VERS

Farkas Arnold Levente: Oltár

néma tizenkét oltár rontja
a szélben a márványt,
templomkert mélyén majd
játszik a gyermek a szűzzel,
őszi vonósnégyes most árnya
a tölgyfalevélnek,
táncol a húron a hajnal
fényét lopja a csönd is,
angyal a béke nevét
szárnyára ha rátetoválja

persze tizenhárommal péntek
mégse kokettál, mindenen ott ül
a látszat zárójelben az oltár,
templomkertben a márvány
rég lekopott neve annak,
ismeret is nélkül tisztel meg
sántit a ritmus, sántit
a ritmus a versnek télen
vége legyen már, hallgat
a csöndje vonósnégyesnek
tétova húron, visszafelé
feleli trón mintha a zsoltár
hó hull, hogy betakarja
a tájat a rosszat jótakaróval

mintha tizennégy oltár
volna a templomi csönd
mert, szent a szonett
templomkert őrzi a lába
nyomát meg, annak
a lénynek a nincsen
még neve annak a lénynek,
persze vonósnégyesből
kétszer szól hegedűhúr,
mindenen ott ül a látszat
télen a tájra a hó hull

mert tizenötben
megvan a három
persze tavasszal,
nyílnak a völgyben
a kerti virágok
szép szavak oltár,
templomkert a vonós
négyesben húrja
a csöndnek, halkan
elámul néma igazság
őszi avarban, csöndje
a húrnak a látszat
angyali gyermek a jóság

tizenhatodik oltár, tegnap
írtam egy rossz verset,
templomkert, széttör végül
minden formát, jel, a gondolat,
mert a természet nem
ismeri a gondolatot,
ám a természetben rejlő
szent ritmust nem képes
felfogni más, egyedül
a gondolat, csönd, lomb,
a vonósnégyes három tagja
árnyék, egymással egylényegű

mind a tizenhét oltár
kígyó névtelen árnyék,
templomkertben a bálvány
némán áll befalazva,
vonja magával a gondot
brácsa a húrja a csöndnek,
míg a vonósnégyesből
hárman félrebicegnek,
könnyű ritmust szerzett
cselló társa magánynak,
játék közben az angyal
szárnya a hajnali vessző

mert a tizenhét mégse
tizennyolc híja van egynek,
táncol a hóban az árnyék
oltár rontja a márványt,
templomkertben a bálvány
brácsát tart a kezében,
néma vonósnégyesnek
húrtalan ének az álma,
hangok hullnak a csöndbe
a bárányt hogy betakarják

Farkas Arnold Levente verse legutóbb a Szöveten: