalon, azaz harmincnyolc versen keresztül közli az olvasóval azt, ami van. De mégis, mi van?

Halál, meg szerelem, meg egy anya van – maga az élet vonul fel a kötetben. A költő tényszerűen közöl az olvasóval, viszont a stilisztikai eszközök azok, amelyek hatására az olvasó szájába, mint egy hullám, beömlenek a szavak. A versben a legtöbb mozgást az élettelen tárgyak, megfoghatatlan emlékek megszemélyesítése adja, mint például: a nagy asztal köré a család emléke ül-/A csönd; szusszan a plafon; hitvány dalokat kottáz az elmém, vagy a régi mesék tükrébe szenderült a gyertyafény. A mondatok nem egységesek –  hol tőmondatként, hol kötetlenül, egy vesszőnyi pihenővel pihennek a lapon – ebben segítenek a kötetben található Kőrösi Papp Kálmán által megrajzolt gondolatok – megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.

Véleményem szerint a kötet legelső verse, a címadó A holt szerető az, amely felkészíti az olvasót a verseskötet tematikájára – a barlangtól a motelszobán át egészen az Istenhez felszálló imáig szinte minden belefér: az emberi élet szakaszai ezek – a „porból lettünk s porrá leszünk” örökös körforgásáé – de a két születés között annyi minden történik, s ezekről a történetekről mesél a költő a letisztultság, néhol a fentebb stíl hangján. Lencsés legerősebb metaforájának a negyvenedik oldalon található Mérgezés című versét érzem: (…) de a méh biztosan megszúrt valakit./Kiszakadt testéből a veleje ezért kellett bevégeznie./A méreg megbetegít./Néha mérgező szavad köpködöd,/ (…)  Ha már mindent megmérgeztél te sem élheted túl a sebet, amit/Máson ejtettél.   

A biztos múlt és a bizonytalan jelen küszöbén az édesanyáról szóló emlékképek törik meg a csendet. A kifakult bőrű tegnapok mesélnek az édesanya emlékéről, az áldástól súlyos tenyeréről – az 1986-os fokhagymás pirítós és gőzölgő tea illatú télről – Anyám ült. A húgom az ölébe. Én guggoltam a térdének dőlve (…) Megérkeztünk … Azt hiszem életem egyik legszebb napja volt mögöttem. A húgom, anyám középen és én, aki már akkor sem nevetett – az olvasó érzi, hogy a költő egy hétköznapi pillanatot örökít meg, ragad ki a feledés homályából, mégis a tényszerű közlés egyfajta melankolikus távolságtartással vegyül: a költő tud valamit, amit az olvasó csak sejthet, s végül Lencsés a beletörődés hangján szólal meg: Nem akartam hogy korházba menj/valahogy/tudtam és vártam is/szilveszterkor/csöngött a telefon a hang/beszélt/holnapra nem jössz haza Mama/se azután/se azután.

A Lencsés-kötet mindenféleképpen egy elgondolkodtató verseskötet – felveti az élet nagy kérdéseit, dolgait, s mégis számtalan kaput hagy nyitva a találgatásra. Ugyan mi ez a sebtelen/Mégis oly eleven fájdalom? Nem tudom. Minden marad ugyanaz? Majd megtudom.

Turi Orsolya ismertetője legutóbb a Szöveten:

Kapcsolódó cikkek: