PRÓZAIRODALOM

Fehér Miklós: Lindgren

Dél van. Vasárnap. Margarettel való tárgyalásunk eredményeképp később is ebédelhetek, nem kell a többiekkel együtt a kajáldába mennem. A nyüzsgés ilyenkor a legfeltűnőbb, mindenki kibújik a fedezékéből, hogy egy kicsit felfrissüljön. Szinte egész nyáron fagylaltot szolgálnak fel desszertként, a hűsítő érzés kedvéért. Én még a szobámban vagyok, szemügyre veszem minden szegletét, és elrendezem a könyveket. Nem először futok át rajtuk. Kezdetben műfaj szerint soroltam őket, később ABC-sorrendben, amikor pedig már végképp nem tudtam mit kezdeni magammal, a színskálát próbáltam utánozni. Alig olvas valaki a szállóban, ezért gyakran vissza se viszem a könyveket. Saját könyvtárat alakítottam ki, ha valakinek mégis szüksége van valamire, szívesen kölcsönadom nekik. A könyvtárban is átalakítottam a számozási rendszert, hogy könnyebben követni tudjuk, ki és mikor vett ki egy kötetet, illetve mikor szolgáltatta vissza. Margaret szorgalmazta az ötletet, én pedig a legnagyobb örömmel végeztem el a munkámat. Az esti takarítást is elvállaltam, hiszen egyre nehezebben alszom el mostanában. A dokkon gyorsan statikussá, szürkévé vált a haldobálás, bár Kimmel gyakran elhülyéskedjük az időt, így legalább egy kis komédiát is beleviszünk a mindennapokba. Ma viszont szabadnaposak vagyunk, és az ebéd utáni felmosást is én végzem, amiért plusz 5 eurót kapok. Minden egyes cent jól jön. Hallom, amint kiürül az ebédlő, az öregek visszacsoszognak saját szállásukba, és magukra zárják az ajtót. Magányos, senkinek sem kellő emberek. Cseppet sincs kedvem velük tölteni a délutánjaimat. Felhúzom a cipőmet, és lassan kilépek a lakosztályomról. Már messziről megérzem, hogy a mai koszt csirke lesz, és nem is kell csalódnom. Legalább vasárnap jó a kaja. Margaret vár rám.

– Lindgren, megmelegítettem a te adagod, a jégkrémet pedig megtalálod a pult mögötti hűtőben.

– Köszönöm, Margaret néni.

Rövidre fogom a párbeszédeinket, és szándékosan odavágom a „néni” szócskát is minden egyes megszólítás után. Csak hogy fenntartsam a tisztelet érzését. Mélyen legbelül azonban megvetem ezt a nőt. Végigkövetem lépteit, amíg ő is elhagyja az épületet, és a miénktől valamivel szebb és nagyobb lakásának ajtaját is becsukja. Aztán nekikezdek az evésnek. A leves kötelező előétel, de csak egy kanálnyival eszek, hogy egyből rátérjek a csirkére. Finoman fűszerezett, ehhez nagyon értenek a szakácsok. Komótosan elfogyasztom étkemet, majd a pult mögé lépek. Lesöpröm tálcámról a maradékot, majd elmosogatok, és a hűtőből kiveszem a fagyit. Isteni érzés ebben a rekkenő hőségben a jéghideg csodát érezni a számban. Unottan elnyalogatom, miközben azon rágódom, vajon mit olvassak majd délután. Hilmarnak előre szóltam, hogy ma nem látogatom meg őket. Különben se nagyon kedvelem az új lakhelyüket. Takaros, szépen berendezett, abszolút nem arra a Hilmarra vall, akit én megismertem. A fapálcikát még öt percig járatom a számban, egészen addig, amíg erősen rá nem harapok, és letörik belőle egy darab. Ekkor kiköpöm, a kezemben maradt részével együtt a kukába dobom, és megkezdem a takarítást. Rutinmunka, semeddig se tart végezni vele, de az agyam egyszerűen nem hagy pihenni. Visszatérő látomásként ugyanaz a macskaköves út jelenik meg előttem naponta többször is. Még nem jöttem rá a jelentésére, bár már a Bibliában is kerestem rá utalásokat. Ha nem is szó szerint így kellene keresnem, még csak metaforát se tudtam összeegyeztetni vele. Az ebédlő halljában gyorsan végzek, majd a kimosott ronggyal a pult mögötti csempéket is felmosom. A munkám végeztével visszateszem a helyére a felmosórongyot, és egy pár percet még várok, hogy meglássam az eredményt. Teljesen felszáradt az egész helyiség, patyolat tiszta minden.

Már épp indulni akarok, amikor különös érzés kerít hatalmába. Meglátom, amint a napsugarak behatolnak az ablakon, és a kint lévő áramló tömeget nézem. Ebéd után mindenki a strandra igyekszik. Családostul. Apa, anya, gyerekek, úszógumik. Lüktetni kezd bennem a vér. Egy pillantást vetek a jobb kezemre, és a csuklóm fölött duzzadó ereket látok. Kifordítom bal kezemet is, s hasonló látvány fogad. Melegség áraszt el. De korántsem az a melegség, amit a nyári hőség kívülről áradó párás levegője ad, hanem egyfajta belső, felemelő melegséget. Mintha testem önmagát fűtené. Alaposan szemügyre veszek mindent magam körül. A pult faburkolatát, amelyben az apró lyukak és vágások a régmúlt időket jelentik, itt-ott kiöntött víz, vagy tea maradványa, s alatta a késeket is megvizsgálom. Tartójukból csak a fekete nyelük látszódik ki, amely alján és tetején két csavarral van rögzítve az eredeti német acélhoz. Kiveszem a legnagyobbat, forgatom magam előtt, közelebb emelem a szemeimhez, és csak bámulom. Hosszasan bámulom, s tükörképemet is felfedezem benne. A zsíros hajamat, a bozontos szemöldökömet, s a megviselt arcomat beesett szemeimmel. Leengedem a kést, bal kezemhez emelem. Egyenesen a csuklóm fölé. És akkor újra látom. A macskaköves út, ködös, hideg levegő vesz körül. Végén négy alak látszik kirajzolódni, de nem látom őket pontosan. Halk suttogás, és azon kapom magam, hogy a nevemet hajtogatják. A folyóparton senki más nincs. Egyes egyedül vagyok, és a négy alak is eggyé vált a hirtelen feltámadt széllel. Állok egymagamban, és semmi mást nem kívánok, csak hogy megfejtsem a macskakövek jelentését. Amikor kinyitom a szemem, már nem hallok magam körül hangokat, és újra a szociális szállóban vagyok. Mindenki ebéd utáni pihenőjét tartja, én pedig továbbra is egy fekete nyelű kést tartok csuklóm fölött.

Furcsa késztetést érzek, s vérrel megtelt ereim szinte már kívánják az éles penge hűs érintését. Belevágok a karomba, és egyből a megkönnyebbülés érzése fog el. A belső melegségnek vége szakadt, s tovább jártatom a pengét karomban. Mindent felnagyítva látok, s a legkisebb rezdülést is érzékelem. Tompa csattanás éri az alattam levő csempét, amely egyhamar tűzvörössé vált. Eldobom a kést, én pedig lekuporodom a hűtő mellé, miközben a kezemből áramló vér tengerét figyelem, és lassan lehunyom a szemem.

*

Vad széllökések közepette egy focipálya zöld pázsitján találom magam. Pontosan tudom, hogy 120 méter hosszú a két fehér vonal közötti terület, melynek végén szilárd vasoszlopok állnak, gondosan elrendezett hálókkal vannak felszerelve. Borzasztó erős, vad tájfun érkezik kelet felől, villámlások zaja kíséri, de Zeusz haragjának képét nem látom. A tájfun közeledtével egyre nagyobb erővel zúg valami felettem. Egy szürkéskék helikopter közelít felém vészesen, amelynek közepéből egy erős fehér fény világít az arcomba. Csaknem megvakít, amikor hirtelen mindent beborító sötétség lep el. Teljes csend, az üresség határán belül tartózkodom. Majd újra a focipályán. Mellettem Kim és Hilmar szeretkeznek vadul, ügyet sem vetve rám. Egy szempillantás alatt eltűnnek ők is, és a focipályát egy kövezett udvar váltja fel, melyben nyírfák őszi lombozata küzd a lágy, gyengéd szellő ellen. A természet örök harca. Agaton kilép az ajtón, s Lisát pórázon vezeti.

– Na, mi lesz Lindgren? Mégis meggondoltad magad? Jössz velünk sétálni? – kérdezi mosolyogva Agaton.

Szédelegve elindulok utánuk, és a salakos úton csak mi hárman lépkedünk. Egyik lábat a másik után. Csak nyugodtan.

– Ki az a Lindgren? – kérdezem.

Agaton furcsálló tekintettel végigpásztáz rajtam, majd hangos nevetésben tör ki. Lisa is erősen lihegni kezd, majd megvillantja éles fogait, és emberi hangokat ad ki magából. Hirtelen krákogni kezd, és vér szökik ki a száján. Tudom, hogy a tüdejéből érkezik. Úgy tűnik, mindent tudok. Az univerzum egésze a birtokomban van. Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy 17 fok van kint, március eleje van, és délután 15 óra 16 perc. Csak arról nincs semmi adatom, hogy ki az a Lindgren.

– Miért szólítottál Lindgrennek? – tudakolom újra Agatontól.

– Mert az a neved – válaszolja valaki.

Nem Agaton, de nem is Lisa, mert egyikük szája se nyitódott ki. Körülnézek, megállok, a házakat figyelem. Mindenki elrejtőzött, itt-ott kukucskáló gyerekeket látok, akik a függönyök mögé bújva próbálnak leselkedni. Hányinger fog el, ökrődni kezdek, erre azonnal ott terem mellettem Agaton.

– Jól vagy Lindgren?!? – rémült hangot hallat magából.

– Nem vagyok Lindgren – üvöltöm határozottan a képébe.

Újra feltörő vihogás, de Agaton szája továbbra is csukva. Szédülök. Minden egybemosódik, spirális alakú csőben érzem magam. Látásom cserbenhagy, de továbbra is érzem Agaton gyengéd kezét a vállamon, és a hónom alatt. Lefekszem, ő pedig párnát tesz alám. Újra erős széllökések érkeznek.

– Lisa, gyere vissza!

– A francba!

– Mindjárt visszajövök, ne mozdulj innen!

Nem mintha bírnék. A feketeségen kívül mást nem érzékelek. Lebegek valahol, valamikor. A helikopter hangja újra felzúg felettem, de azonnal el is távolodik. A sötétséget vakító fény váltja fel, jobbra-balra követem, egyik, majd másik szememmel, de nem egyszerre. A fehérség eltűnik, és most egy óriáskeréken ülök. Rajtam kívül még ketten foglalnak helyet ebben a kabinban. Anya és Apa. Csak előre bámulnak, sértett arcaikon egyetlen izom se rándul, miközben én Barcelona gyönyörű fényeit kémlelem. Csípős, dacos hideg van. Esik a hó. Spanyolországban ez igen ritka eset. Leszállok az óriáskerékről és futva elindulok egy széles utcán. Mindenhol gyerekek vesznek körül, akik hatalmas bundájú kabátokban keresztezik utamat, és nevetésekkel teli hócsatát vívnak. Egyesek csak megmarkolják és felfelé dobják a havat, míg mások hatalmas hógolyókat készítenek. Ágyú, csata, kard, puska, halott emberek zöreje zaklat fel. Mindenhol vér, rázkódni kezdek, nehezen kapok levegőt, s a körülöttem viaskodókat cseppet sem érdekelve lerogyok a sárba. Magam sem tudom miért, de bekenem magam mindenfélével, amit csak elérek. Közben nagy levegőket veszek, legalábbis próbálok. Akadozva érkezik minden fuvallat a tüdőmbe, s akadozva is távozik.

– 12 óránál tankok! Szedjétek le őket!

– Azonnal!

– Igenis, uram.

– Kelj fel, Lindgren! Nem most van az ideje a játéknak.

Hans jelenik meg előttem, kezeim közül kicibálja a focilabdát, Merit pedig portájának teraszán áll, és vigyorogva tekint ránk. Macskaköves úton, egymás mellett haladva irányt veszünk a frissen sült, ropogós malachúshoz, ám mielőtt a lépcsőre tenném jobb lábamat, a macskaköves út véget ér. Négy ködös alak áll körbe, tőrrel szurkálnak, de képtelenek megsebezni. Vihar jön nyugatról, a tornádó pedig felkap, és délnek repít. Több tízezer kilométert repülök, és lágyan érkezem. Számat kitátom, állam szó szerint leesik a földre. Lehajtom fejem, leguggolok érte, de mire visszailleszteném, már újra a helyén találom. A Sidney-i Operaház kagylószerű íveire tekintek, s akkor jövök rá, hogy július van. Ugyan nincs különösebben hideg, de az otthoni júliusnál jóval fagyosabb. 9 Celsius fok, egészen pontosan.

– Please, take your seat, sir! – angol hang szólít meg.

Tudtomon kívül bekerültem egy előadásra, s most Ausztráliában tartózkodom. Az előadás elkezdődik, rivaldafénybe kerül egy barna hajú lány, egész szemét szomorú sötétség árnyalja, sminkje lassan elfolyik arcán, majd mint Salvador Dali festményén az óra, a lány is lecsúszik a színpadról. Nyugodtság áramlata vesz körbe, látom a hangokat, és hallom a színeket. Új karakter tűnik fel, aki egy alagútba kerül, s az érzékelhető reménytelenségből nem találja a kiutat. Én továbbra is nyugodt vagyok, s azt veszem észre, hogy a barna hajú lány és egy rövid, kopottas ingben megjelenő fiatalember egymás karjaiba találnak. Az első felvonás egy gyönyörű, érzelmekkel átfűtött csókkal ér véget.

A semmiből újra előtűnik a helikopter, ezúttal egy ágyúszerű fegyvert tart valaki a fedélzeten. Egy gombot nyomogat, amellyel támadni akar. Minden erőmmel az ellenállásra fókuszálok, nem szeretném, ha bekebelezne, és cafatokra tépne. Ehelyett egy fehér köpeny körvonala rajzolódik ki, emberi alak rejtőzködik alatta. Erős fény éri a szemem világát, amely egy kis szúró fájdalmat okoz a szememben. Pupillám összehúzódik, majd kitágul, s szemhéjam több tonna súlyúnak érződve, lecsukódik. Ezúttal a bal szemem kap a fényből, ugyanaz az érzés kerít hatalmába. Megpróbálom nyitva tartani, de visszakerülök a focipályára.

– Stabil az állapota.

Hallom a messzeségből, majd távolodó léptek zaját, rezgését érzem minden porcikámban. Hatalmas erőfeszítések révén lassan kinyitom a szemem, és a fehér plafont bámulom. A bal kezem lüktet, mintha idegen folyadékot pumpálnának belém. A vártnál könnyedébben felülök a kényelmes ágyban, melynek végére egy karton van ráakasztva. L-I-N-D-G-R-E-N. Ezek az első betűk, amiket kiveszek a sok közül. A nevem. Már tudom. Lindgrennek hívnak.

Elégedettség óceánnyi vize tör rám, hatalmas hullámokkal újra vízszintes helyzetbe terít, majd mielőtt újra lecsuknám a szemem, jobbra dől a fejem. Hans és Merit egy fotelben alszanak mellettem. Kórházban vagyok.