PRÓZAIRODALOM

Ocsovai Ferenc: Fegyverszünet híján

Két meghatározó politikai erő működött az országban: az Egyik Párt és a Másik Párt. Jobban mondva, nem is két meghatározó politikai erő, hanem mindösszesen ez a két erőtér létezett, ezért a „meghatározó” jelzőt akár el is hagyhatjuk, hiszen ha csak ők ketten vannak ebben a rendszerben, akkor nyilvánvalóan meghatározók is, amennyiben nem valamilyen titokzatos, háttérben settenkedő zsarnok mozgatja a szálakat.

Nos, talán ilyen zsarnok volt a két fél között a kölcsönös gyűlölet és a félreértés. Már a kis ország megalapítása óta, mióta világ a világ és a nemzedékek sokasága képes volt rá visszaemlékezni (akik egyik vagy másik oldalt támogatták családi okokból kifolyólag), ezek a pártok küzdöttek egymással a hatalomért. Nagyon érdekes volt megfigyelni ezt a küzdelmet; kívülről legalább annyira, mint belülről. Úgy működött ez a rendszer ugyanis, hogy amikor az Egyik Párt (EP) jutott hatalomra éppen, akkor mindig újabb és újabb törvényjavaslatokkal és tervezetekkel bombázta a törvényhozást, ami a Másik Párt (MP) képviselőinek termesztésen nem igazán volt ínyére, de nem tudtak mit tenni.

Néha tiltakozásuk jeléül kivonultak az ülésteremből a folyosókra, elhagytak a parlament épületét vagy tüntetéseket szerveztek több-kevesebb sikerrel, vagy pedig utólag kritizálták a kormány ötleteit, a nemzetközi közvéleményhez és az „utca emberéhez” fordultak, illetve legvégső esetben diktatúrát kiáltottak. A kormány válaszul általában háttérhatalmakkal és lobbiszervezetekkel egyezkedő, a közjót aláaknázó szabotőröknek, lázadóknak, hazaárulóknak és szélhámosoknak címezte a Másik Párt képviselőit, amíg az ellenzékiek az országot külföldi érdekeknek kiárusító, a nemzetet pusztulásba taszító önkényuraknak, földesuraknak, maffiózóknak és korrupt báróknak bélyegezte a kormánypárt képviselőit.

Ugyanezek a témák kerültek elő általában a kampány során is: a kampányfőnökök es stratégiai tanácsadók, csakúgy, mint a pártok elemzői és kommunikátorai, már jó előre tudták, hogy nem azzal kell kampányolni, hogy „a miénk jobb”, hanem azzal, hogy „az övék rosszabb”. Soha nem mondta ki senki, de soha nem arról szólt valójában a kampány, hogy van egy jó és egy rossz, arról meg pláne nem, hogy van egy jó és egy még jobb, hanem arról, hogy van egy rossz és egy még rosszabb. Ki a kevésbé rosszabb? Ez maradt az egyetlen talány, ami rendre eldöntötte a választások kimenetelét. Mint Jin és Jang, fekete és fehér, fény és árnyék, menny és pokol erői feszült egymásnak a két mágneses pólus a képzeletbeli ringben, és csak nagyon kevés ember döbbent rá időről időre arra, hogy ezek voltaképpen ugyanazt mondják, csak tudniillik mindig fordítva.

Ha az Egyik Párt ezt mondja, akkor a Másik Párt egészen bizonyosan azt; ha az EP emezt állítja, akkor az MP – meglepő fordulat – óhatatlanul amazt. Az Egyik Párt mechanikusan és következetesen ismételgette azt, hogy ők az egyik, nem pedig valami más, „valami idegen és másik”, amíg a Másik Párt arra építette fel imázsát, hogy ők a másik, az új és igazi erő, nem pedig az egyik, „csupán az egyik a sok közül”. Ezek a szlogenek újra és újra felbukkantak a politikai harctéren, és az egymás ellen feltüzelt keresztes hadjáratok mellett ebben az egyben szót értettek, ezért próbálták is következetesen és mániákusan elkönyvelni az embereket, hogy tudják, ki az egyik, és ki a másik.

Aki nem volt velük, az, tudták, ellenük van. A totális és permanens polgárháború megkérdőjelezhetetlen volt. Mindenkit besoroztak valamelyik táborba kivétel nélkül, de az egyszerű szimpatizánsokat, akik az Egyik és a Másik zászlóival, kitűzőivel, sapkáival vagy pólóiban jóhiszeműen jelentek meg a kampányrendezvényeken, közel sem értékelték annyira a politikusok, mint a legvérmesebb, leghabzószájúbb, legfröcsögőbb, kíméletlen agitátorokat, verőlegényeket és fanatikus pártkatonákat, akik a saját oldaluk szereteténél sokkal jobban értettek ahhoz, hogyan gyűlöljék minél szenvedélyesebben a másikon lévőket.

Néhányan feltételezték, hogy talán ha a két szekértábor tagjai, szavazói es politikusai helyet cserélnének, akkor gyakorlatilag semmi sem változna, azt leszámítva, hogy az Egyik Párt képviselői a Másik Párt tagjaiból, a Másik Párt képviselői pedig az Egyik Párt tagjaiból kerülnének ki, amit persze ügyesen titkolnának, ahogy néhány „köpönyegforgató, hazátlan senkiházi”, aki időnként átszökött a senkiföldje lövészárkainak egyik vagy másik oldalára, azt valóban meg is tette.

Ebben a gigászi küzdelemben, ami a kritikus kevesek számára inkább cirkuszi bohózathoz vagy kakasviadalhoz hasonlított (na de hol a róka?), mindenki azt hirdette, hogy csak neki lehet igaza, és a másik (vagy éppen az egyik) menthetetlenül téved. Az aggódó kevesek belegondoltak abba, mi van akkor, ha mindkettőjüknek igaza van abban, hogy igaza van, ám hamarosan belátták, hogy akkor valószínűleg abban is igazuk lenne, hogy a másik hazudik, és akkor, mivel a két „alternatív tény”, (így mondták) kizárja egymást, mindig csak az egyiküknek lehet igaza. Ezt a gordiuszi csomót egyszerűen nem lehetett kibogozni.

Belegondoltak abba is, hogy mi van akkor, ha mindkettőjüknek igaza van, de abban, hogy a másik hazudik, és ezáltal valójában mindkettejük hazudik. Erre az ingoványos terepre viszont az „aggódó és károgó vészmadarak” (így hívták őket) még inkább féltek elkalandozni, mert ezek a kevesek, akik így is már egyre többen lettek, a füstös kocsmasarkokban, dohos börtöncellákban vagy elmegyógyintézetek sötét zárkáiban, száműzetésben boldogították egymást hasonló suttogó történetekkel, és általában bűnözőknek, vagy paranoiás, összeesküvés-elméletekben hívő őrülteknek titulálták őket. Abba senki sem gondolt bele, hogy az Egyik vagy Másik Párt tagjai, amikor azt fejtegetik éppen a nyilvánosság előtt párhuzamosan mindketten, hogy „mi vagyunk a többség” (miközben mindketten kisebbségben vannak), ez mennyire csalás, bűnözés vagy őrültség az elítéltek és száműzöttek tetteihez képest.

A többség a kisebbségbe vetett többségi hitében fejet hajtott a neki megfelelő és könnyedén fogyasztható ilyen vagy olyan vélemény előtt, attól függően, hogy az az egyik vagy másik oldalról érkezett-e, hiszen politikai ellenfeleik formailag és tartalmilag is hasonló, de ellentétes előjelű „megtévesztő rafináltságait” általában mélyen elutasítottak és megvetették. Amikor elérkezett a választások ideje, akkor néhány ciklus után szinte borítékolható volt, hogy az emberek kiábrándultak például az Egyik Pártból és megunták azt: ilyenkor lépett színre a Másik Párt, amelynek tagjai alighogy beleültek kényelmes elnöki, miniszteri, államtitkári és képviselői székeikbe, azonnal radikális változásokba kezdtek, amelyet az ellenzékbe jutott Egyik Párt felforgató puccsnak és tisztogatásoknak, az új kormány pedig reformoknak és forradalomnak nevezett.

Ugyanez játszódott le ellenkező esetben is, és ha az Egyik Párt tért éppen vissza a hatalom berkeibe, akkor szintén a „forradalmi” és az „oly régóta várt” jelzőkkel hirdette intézkedéseit. Ilyenkor pedig értelemszerűen, a politikai logikából fakadóan a Másik Párt nevezte pusztító pogromnak és boszorkányüldözésnek az Egyik Párt indítványait. Egy sportolólegenda klasszikus szállóigéjét idézve, a külső, sztoikus szemlélők is csak úgy legyintettek a dologra, hogy a győztes mondhat, amit akar, a vesztes mondjon, amit akar. Természetesen rendre előfordult ilyenkor (akár megtörtént a kormányváltás egyébként, akár nem), hogy a győztes fél szabályosnak és méltányosnak ítélte a parlamenti választást, a vesztes pedig jog- és alkotmányellenes csalásként értékelte az eseményeket.

Bármelyikük is került azonban hatalomra, mindenkori legelső feladataik közé tartozott, hogy az előző kormányzat törvényeit semmissé nyilvánítsák és újakat hozzanak helyettük, mondván, hogy az ő szakértőik jobban tudják, mit, hogyan kell, és, hogy ők valóban a népet képviselik. A nép ilyenkor a kis országnak, ami névleg még köztársaság volt, természetesen mindig azt az egyik vagy másik felét jelentette, amelyik éppen uralkodott. Nem volt kegyelem ilyenkor az iskolai tankönyveknek sem, amelyeket rendre átírtak vagy újraírtak, amíg általában az utcákat és a tereket is előszeretettel nevezték át olyan alakokról, amelyeket az éppen leváltott kormány istenített, méghozzá olyan figurákra, akiket pedig az új teljhatalmú urak tiszteltek feddhetetlen mártírokként és hősökként.

Lecserélték ekkor óhatatlanul a teljes politikai garnitúrát és államapparátust is attól függően, mennyire voltak vajon szakemberek, vagy hogy miként teljesítettek a pozícióikat betöltő hivatalnokok az előző kormány alatt, hiszen kizárólag az elvakult lojalitás számított. A leghatalmasabb minisztertől a polgármesteren és vezérigazgatón át a legkisebb kormányablaknál dolgozó ügyintézőig senkinek sem volt ilyenkor irgalom, de általában a korábban ünnepelt művészek, értelmiségiek, újságírók és közszereplők is kegyvesztettekké váltak, miközben másokat, mindaddig mellőzötteket emeltek fel az ő helyükbe.

Intézményeket neveztek át, amíg korábban összevont szervezeteket választottak széjjel, illetve szétválasztottakat olvasztottak össze, ha az egyik helyett véletlenül éppen a másik kormány következett a sorban. Azoktól a szervezetektől és ügyektől, amelyek korábban feltétlen állami támogatást élveztek, minden anyagi forrást megvontak, az eladdig haldokló intézményekbe pedig óriási, felfoghatatlan összegeket pumpáltak bele. Amikor pedig megváltoztak az erőviszonyok, akkor a mindaddig finanszírozott szervezetektől zárták el a pénzcsapot, és ilyenkor korábban nélkülöző vetélytársaik kerültek előtérbe.

A közterekről szobrokat vittek el és hoztak újakat helyettük, amíg az előző kormány alatt megkezdett, félig kész épületeket mindenféle teketória dózerolták le és fogtak bele teljesen új beruházásokba, amelyeket nagy meglepetésre mindig olyan pályázók nyertek el, akik korábban ellenzékben voltak, ezáltal pedig kitúrták korábban szárnyaló riválisaikat. Az Egyik Párt vállalkozói, ha a Másik Párt került hatalomra, nagyon gyorsan csődbe mentek, de ha az Egyik Párt visszatért, akkor a Másik Párt időközben felemelt üzletembereit is ugyanúgy állították félre, és fordítva.

A külpolitikai irányvonal is mindenféle következetesség nélkül megváltozott: baráti országokból lettek ilyenkor ádáz ellenségek és legfőbb nemezisekből hűséges szövetségesek, akikről később, amikor kormányváltás történt, megint csak azt rebesgette a hatalom, hogy velük mindig is háborúban álltunk. Bármit is épített fel az egyik, azt az első adandó alkalommal, okvetlenül lerombolta a másik, és ugyanígy bárminek is látott neki a másik, azt biztosan meg kellett semmisítenie az egyiknek, az ország pedig emiatt általában egy helyben topogott, noha az aktuális Egyik vagy Másik kormány mindig sikerként, ellenzékük pedig mindig kudarcként találta az eseményeket ebben a közéleti kabaréban.

Más ügyekre is kiterjedt azonban ez a közbeszéd: ugyanaz a meggazdagodási művelet, amelyet Egyik és Másik Párt tagjai is megtettek, amikor hatalomra jutottak, az ellenzék részéről mindig a lopás, költségvetési csalás és sikkasztás, a kormánypárt szemszögéből pedig a jogosult vagyonszerzés és méltányos személyi jövedelem kategóriájába esett. Az „igazság” és „hazugság” szavakat, illetve rokon értelmű megfelelőiket ugyanilyen tetszőlegesen, személyre szabottan lehetett felcserélni, ahogy az is általános jelenség volt, hogy a mindenkori uralkodó osztály mindig a zsarnoki, elnyomó és korrupt, ellenzéke pedig folyton a hazaáruló, a felbujtó és a terrorista jelzőkkel büszkélkedhetett, bármelyik párt is regnált aktuálisan az országban.

Voltak ugyan ezeknek a pártoknak valamiféle látszatprogramjaik, mint például az, hogy a fejüket éppen a jobb- vagy a balkezükkel vakarók legyenek-e vajon többségben, de időről időre, lassan és ügyesen felcserélték ezeket a szerepeket a változatosság kedvéért: az volt a fő, hogy ha az Egyik Párt éppen a jobbkezeseket támogatta, akkor a Másiknak a balkezeseket kellett, ha pedig a Másik Párt húzott a jobbkezesek felé, akkor az Egyik Pártnak értelemszerűen a balkéz felkarolása jutott. Az volt a lényeg, hogy soha, semmilyen körülmények között nem kampányolhatnak egyszerre mindketten a jobb- vagy a bal kéz mellett, és ugyanez vonatkozott a jobb- vagy bal szemmel való kacsintásra, az alvás közben erre vagy arra az oldalra való forgásra, a kupak ezzel vagy azzal a kézzel való letekerésére, valamint a citrusgyümölcsök ezen vagy azon kéz körmeivel való hámozására is, hogy az illemhelyiséget már ne is említsük.

Az is fontos volt, hogy a rómaiaktól ismert vae victis, azaz jajj a legyőzötteknek mindennél jobban érvényesült: esély sem volt arra, hogy az éppen kormányzó hatalom részben vagy egészében kiegyezzen vetélytársával vagy koalíciót kössön vele, hiszen a pártok még csak szóba állni sem voltak hajlandóak egymással. A parlamenti folyosókon köszönés helyett még a fejüket is a másik (vagy az egyik) oldalra fordították a tisztelt képviselők, de ugyanez volt igaz hűséges követőtáborukra is. Ha valaki megpróbált szót érteni az ellenféllel, azt úgy értelmezték, hogy az illető árulóvá vált, lepaktált az ellenséggel, és onnantól kezdve a párbeszéd kezdeményezőjét minden alkalommal, azonnali hatállyal kiközösítették és elhallgattatták. Az ilyen naiv és pacifista ábrándozókat pedig, akik mindkét párt szerint rózsaszín ködben lebegtek, ezek után a kurzusaik sohasem fogadták többé vissza bizalmukba.

Egy valami azonban közös volt még az Egyik és a Másik Pártban: bármennyire is vádolták egymást diktatúrával vagy puccsszervezéssel éppen, a választásokig általában tétlenül, fogvicsorgatva, egymást és a választóikat hergelve, ékes uszításokkal szemlélték az eseményeket, de álmukban sem jutott volna eszükbe bármit is bojkottálni a megszülető döntések közül, vagy ne adj’ isten egy valódi forradalmat kirobbantani. Olyanok voltak, mint valamiféle szelíd katonai junták, amelyek egymást csak szavakkal ölték halomra, és amelyek türelmesen, jól nevelten várták ki mindig a parlamenti ciklus végét a győzelem reményében. Ha pedig alulmaradtak éppen, akkor demokrata szellemben hagyták, hogy ellenfeleik azt csináljanak, amit és ahogy jónak látnak, amíg csak el nem érkezett a megtorlás ideje.

Titokban mindkét oldalon elfogadták az íratlan játékszabályokat, méghozzá mindenféle ravasz paktumok és háttéralkuk nélkül is, hiszen ez tartotta őket életben. Ezért nem is olvadtak sohasem egybe és nem is volt erre szükségük. Hiszen akkor a választók rájöttek volna a turpisságra, hogy itt valójában ugyanarról az egyről van szó, csak amolyan skizofrén módon lett kettéhasítva, miközben ez az egy mindörökké önmagával vitatkozik és hadakozik. Kettészakadt idővel maga a teljes társadalom is, és gyakorlatilag nem volt már olyan szervezet a sportszövetségektől a hobbiszakkörökig és egyéb egyesületekig a médiát és az egyetemeket is beleértve, amelyikből ne lett volna pontosan kettő: egyik is meg másik is, amelyek között a hatalmi hangsúlyok néha kissé (vagy nem kissé) átrendeződtek.

Időnként voltak olyan csoportok, amelyek próbálkoztak valami újdonsággal, hiszen elvileg minden lehetőségük megvolt rá: ilyen volt az Egyik Sem Párt (ESP) amely radikális reformokat és teljes rendszerváltást ígért, miközben mindkét nagypárt politikáját visszautasította és a társadalom rendszeres megvezetését is mélységesen elítélte. Az Egyik és Másik Párt azonban még idejében felismerte a veszélyt, amit a rendszerkritikus csőcselék jelentett számukra, így együttes erővel, egy addig még soha nem látott gyűlöletkampánnyal, azaz valóságos haraghurrikánnal és dühcunamival daráltak be az akadékoskodó harmadik pártot, amelytől az ország kényelemhez és kiszámíthatósághoz szokott polgárai is idegenkedtek. Az Egyik Sem Párt megszűnt létezni, tagjairól pedig sohasem hallottak többé; mindössze néhány túlélője kéredzkedett és kapaszkodott csak fel az Egyik vagy a Másik Párt vergődő csónakjába.

Valamivel ügyesebben idomult a társadalmi elvárásokhoz a simulékony Mindkettő Párt (MKP), amelyik céljául tűzte ki, hogy egyszerre ígérje meg mindkét addigi párt programpontjait, hiszen mivel eddig mindkettőnek bevált külön-külön is a taktikája, összevonva őket csak még nagyobb eséllyel lehet hatalomhoz jutni, gondolták. Mivel azt hirdették, hogy bennük Egyik és Másik is egyaránt megtalálható, mindkét pártot kihívták a politikai versenyben, így végeredményül azok közös erővel szorították ki és szakították szét a Mindkettő Pártot, amelynek tagjai fele-fele arányban csatlakoztak Egyik vagy Másik oldalhoz. Így olyan emberek, akik egykor baj- és elvtársak voltak, innentől kezdve törvényszerű módon gyűlölték egymást, mintha soha nem lett volna egymáshoz semmi közük. Sőt, tagadták is ez utóbbit.

Teltek-múltak az évek, évtizedek, választások, egymást követték a kormányok, alkotmányok és rendszerek, végül pedig az emberek (akik egész generációkra tudták visszavezetni, hogy felmenőikkel együtt mióta hűséges szavazói az adott pártnak, Egyiknek vagy Másiknak) elkezdtek gyanakodni, hogy itt a színfalak mögött talán valamilyen fondorlatos ármány zajlik. A két legfőbb (igazából egyetlen) politikai erő kéz a kézben, jobb a balban és bal a jobban, azonban megneszelte, hogy az emberek sejtenek valamit. Erre gyorsan reagálva minden addiginál látványosabban igyekeztek utálni és besározni egymást: egy a mást, Egyik a Másikat és Másik az Egyiket, majd hirtelen felderengett a politikai láthatáron a változás szele, az új erő, és a megfásult közéletben felcsillant egy halovány napsugár.

Nem emlékezett már rá senki, melyik mozgalom bontakozott ki először közülük, és mikor szerveződtek ezek az új erők pártokká, de néhány ciklus után az embereknek feltűnt, hogy az Egyik és a Másik Párt tagjai egyre inkább kiöregednek, maguk a pártok pedig lassan, fokozatosan, de biztosan kikopnak a rendszerből, és csakis a két új erő, a rendszerváltást és elszámoltatást ígérő friss szellem marad a politikai porondon, amelynek soraiba csak néhányan tudták átmenteni a hatalmukat Egyik vagy Másik Pártból. Ez a két új, a hatalomért minden korábbinál hevesebben vetélkedő pólus volt az Ilyen Párt (IP) és az Olyan Párt (OP), akik igen sokat átvettek és eltanultak elődeik kommunikációjából és stratégiájából komoly politikusokhoz méltóan.

A kíméletlen küzdelem tovább folytatódott, és miközben az aktuálisan uralkodó párt tagjai rendre demokráciát, az aktuális ellenzékiek pedig diktatúrát vizionáltak, az aggódó kevesek, a „károgó vészmadarak”, akik a nagyhangú kevesek két versengő pártjával szemben senkivel sem tudták elhitetni, hogy ők a valódi többség, füstös kocsmasarkokban, dohos börtöncellákban és elmegyógyintézetek sötét zárkáiban, száműzetésben sajnálkoztak, panaszkodtak és elmélkedtek egymásnak azon, hogy mikor váltja le ezeket (és azokat) végre megint két olyan új párt, amelyek talán már tényleg elhozzák a békét és boldogságot az ország lakóinak.

Sajnálatos módon (vagy éppen szerencséjükre) már ők sem érhették meg, amikor évtizedek múlva a régi pártok helyét előbb az Erre Párt (ErP) és az Arra Párt (ArP) vette át, aztán később az Ide Párt (IdP) és az Oda Párt (OdP) következett, majd még sokkal később, még néhány politikai korszak elteltével, amikor az Egyik és Másik örökségét már történelmi távlatokból szemlélték az országban, akkor bukkant fel az Így Párt (ÍP) és az Úgy Párt (ÚP), akik érdekes módon kísértetiesen hasonló dolgokat ígértek, mégsem értettek egyet sohasem a másikkal.

„Ilyen ez a politikai váltógazdaság”, hangoztatták mindkét oldalról a házi szakértők, a kirakatba tett megmondóemberek és felbérelt tollforgatók magabiztosan és cinikusan a kritikus és kívülálló harmadik-, negyedik-, sőt, ötödikutasoknak is a kicsiny és hányatott sorsú országban. Hiába, a többség dönt, a kevesek meg aggódjanak, vagy ha nem tetszik, uralkodjanak csak.

A valósággal való bárminemű egyezés csak és kizárólag a másik (vagy az egyik) párt aljas és félrevezető, rémhírterjesztő rágalmainak műve.

Ocsovai Ferenc prózája legutóbb a Szöveten: