VERS

Ocsovai Ferenc: Szobafogság

Észtül tanítottál, és valamelyik nyelvtani szabályt
magyaráztad, majd nősténytigrisként vetetted magad
rám és csókolni kezdtél. Mellém feküdve meséltél
a különböző őserőkről és ösvényekről a buddhisták
szerint, és azt mondtad, a kereszteződésnél úgy kell
körbesétálnom, hogy minden utat egyszere érintek;
hogy egy hétig szerzetes vagyok, aztán nagyvilági,
aztán tudós, aztán kétkezi munkás, zsoldoskatona.

Kint közben tombolt a világvége: rexek, raptorok,
és mindenféle egyéb ősgyíkok őrjáratoztak kutatva
emberhús után, és az egyik, akit még fiókakorából
ismertem, mindig ugyanazon a ponton sebezte meg
hátamat. Odabent, otthonodban kerestem szabadulást,
amíg tudtam, szerelmünk tiltott, mert másik asszonyé
a szívem, és fent laktunk a hegyekben, de utolértek
ott is régi iskolásdémonaim és kopogtattak az ajtón,
hogy közöljék velem, a siker és boldogság csupán
egy röpke álom, és megint ott vagyok tehetetlenül
kiszolgáltatva az ő gúnyos, vérengző, fogcsattogtató
kedvüknek, hogy besározzanak és feljelenthessenek,
mint a Rendszer ellenségét, aki nem úgy viselkedik,
mint a többiek. Aki még gondolkodik, bírál és érez,
és akit nem lehet megvezetni átlátszó ígéretekkel,
hogy a bábja és fogaskereke legyen a Zsarnoknak,
aki száműzte őt az élet lakomájáról, amíg a morzsát
sem szedheti fel többé, és időnként, mint Napóleont
Szent Ilonán, ellenőrzik és megalázzák, hiszen már
fogatlan; mert elvesztette régi, dicső fényét egészen,
így az egyetlen, amit még tehetek, az, hogy bejárom
veled a Nemlétezés sóval szórt földjét, mielőtt itt is
megtalálnak, elragadnak tőlem, és győzedelmesen
terítik ki elfáradt testemet egy öreg biliárdasztalra.

Ocsovai Ferenc legutóbb a Szöveten: