A.Gergely András: Misikönyv és álomcsere-beszélgetés

Korán kezdjük az ismerkedést. Hófehérke vagy a boszi, királyfiak és harmadik fiúk, sárkánypaloták és csalafinta rókák, békakirályok és Ludas Matyik már egypár éves korban bekerülnek a kapcsolathálóinkba. De vajon ki ne ismerné fel régi kedves figurájaként Bordombi Mihályt-t? Avagy mégsem pajtásunk Ő?

Öreghiba lenne. A konvenciók hibája, s talán valami mindennapi kötődések és kényszerek vannak a háttérben, álomszürke hajnalok megszokottsága és életnyüzsgések magabizonyossága a gyermekkor zsendülésében – meg az is, amikor váratlanul ez mégsem így van, de hogy másabbul legyen, az még elképzelhetetlenebb – vagy az élet, vagy a mesekészlet tehet róla. De a másságosság álomszerűsége, meg a csakazértis örömmel vállalt kiszolgáltatottság jószerivel majd’ minden mese alapvető tartozéka – akár Andersent, akár a Hauffot vagy a Grimm-fiúkat, akár székely vagy cigány meséket olvasunk. Másságokban a Mária utcai Misi igazmesekönyve sem fukarkodik, ám varázslatokban annál bővebben részeltet. Nem is „úgy” mese ez… – de akkor lássuk meg, hogyan, s mivel kecsegteti azt, aki még nem (eléggé) ismeri!

Amiről itt most mesélnem kell, mindezeknél ölelőbb és bátrabb, álomszerűbb és csalafintább egyszerre – de a forgolódós éji közérzetnél jóval szelídebb és békésebb intimvilágot kínál. Péterfy Gergely kötetéről van szó ugyanis, a Misikönyvről,[i] melyben a gyermeki világ belső feszei és kényszerességei a jó közérzet murisságában, a reggeli nyújtózkodás békés mámorában, a hajnalodó szürkület ébredési csodájában fakadnak. Meg persze a létlen lények hömpölygő világában, akikkel akár az álom, akár a budapesti Gutenberg tér és a Mária utcai tetők alja körülvesz bennünket, például hintázó kobold-félével, Dédapó sugallataival, Martalóckapitány vagy az Elrontott Lények seregének gyermekien otromba vonulásával. Vagyis az igazmesék tájaival és a lehetséges partnerrel kivitelezhető álomcserével. /De ez utóbbi súlyosan bizalmi kérdés, nem is tolakodnék bele magamtól…/

Péterfy talán a Halál Budán kardozós előképét és az Örök völgy mágikusságát, a korlátozhatatlan játék és a szelídíthetetlen fantázia határvidékeit, a megismerés és próbatétel felszabadító keménységét illusztrálja ebben a meseregényben is, ahol Misi voltaképpen legalább annyira gyermeki életvalóság, mint Mesee… Erről Ő maga vall kötete körülírásával ekképpen: „Egy kisfiú kinyitja a szemét, és látja, hogy eltűnt a világ – és magának kell újjáteremtenie. Mesei (misii) kalandok következnek a Nagy Mihasznával, az uriásokkal, a mürmidónokkal, a behemótokkal, belső szobával és az Öregek Tornyával, egy olyan világban, amelyben a gonoszság mindig legyőzhető, ha nem is erőszakkal, de nevetéssel”. Az író saját Misi nevű kisfiának (három gyermeke egyikének) írt első mesekönyvéről fogalmazza meg a maga filológus-írói habitusával: „Nekem a legalapvetőbb és legszilárdabb tapasztalatom a lélekről és a világ természetéről az a belső terem, amit a könyvben is leírok: a belső terem a kilenc kijárattal. Erre persze, ha akarsz, találsz bőven párhuzamot a világirodalomból, a gnosztikusoktól Borgesig, meg amit akarsz, de nem nagy kunszt meglátni a nyilvánvalót. … A Misikönyv szeretné minden olvasójában megerősíteni azt a sejtést, hogy az erősebb valóság az imaginációé, és a rontás, a véletlen, az esetleges ennek nagyon fontos komponense – éppen a rontások, az esetlegességek repedésén juthat hozzá az ember közelebb. Azokon a repedéseken, amelyek a kultúra által előírt kötelező formák tökéletességén keletkeznek”. Végül a weboldali univerzális tanács: „Érdemes összevetni ezt a szöveget az író eddigi és majd ezután következő munkáival: tág teret, igazi belső szobát nyithat az értelmezésnek…”[ii]

Az értelmezési szoba azonban nemcsak a rádiós műsorszerkesztő, írónevelést kezdeményező, szakácskönyvet és kínai életélményt kötetbe formáló Péterfy Gergely játékszobája, hanem közös terünk, meseterünk, avagy álomterünk is, ahol mesét valóságra, másik mesére, játékra és csalafinta izgalomra cserélhetünk. Sőt, olyan miliő ez, ahol a felismerés és ráébredés mindenkinek kijár, aki játszani engedi a rontás és képzelet határain túl is saját énjét, függetlenül a szülői belenyugvástól vagy a gyerekszoba sötét árnyaitól. Vagy olykor ellenük is.

Egy pizsamás környezetben eléggé nehéz szentencia ez így, s eléggé nem éjszakára való nyugtató talán – még a legmerészebb felnőtteknek sem. De a befogadás-élményt a főhős Misinél ifjabb két unokán tesztelve annyi számomra is messzire világlott, hogy nem altató unalom, hanem fölvillanyozó kíváncsiság uralkodhatott el a „naaa, még egy utolsót!” kérésénél. Kezdő iskolások Ők, Misiket nemigen ismernek, de Misi-féle mesét sem, sok-sok tucatnyi között sem. Misi ugyanis nem „úgy” kisfiú, mint aki csak focizik meg fára mászik, kiugrik a hintából meg csúzlira kap, ha madarat lát. Misi álomgyerek, s a kötet sötétlő rajztónusai, tipográfiai megoldásai, ferde oldalai vagy fekete-fehér álomharcba torkolló jelenetei éppen úgy részei a sztorinak, mint a Misi-létnek. Ritkán látható harmónia ez mese-könyv-illusztráció háromszögében, s oly egység, melynek csak példája lehetséges, mintát senkinek sem adhat. A magyar gyerekkönyv-irodalom végtelenül szegény ebben a ferdült-téri, formált-képi, álomszürkéből dúvadsötétté változni képes álomlenyomatosságban. Pedig hát mégiscsak ez a mindennaposabb, és sokkal bűvösebb is, mint a rózsaszín-szirupos tündérilona-oldalak.

De a Misikönyv egyúttal az egyedüllét vágyrabsága és szabadságkételye is. Minden gyereké, aki már mesekorú, vagy tán a csöppebbeké is. Mert Misi-mese úgy lett kortalan, hogy a nagyfiúk bátorsága és a kislánykák félsze egyszerre lapozható benne. Meg hát aztán ez a Misi álmodik is, meg ébred is, sötétmélyből indul és aranyló fövenyre jut, barlangok vészkijáratbejáratán át közlekedik, miközben az Álomország valóságos Aranynyárrétjén suhan tova, hogy azután a felnőtt világok zúzós sodrából végül számolatlan új ismerős kalandját követően visszatérhessen a paplanbiztos ágyikóba.

Közben azonban vigasztalanul eltűnik. Önmagának is, másvalakiknek is, akik talán gondolnak vele és gondoskodnak róla – de mégsem ismerik. S amikor ez ismeretlen Én csak ébredez, magára-maradottság a helyzete, melyből magabiztos leleménnyel sétál ki a Gutenberg térre, ahol valakire mindig akadhat. S ha már arra ébredt, hogy mintegy elrabolták, akkor arra is ráébredhet, hogy nem ő volt az áldozat, hanem mindenki mást raboltak el az ismerős világból, az üres utcákon talán csak a galambok biztosak, meg a téri hinta nyikorgása… A hintában pedig…, ki más, egy furán-fura emberke, valami befejezetlen rajz alakja, akivel mint az ízléstelen öltözetű Nagy Mihasznával elegyedhet szóba, utána meg a manóval is találkája lehet, „akit valójában ő rajzolt egyszer az iskolában egy óra alatt”. Majd kisvártatva megjelennek a martalócok is, akikkel meg kell küzdeni, és „szinte mindenről kiderül, hogy egy kicsit ismerős, mert a mesei világ valójában a minden elalvás előtti megálmodott Aranynyárrét, s ez épp oly valóságos, ahogy a megtalált dédapó is – csak ahogy öregszünk, talán kicsit elfelejtkeztünk ezekről a dolgokról. Ebben a világban él át olyan kalandokat Misi, amire nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is vágynak néha, és Misi a Misikönyv végén rájön, hogy még rengeteg ideje van arra, hogy mindent megtanuljon, hiszen ami a lényeg, ismeri az utat Aranynyárrét felé”.

A Misi-létről ugyancsak Péterfy vallja: „Amikor Misi fiamnak írtam a Misikönyvet, az volt a kérdés, hogy vajon képes vagyok-e egy olyan könyvet írni, ami az ő élethelyzetére, problémáira reflektál. Tudni akartam, lehetséges-e így jobban hatni rá, mintha leültetném és kiselőadást tartanék neki az élet nagy kérdéseiről vagy csak egyszerűen hagynám nőni, mint a gyomot. És azt hiszem, igazam lett, a terv, hogy ezzel a mesével átvihetek valami személyre szabott üzenetet, többé-kevésbé bejött… Ha visszaemlékszem a saját kiskamaszkoromra, rám nem volt jellemző ez az erős érzelmi hangoltság, nem volt meg a kapcsolatoknak ez a finom elemzési képessége, az az élénk szenzibilitás, amivel ő azonnal érzékeli a környezete érzelmi hőfokait. Az érzelmek pontos hőtérképe alapján tájékozódik, amelynek hiányában én bizony megannyiszor lezuhanok, eltévedek…”

Igen, ház zuhanunk és tévedünk, kísérletezünk és eltájolódunk sokszor a kicsiny Gutenberg tértől is. S lehet, persze, a tévedés és az érzelmi hőtérképek vidékén tétova keresőnek mondani magunkat, de Péterfy itt regényeihez méltó módon, „tisztán az érzelmek mentén mondok el, és az érzelmekre építek” gesztussal meséli Misi történetét. S ahogy azután a későbbi Pannon mese blog-oldalain mint kamaszlánya akaratos atyjaként arra vezeti a történetet, amerre épp gondolja, a megannyi Misi-csavarintás és oldalankénti meglepetés meg-megújuló fordulatokkal bonyolódó verzióiban szintén ez az eltökélt sodrás vezet át a félelmes-frászos, de minduntalan ironikusan elkezelhető drámai helyzeteken. Misi valójában a magára-maradottság izmos pompájában, s csupán alig meghökkent önállóság-felelősségben vezeti tovább a történést a világ eltudatlanodása, a mitologizálódás esélye, a martalócvilággal megküzdés dicsősége felé, ugyanakkor a metaforikus-narrációs vadvilágból szinte minduntalan kikacsint a mítoszregénytől a fantasy felé ívelő történetiség, amely magabiztosan elszakad a múltbeliség kicövekelt emlékútjainak követési programjától. „A Misikönyv egyfajta felkészülés volt a Halál Budánra…” – mondja Péterfy,[iii] s a kardos-küzdelmes lelemények sűrű tömege valóban a budavári csatajelenethez vezető utak, sorsok, szerepek előjátékaként is olvasható.

A kötet ráérős, az álmok valóságos másodperceihez csak aligha közelítő tempóban bonyolódik, zegzugos alakulása valóságosan is a szülőkön kívüli időben telik, melyre azután a reggeli kávézás és álomcsere-beszélgetés is ráerősít. „Így lesz jó, így lesz mindenkinek jó. Nem bánta, hogy nem szerezte vissza az emlékeit. Rengeteg ideje van arra, hogy ismét mindent megtanuljon. Ismeri a termet. Ismeri az ajtót. Ismeri az utat Aranynyárrét felé. És nem marad majd semmi ismeretlen előtte. De addig még rengeteg idő telik el: a kisfiú felnő és megöregszik, mire az összes világot bejárja” (93. old.). A magunk elkapkodva félrerajzolt, félkezű és félmosolyú manóit pedig ugyanazzal a névadó gesztussal tehetjük teljes létű, névvel bíró, egészmosolyú barátainkká. A metaforikus Misi-lét mindannyiunk léte. De lehet, erre legelőbb akkor ébredünk rá, ha Misi sorsfordulóit is tágra nyílt csodálkozó szemekkel olvassuk-mesketéljük végig. Az álomcsere-beszélgetésekben csakis így lehetünk Misik magunk is. És megéri… Amit cserébe kapunk/nyerünk/hallunk, abból újabb Misikönyvek kelnek útra talán…

---

[i] Misikönyv. Illusztrálta Szenteczki Csaba. Kalligram, Pozsony – Budapest, 2005., 93 oldal

[ii] ii http://www.hunlit.hu/peterfygergely

[iii] https://litera.hu/magazin/interju/sajat-erobol-eljutni-az-olvasohoz.html

A. Gergely András esszéje legutóbb a Szöveten:

A. Gergely András: Egy örök mesevölgyben (Péterfy Gergely pannon kódexéről)