TÁRCA

Kontra Ferenc: Az irodalom zárt osztálya

Feledékeny lettem, nem találom az egyik novellámat. Beírok belőle ezt-azt emlékezetből a keresőbe. Hátha kidobja. És kijön egy bekezdés valaki másnak a neve alatt. Hiszen ezt én írtam! Lopás! Mások is jártak már így: „A művészet ott kezdődik, ahol a másolás véget ér” – legyintett Oscar Wilde, amikor plágiumon kapta egyik pályatársát.
Sokan felháborodnak, ha utánozzák őket, holott ez csupán az elismerés jele. Nem szabadalom vagy találmány kérdése. Mégis mindenki érti, főleg, aki másolt, honnan származik, kinek az ötlete. Voltak már előttem is számosan, akiket másoltak.
Azért nem kell felháborodni az epigonokon, mert ők inspirálják az alkotót. Csak addig fejlődőképes bárki, amíg az utánzói előtt jár egy lépéssel. Mert ha már nem őt utánozzák, akkor mást keresnek helyette, aki érdekesebb.
Saját ötleteik persze alig lesznek, a létrehozott kópiáik sosem hosszú életűek, egész létezésük indigóból vegyül halovánnyá, el lehet lézengeni a második vonalban így, ezért kell megértéssel tekinteni rájuk, ha néha beléjük botlunk. Az érdeklődés ugyanis nem kölcsönös, mert az igazi író előrefelé tájékozódik a művészetben, nem pedig visszafelé. Az emberek ösztönösen viszolyognak a másolóktól és a követőktől, mert legyen bármilyen fájdalmas kimondani: a másoló mindig tehetségtelen.
Idestova száz éve írta Földessy Gyula 1923-ban a Nyugatban, hogy „az eredeti talentum és az epigon között az a különbség, hogy az előbbi csak önmagát találja és találhatja föl másban, az epigon pedig egy idegen költői egyéniség reményeit véve föl magába sohasem képes igazában magamagát revelálni”. Azok válnak kortalanul progresszívvá, akikre érdemes figyelni, mert valami egészen mást csinálnak, valami igazán újat, őket érdeklődéssel figyelik. A permanens metamorfózis mestereitől innovatív alkotásokat várunk, nem pedig meghaladott munkák nosztalgiáját. Bárcsak gyakrabban kapnánk fel a fejünket. Ha valóban történik valami új.
Csak azért akad meg a szemem az egyik íráson most, mert ezzel a mondattal kezdődik: „Hosszabb-rövidebb bibliográfiákat tanulmányozok.” Kétségtelen: van, akié hosszabb, míg másoké rövidebb. Amúgy meg elég ingerszegény időtöltés. A telefonkönyv kicsit érdekesebb. Ha nem egy Kossuth-díjastól olvasnám, legyintenék. Néhány sorral lejjebb már kihámozom, hogy önéletrajzokra gondolt. Tehát biográfiákat kellett volna írnia. Amúgy engem sem érdekel az egész, ha már a szerkesztő sem tartotta arra érdemesnek, hogy elolvassa ezt a márais fejtegetést. Átfogalmazott gondolatmenetből sosem lesz saját. Még az sem zavar, ha valaki zavarában átmásol egy mondatot. Ez sem képes feljavítani egy saját írás vérszegénységét. „Szánalmas az a tanítvány, aki nem múlja felül mesterét” – írta Leonardo da Vinci, aki előtt még utat nyitott a művészet szabadsága.
Szkeptikus lettem: bármi lehet sikerkönyv, nem tehetség kérdése. Ezt olvasom éppen frissen egy sztárírótól: „A fiú, nem túl magas, cserébe rugalmas és fürge, ezalatt már két házzal odébb jár.” Az „odébb” helyett én cserébe azt írnám, hogy odább, a „cserébe” helyett pedig azt, hogy ráadásul. Legyintek magam is, hogy majd minden oldalon találok hibákat. Közben alig akad eredeti fordulat. De itt nem is a színvonal számít. Kialakult a mérvadók presztízse, akik esetében ilyesmibe illetlenség belekötni. A listatagadás önáltatás. Tegyél próbát: ha elvéted a névsort, ráadásul nem szájízre hangoltan idézel, akkor ellehetetlenít a kánonérzékenyítés.
Mindenkit bedobozolja saját magát. Úgy teszek, mintha nem látnám, bebábozódom, nehogy kiderüljön, milyen bibére szállok, mert ilyen a hierarchia. Inkább felülemelkedem rajta, mert a legapróbb kételyen is fennakad a szárnyam.
A zümmögés hiánya kényelmesebb. Magam sem beszélgetnék semmiről, ha folyton mindent fenntartások nélkül kellene magamévá tennem. Mindenkinek akad fontosabb dolga, mintsem hogy erőt vegyen magán, és mondatokba foglalja azt, ami másoknak is tanulságos lehet. Mert az igazság deklaratív. A munkaigényes, részletekbe menő alaposság pedig lenézett időtöltés lett.

(Az első változat megjelenési helye: Olvasat irodalmi portál.)

Kontra Ferenc prózája a Szöveten: