PRÓZAIRODALOM

Torma István: Ibolyka, elhagylak, hogy boldog lehess és boldoggá tehess másokat!

Mindketten anya, apa és család nélkül nőttünk fel, hol intézetben, hol nevelőszülőknél, hol megszökve és csavarogva. Fogalmunk nincs róla, mi a család, a felnőttek párkapcsolata. Nincsenek példák előttünk arról, hogy milyen egy férfi, milyen egy nő, milyennek kell lenni egy családnak, hogyan kell gyereket nevelni.

Az egyetlen, amit kicsit ismerünk, a testvéri szeretet, mert néha összeakad az ember egy hasonló sorsúval, kisebbel, vagy nagyobbal, akit bátyjaként, húgaként szeretgethet.

Nagyon megleptél, amikor nagy fekete szemeddel minden előzmény nélkül egyszer csak azt mondtad, hogy szeretsz. Tulajdonképpen halálra rémítettél, hiszen nem voltunk egymásnak többek – én legalábbis ezt hittem –, mint a többi intézetis. Nem tudtam mit kezdeni az érzelmeiddel, de valamit elültettél bennem, mert állandóan erre gondoltam, később meg már rád. Korábban ébredtem, mint szoktam és csak rád gondoltam, lámpaoltás után mindig veled bódultam álomba.

Pár hét után odaálltam eléd:

– Ibolyka, én is nagyon szeretlek!

Összeölelkeztünk, mint akik soha nem akarják elengedni a másikat.

Suták voltunk a szerelemben, de megvolt ennek a sutaságnak a szépsége is, ahogy ösztönösen rávezettük egymást arra, hogy jó fogni egymás kezét, szaladni, majd megcsókolni egymást, kergetőzni, játékosan kötekedni. Mosolyogni még keveset mosolyogtunk egymásra, hiszen mi megtanultuk, hogy nem szabad megszeretni valakit vagy valamit, vagy örülni dolgoknak, mert áthelyeznek, költözni kell, változik minden.

Egyre több lett a csillogás a szemedben! Beavattál a legnagyobb titkodba, lehívtál a tópartra, hoztad a gitárodat, és amit eddig senkinek nem mutattál meg, énekeltél nekem, hol magyarul, hol angolul, hol cigányul. Ilyenkor valami földöntúli csillogás jelent meg a szemedben, sugárzott az arcod, nekem meg remegett a lelkem, sokszor az egész testem.

Bátorítottalak, hogy indulj valami pályázaton, megyei versenyen. Kisebb-nagyobb sikereid lettek, volt, amikor egy tv-műsorba is bekerültél. Az intézetben már mindenki téged kért:

– Ibolyka, énekelj nekünk!

Egyszer ajánlott levelet hozott neked a postás. Sok ezer fiatal közé kerültél, majd tűntél ki, egyrészt gyönyörűen tiszta hangoddal, szenvedélyeddel, vadságoddal, két hatalmas szemeddel. Válogatás, elődöntő, döntők sokasága! Hányszor akartál otthagyni mindent, hányszor adott új reményt Anyácska okos, vigasztaló, gyámolító szava, ölelése!

Ahogy kimentél a színpadra, és elkezdted a dalt azon a semmihez sem hasonlítható, érzelmekkel, sorssal teli csodálatos telt hangodon, mindig kinyíltál, csillogtál. Addigi szorongásod, félelmed elmúlt és a világ legnagyobb nyugalmával állapítottad meg, ez jó volt! Ja!

Lenyűgözted a zsűrit, a közönséget, a rajongókat. Ellenségeket szereztél, irigyeket. Teli lett veled Magyarország!

Most már járod az országot és egyre kevesebb időd van rám… De ez így van jól, menj a saját utadon! Elengedlek, sőt, elküldelek, mert szeretlek annyira, hogy neked akarok jót! Biztosan találsz majd valakit vagy rád talál valaki, aki mint szerető báty, elkalauzol abban az általam nem ismert nagyvárosi életben, a többi művész között, aki szakmailag veled tud lenni, akivel esetleg közösen énekeltek, zenéltek, koncerteztek.

Megígérem, hogy minden lemezedet megveszem, de koncertekre nem megyek, nehogy rám találj. Anyácskát megkértem, hogy titokban helyeztessen át máshová, ahol nem találsz meg! Mindezt azért, mert téged szeretlek a világon a legjobban! Hagynom kell téged repülni, szárnyalni, hogy sokakat tehess boldoggá, ne csak engem. Ne keress! Énekeld el dalaidban, ha fáj, hogy nem látsz, hogy miért nem vagyok már melletted. Én mindig látni, hallgatni foglak.

Menj, járd a saját utadat és nagyon vigyázz magadra, mert egy országot tehetsz boldoggá. Tedd a dolgod…

Torma István Ibolya-sorozatának előző darabja a Szöveten: