PRÓZAIRODALOM

Ocsovai Ferenc: Pestisnapló (1347-2021)

I.

Én, Sensatius Minimus, domonkos rendi szerzetes, Hungária felszentelt papja és a Mindenható alázatos szolgája, kezdtem ezt a művet a mi urunk Jézus Krisztus MCCCXLVII. esztendejében.

Sötét idők járnak. A termény silány, az egyszerű nép éhezik, közben pedig a városok polgárai, elöljárói, az előkelők és a nemesek, sőt, urambocsá’ maguk a királyok és hercegek is egyre-másra tobzódnak a földi hívságokban.

Be kell vallanom, hogy olykor még a mi tiszteletreméltó Anyaszentegyházunkat sem kerülik el ezek a bűnök, ám egymás után jelennek meg különféle eretnekek is, akik a népet hergelik, szabadságot ígérnek, azonban csak még nagyobb szolgaságba taszítják őket, miközben a csillogás és a zsarnokság mindent és mindenkit elvakít. Szodoma és Gomorra lettünk, s az ég talán hamarosan megbüntet bennünket érte. Ó, vajha csalatkoznék megérzéseimben…

II.

Hírek érkeztek messzi földről, Génovából. Állítólag egy hajó, amely hosszú keleti útjáról érkezett vissza, titokzatos betegséget, valamiféle dögvészt hurcolt magával. A legénység, mondják, túlesett ugyan a negyvennapos vesztegzáron, amelyet a taljánok quarantának is neveznek, de ezek után különös dolgok történtek.

Egyikük, másikuk is köhécselni kezdett, láza felszökött, torkuk kapart, szemük elfehéredett, bőrük elsápadt, majd koromfekete kiütések jelentek meg egész testükön. Mintha csak az alvilág démonai szállták volna meg őket, olyan pokoli kínok között hagyták itt az árnyékvilágot.

Néhányan, akik érintkeztek velük, szintén rosszul érezték magukat, de a tapasztalt génovai orvosok kézben tartják az ügyet, és nem tulajdonítanak az ügynek további jelentőséget. Isten irgalmazzon a szenvedők bűnös lelkének.

III.

Tegnap szentmisét celebráltunk a jámbor áldozatok lelki üdvéért, és az Úr kegyelmét kértük, hogy kárpátus országunkat messzire elkerüljék a hasonló ragályok. Újabb, aggasztó hírek érkeztek ugyanis Itáliából, mi szerint a rejtélyes kór máris elhagyta a város falait.

Miután a legtapasztaltabb orvosok és képzett ördögűzők is sorra haltak bele a végzetes nyavalyába, egész városrészek jártak járhatatlanná, noha a város vezetői továbbra is csak átmeneti fennakadásról beszélnek, valamint átmeneti szigorításokat emlegetnek.

Minden próbálkozás ellenére azonban a fertőzés kijutott, s már több környékbeli településre is befészkelte magát. Milánót bajos megközelíteni, Bergamót kifejezetten életveszélyesnek nyilvánították a hatóságok. Páduába és Velencébe sem tanácsos most megfordulnia a kereskedőknek és utazóknak.

IV.

Úgy tűnik, egyre inkább elmérgesedik a helyzet. A betegség átterjedt az Alpok túloldalára, így német és francia földön is felütötte a fejét. Amíg néhány város azonnali lezárásokról rendelkezett, addig mások szkeptikusan állnak a történtek elé, hiszen a kijárási tilalom és a bezárt városkapuk nem tesznek túl jót az üzletnek.

A kereskedők, iparosok és jószágaikat kínáló parasztok, sőt, még a komédiások egy része is zúgolódik a lehetséges intézkedések láttán. Városi bírák és fejedelmek leveleznek egymással, mitévők legyenek. Az idegen jövevénynek, ennek a fekete halálnak már nevet is adtak néhányan, úgy nevezik: pestis.

V.

Észak-Itáliában teljes a zűrzavar. Halotti hörgés és halálsikolyok mindenhol, és a képzett doktorok is csak komoly védőöltözetben, valamiféle madárcsőralakú maszkban merik ellátni betegeiket. Aki elkapja a kórt, annak csak Isten irgalmazhat. Nagyon kevesen gyógyulnak fel, s ők is testükön viselik a betegség nyomait egy életen át.

Kanonokok és plébánosok szónokolnak nyilvánosan arról, hogy íme, utolért bennünket az Isten büntetése züllött életünkért, s a világnak vége, az ápokalipszis közeleg felénk vicsorgó és csattogó karmaival. Csatlakoznak hozzájuk az önjelölt holdkórosok és zsákruhát húzó fanatikus próféták is, miközben az érsekek és püspökök, beleértve a Szentatyát is, türelemre és bizalomra intenek mindenkit palotaerkélyeikről. Hasonlóan tesznek a grófok, nemesek és bárók is.

VI.

Most már nem csak Taljánhon zokog hangosan a fájdalomtól, hanem sváb, bajor és frank városok és falvak is siratják szeretteiket. Megérkeztek az első hírek arról, hogy dalmát és horvát kikötőkbe is megérkezett a járvány.

Sokan, akik korábban örömüket lelték a tavernák szennyes világában vagy a piacok zsivajgó áradatában, most rettegnek és bezárkóznak. Próbálják feltölteni éléskamráikat, amennyire csak lehet, hogy felkészüljenek a dögvészre. Vannak, akik naphosszat imádkoznak és önmagukat a bűnbocsánat, illetőleg az üdvösség reményében ostorral sanyargatják: őket flagellánsoknak nevezi a többi.

VI.

Egyesek szedik a cókmókjukat és keletre, vagy pedig északra próbálnak menekülni. Megint mások különféle bogyókat, fűszereket, mákot, fokhagymát és egyéb babonákat alkalmaznak, vagy kereszteket és szent Bibliákat helyeznek el a ház minden sarkában. Már szlavóniai és őrvidéki városokból is jelentettek betegeket.

Mindenütt kitört a páni félelem, mintha a Sátán hordái szabadultak volna el, holott ide, hozzánk még el sem ért igazán a kór. Az ánglusok bíznak benne, hogy a tenger majd megvédi őket, mert Flandriában már az utcáról szedik a halottakat. Hispánia ugyancsak járhatatlan, és a Halál kaszával aratja áldozatait.

VII.

Nemrég beszéltem olyan tudós emberekkel, akik az egyetemen oktatják a medicínát. Szerintük a kórság nem valamiféle égi erő büntetése (hangozzék ez bármily eretnekül is), hanem megállítható, mégpedig egy új típusú, modern módszer segítségével, amelyet tudománynak neveznek. Ezek az emberek teljesen meg vannak róla győződve, hogy a puszta értelem, megfigyelés és tapasztalat segítségével kifürkészhetik a világ törvényszerűségeit és istent játszva megjósolhatnak eseményeket. A bolondok. Isten útjai kifürkészhetetlenek.

VIII.

Egyre sikertelenebbül próbálják megnyugtatni az embereket. A templomok bezárták kapuikat, a városokból se ki, se nem lehet menni. Talán mi itt, a kolostorban, távol a bűnös világi hívságoktól biztonságban vagyunk, de senki sem tudja, meddig.

Amíg nyitva voltak még intézményeink és szállásaink, átutazó vándorok mesélték fölényes, gúnyos kacajjal, hogy néha már az is elég, ha valaki tüsszögni kezd, és azonnal szétszélednek az emberek. Beszámoltak olyan esetekről is, amikor máglyán, eleven égettek el, koncoltak fel, vagy zsákba kötözve a folyóba dobtak valakit pusztán azért, mert gyanús volt, hogy már megfertőződött a gyilkos kórral. Ez nem csak pandémia. Ez pandemónium.

IX.

Az Ördög hatalma már annyira megszállta az embereket,  hogy azok egymást gyűlölik és gyilkolják félelmükben, ha csak a legkisebb furcsaságot is tapasztalják. Vannak olyanok is, akik keleti jöttmenteket: cigánusokat, böszörményeket, görögöket, szaracénokat, júdeaiakat neveznek meg a baj forrásául, vagy azt terjesztik róluk, hogy ők mérgeztek meg valójában mindent.

Titkos összejöveteleken, ahogy azt egyik domonkos testvéremtől hallottam, arról sugdolóznak, hogy talán szánt szándékkal a hatalom terjesztette el a nyavalyát, hogy nyerészkedjen rajta, és, mert ezt a túlságosan nagy lélekszámot valahogyan vissza kellett vetni. Már nem elég praktikus ehhez manapság egy háború, mondják a rosszmájúak és cünikusok.

X.

Megint mások szerint az Európába betörni vágyó hitetlenek hordái vagy eretnek ázsiai fejedelemségek keverték titkos boszorkánykonyhájukban a betegséget. Egyet én is láttam közülük. Mármint egy halottat. Orcája felpüffedt, szeme kigúvadt. A hátán feküdt, szakadt ruhája csupa kosz- és vérfolt volt. Nem lehetett már friss, mert legyek döngicséltek körülötte és zöldes bőre alatt apró férgek mocorogtak. Tartottam tőle a távolságot és szánakozásom jeléül keresztet vetettem. Visszatérve rózsafüzért mondtam el az ő és a hozzá hasonlók lelki üdvéért. Észrevettem, hogy mostanában felénk is egyre több a patkány.

XI.

Sokan még mindig nem hisznek ebben a pestisben, pedig az utcákon hegyekben állnak a hullák. A vállalkozó szelleműek nem győzik őket égetni és temetni. Azt mondják, ez csak véletlen egybeesés, vagy sajnálatos szerencsétlenség, amelyet nem lehet, és nem is kell magyarázni. Ők általában már vagy régesrég csődbe mentek, vagy a tönk szélére jutottak, hiszen a ragály miatt üzleteik teljesen bedőltek.

Akadnak azonban olyanok is közöttük, akik önkezükkel vetettek véget bűnös életüknek (az Úr legyen kegyes hozzájuk), de kilátástalanságuk ellenére még az utolsó pillanatban is tagadták, hogy bármiféle betegségről lenne szó, és az urakat átkozták, illetve azokat a bárdokat, históriásokat és vándorkomédiásokat, akik városról városra járva tudósítanak a kórról.

Valóban, néhányan szeretik eltúlozni a hallottakat és látottakat a nagyobb hírnév és figyelem reményében, és igen élénk képzelőerővel rendelkeznek. Ezzel viszont inkább csak a hazugságot és az Ördög ténykedését segítik elő. Az Úr legyen mindannyiunkkal.

X.

Vannak olyanok is, és nem egy tudós ember akad közöttük, sőt, még szerzetes testvérek is, akik örvendezve tekintenek az eljövendő időszak elé, mondván, hogy szomorú, ami odakint, a világban történik, de a földi habzsolás helyett végre az embernek lehetősége van arra, hogy az igazán fontos, benső dolgokra koncentráljon.

Most van idő rá bőven, hogy aki teheti és hozzáfér, az elolvasson néhány mennyei szférákkal társalgó könyvet nagyjainktól: Plátótól, Arisztotelésztől, Szent Ágostontól, Aquinói Szent Tamástól. A tudással és a műveltséggel talán nem jő meg azonnal a bölcsesség is, de valahogyan erőt adhat ennek a méltatlan barbárságnak a kellős közepén.

Arra, hogy megtaláljuk a Jóistenhez és az üdvösséghez vezető utat, szellemünk pedig fejlődjön és gyarapodjon e misztikus találkozás során. Azok közül, akik ezt hangoztatták, talán már mindegyiket elvitte a kór. Megint mások beleőrültek ebbe a remetei bezártságba és apjukat, anyjukat, fivérüket, nővérüket, hitvesüket vagy gyermekeiket mészárolták le, majd önmagukkal is végeztek, annyira felőrölte őket a bizonytalanság. Kegyelem, magasságos ég, kegyelem!

XI.

A hatóságok nyugtatnak, hogy még egy kicsit kell már csak kibírni, és csillapodik a járvány. Egyesek szerint az emberiség már éppen eléggé megbűnhődött, vagy talán a helyi intézkedések váltak be, mások ókori bölcsek törvényeiből és a természet körforgó erőiből vezetik le, hogy ahogy tél után a tavasz, úgy a ragály után az egészség és megújulás korszaka fog beköszönteni.

Én ilyen jóslatokban nem hiszek. Ilyenekkel a kuruzslók és a vándorcigányok foglalkoznak csupán. Talán pár száz év múlva emberek fognak halhatatlanná lenni s megélni abból, hogy versekbe szedett és megfellebbezhetetlen axiómák mögé bújtatott kétértelmű jóslatokba bocsátkoznak, mint tette azt egykoron a szibülla. Az Úr óvjon mindenkit az ilyen mákonyos varázslatoktól!

XII.

Korai volt az öröm, a számok ismét csak emelkednek. Legalábbis én ebben a kódexben próbálom valahogy esténként cellám gyertyafénye mellett rovásokkal feljegyezni, hol, mennyien haltak meg eddig, és magam is próbálom kiötölni valahogy, mi következik ebből. Úgy látszik, korai volt az öröm, és évekig velünk lesz még ez az elviselhetetlen ítéletnap. Ha még marad ezek után egyáltalán ember.

XIII.

Egy asszony, kisgyermekkel a karján, bebocsátást kért tőlünk, de sajnos (Isten irgalmazzon gyarlóságunkért) mi félelmünkben megtagadtuk azt, mire zokogva átkozott el bennünket a kolostor tövében. Reggelre mindketten meghaltak. Hamarosan egy részeges fickó próbálkozott felmászni az épület falán, de lezuhanva ő is szörnyethalt.

Egy ízben katonák is fenyegetőztek, hogy engedjük be őket, különben megostromolják falainkat és bosszúszomjukban mindenkit legyilkolnak, de tudtuk, hogy királyi rendelet alapján fegyveres erők be nem tehetik a lábukat falainkon belülre.

Tőlük hallottuk viszont azt, hogy egyikük bátran hencegett azzal, hogy mit neki ilyen fekély, ő élvezni fogja akkor is az életet, és ugyanúgy járt-kelt, dorbézolt, korcsmázott és élvezte a fehérnépet a legfertőzöttebb városnegyedekben, mint annak előtte. Nem sokáig maradt életben.

XIV.

Noha nem mindenki vívja ki Urunk haragját és cimborál az Ördöggel, mégis megkörnyékezi őket a Sátán. Sokan ugyanis mésszel és egyéb vegyszerekkel próbálnak fertőtleníteni mindent maguk körül, és állítják, hogy működik, és ők igenis értenek hozzá, hogyan kell védekezni a járvány ellen. A legtöbbjük igen korán eltávozik sorainkból.

Akadnak sarlatánok és boszorkányok, akik hamis szenteltvizet, gyógyfüveket és elixíreket árulnak, amelyekről azt állítják, az megvédelmez mindenkit a kórtól. Sajnos általában nem tudják őket megcsípni, sőt, a rettegő nép hősként ünnepli őket, végül azonban legtöbbjüknek ugyanaz a betegség veszi el életét, amelynek meggazdagodásukat köszönhették. Ugyanez a helyzet az áldoktorok és álpapok sokaságával, akik szintén félrevezetik a jámbor, ám tudatlan csőcseléket.

Már mindenki csak a járványról beszél, és hirtelenjében a földműves, a juhász, a halász, a zsoldos, a fogadós, a tímár és varga is mindentudója lett pestisbéli kérdéseknek. Ugyanakkor néhány önérzetes polgár kikéri magának, hogy bárki más beleszóljon a dologba az okosokon, a nagyurakon kívül, akik ezt jobban tudják, és mindenkit azonmód leteremtenek. Amikor szerényen egy ízben szerettem volna megjegyezni valamit az egyik harsányabb asszonyságnak, magam is erre a sorsra jutottam.

XV.

Néha a legtöbb áldozatot nem is a ragály szedi, hanem a gyűlölet, a rettegés és a merő ostobaság. Arról számolt be nemrég egy, a falakon kívül járó testvérem, hogy emberek ugranak egymás torkának amiatt, hogy egyik a másikat okolja fertőzöttségéért, ami sokszor nem is igaz, hiszen ha fertőzött lenne az illető, rövid időn belül már nem állna meg a két lábán. Ugyanakkor azokat is megkövezik vagy ganéjjal dobálják meg a tömegek, akik nyilvánosan tagadják, hogy létezik a betegség, vagy csak nem biztosak benne, hogy szükség van ezekre az ésszerűtlen rendelkezésekre.

Néhányan hajlanának a józan észre, de az elöljárók, a püspökök, a hercegek vagy orvosok szava többet ér számukra, és szinte  falják azt. Nem beszélve az említett históriás vándorokról, akik mindenre képesek lennének egy unciányi hírnévért, és egymásra licitálva költenek újabb és újabb történeteket a bitangok. Mások azonban Mammón és Bacchus oltárán adóznak, és nem tanulván a múlt hibáiból róják le kegyeiket a mohóság, fösvénység és bujaság istenei előtt.

XVI.

Nem érkeznek hírek arról, hogy javulna a helyzet. Szinte mindenki agóniában ül itt a rendházban is és a környékbeli falvakban is, nem beszélve a városfalakon belüli csekélyszámú túlélőről. Mintha örökös kárhozatban élnénk. Vártuk a végítéletet, de nem tudtuk, hogy az mindvégig köztünk járkált.

Egyesek arról fantáziálnak, hogy mi lett volna, ha nincs az a hajó, hogy akkor nem lett volna semmi gond. Ők nem értik. Az sem ritka, hogy ha valaki nem viseli magán a szükséges rongyokat, maszkokat és védőöltözetet, azt irgalmatlanul helybenhagyják, sőt, adott esetben azon nyomban és elevenen a halottak mellé, a tömegsírba dobják. Egymást árulják be az emberek annak hiú reményében, hogy még egy lélegzetvételnyi élethez juthassanak. Ezeket onnan tudom, hogy néha gyónnak még nekem. Hangjuk csupa düh, kín és rettegés.

XVII.

Igyekszem embernek maradni és tartani társaimban a lelket, de egyre nehezebb a dolgunk. A főapát három hónapja indult el Grác irányába, és még mindig nem tért vissza. Valószínűleg sohasem kapunk már hírt felőle. Krisztus kegyelmezzen neki. Néha állatias hangzavar hallatszik a város felől: a gyász és az öldöklés hangjai. Az is előfordul azonban, hogy egyes baráti társaságok vidáman mulatoznak, és derűvel a harcukon várják a halált.

Azt mondják, így is úgyis utoléri őket a Kaszás, és legalább még egyszer, utoljára élvezhetik a földi boldogságot, amíg még lehet. Carpe diem, mondják a műveltebbek. Van benne igazság, de én magam nem igazán hihetnék az ilyenekben, már csak hivatásomból kifolyólag sem. A többiek közül sokan pedig éppen hogy aszkéta életmódot folytatnak, miközben az sem ritka, hogy egyes istentelenek hullarablásra, vagy a holtak megbecstelenítésére vetemednek. Ők sem maradnak azonban sokáig ezen a világon.

XVIII.

Elvesztettük egyik testvérünket, aki a város egyik tehetős céhesmesterének ment el feladni az utolsó kenetet. Az emberek önzése nem ismer határt, és a többségük ragaszkodik ahhoz, hogy ami a tomboló kór előtt osztályrészül járt neki, azt most is ugyanúgy megkaphassa. Szerénység és önmegtartóztatás helyett a szélsőségek és végletek uralkodnak pokoli gúnykacajjal ajkukon.

Reménykednek benne a balgák, hogy minden pontosan ugyanolyan lesz, mint régen; hogy visszatér majd a rendes kerékvágásba, ahogy mondják, és ismét tobzódhatnak a legválogatottabb örömökben, amíg a dölyfös és öntelt túlélők mindent és mindenkit letarolnak és megsemmisítenek, ami csak az útjukba akad az Úr által kijelölt ideiglenes lakhelyükön. A tegnap esti zsolozsma óta egy kissé, mintha forróságot éreznék, és csúnyán köhögni kezdtem. Talán csak a huzat.

XIX.

Egyre gyöngébb vagyok, és már fel sem tudok kelni az ágyból. Néha az isteni fényesség nyugalma árasztja el rettegő szívemet, néha pedig úgy érzem, mindennek vége, utolér a pokoli sötétség, és nem láthatom többé a ragyogó, kék eget, nem hallhatom többé az erdők madarait. Érzem, hogy testemből elszáll az erő, és megfizetek, amiért nem segítettem a rászorulókon oly módon, ahogy erőmből tellett volna. Az is lehet viszont, hogy csak megfáztam egy kicsit. Hiszen nem vagyok már túl fiatal.

Ápolótestvérem (vagy ápolónővérem, mert már olyan hosszú ideje fekszem itt, mintha évszázadok teltek volna el) rendszeresen hozza a hírt a nagyvilágból, és Porto Ercoléból, Rómából, Athénból, Londonból, Párizsból, Oránból, San Fransiscóból, New Yorkból és Budapestről is érkeznek aggasztó fejlemények. Fogalmam sincs már, mióta vagyok ágyban. Olvasom a napilapokat, és azt írják, vannak most már mindenféle mutációk. Az egyik, ami éppen most zajlik, azt a Nagy Háborúból hazatérő katonák hurcolták be, és úgy mondják, hogy valami spanyolnátha.

XX.

Elég, ha az ember bekapcsolja a rádiót, és mindig talál benne valamit. Az állami híradóban bemondják, mennyire épül és szépül a szocializmus, aztán valami hongkongi influenzáról magyaráznak. Elmondják a szakemberek, hogy már mindenkit karantén alá helyeztek, és, hogy az idősekre nézve a legveszélyesebb a fertőzés. A gyerekek lábadozás árán ugyan, de kikecmeregnek belőle, a hatóságok mindent kézben tartanak és a legmodernebb előírások alapján fognak eljárni.

Kapcsolgatom még az adókat, de inkább a televízió elé ülök, abban mindig mondanak valami érdekeset. Vietnám, Helsinki csúcs. Ezt már láttam. Iráni forradalom. Mi a fene. Afganisztáni háború. Már megint valami. Mexikói foci vébé. Hohó. A Szovjetunió összeomlott, kivonulnak az oroszok. Jugoszlávia. Ruanda. HIV-vírus, vagy mi a rosseb. H1N1. Madár- és disznóinfluenza. Ezek mindig kitalálnak valamit. De azért én is félek. Jön az ebola.

XXI.

Nem bírtam tovább, kikapcsoltam a híreket. Egyszerűen túl sok volt. Tudom, hogy homokba dugom a fejemet, ami nem szép egy bloggertől. Példát kellene mutatnom a társadalomnak, legalább az olvasóimnak. Túl gyengeidegzetű vagyok, noha alapvetően szeretem megfigyelni az eseményeket. Mostanában hipochonder vagyok és pánikrohamaim vannak, máskor viszont az egész maszkviselési cirkuszból elegem van. Megszólnak, ha elfelejtem, kizavarnak mindenhonnan. Se szabadság, se emberi jogok. Éljen a digitális diktatúra.

Ígérgetik, hogy már csak egy kicsit kell kibírni. Senki nem tud semmit, de a víruscelebek és kommentelők tudni vélik. Az emberek már nem köszönnek, sőt, inkább elmennek az utca túloldalára. Ne köhögj, ne tüsszents, mert feljelentenek. Már ígérik, hogy jön a vakcina, mások szerint elég néhány vitamin. Oltás nélkül nem mehetsz sehova. Mintha egy középkori vesztegzárban lennél. Mintha megint itt lenne a pestis. Annyi, hogy most nem hajókon, hanem repülőkön érkezett. Van azonban talán egy másik kórokozó is. Ott bent, a fejekben.

Nem tudjuk, meddig tart még ez az online-lét. Talán a spiritualitás felé kellene fordulni, hisz’ végre van időnk tanulni. Mondjuk új recepteket, nyelveket, vagy hogy rakd ki a Rubik-kockát. Menne már mindenki, mert ez így nem élet, és csak megy a hiszti, hogy posztolni kell arról, hol voltunk, ez az influenszer vagy magánklinika meg majd olcsón segít. Megoldjuk okosba. Valaki összeesküvést sejtet. Ezt a vírustörzset úgy tenyésztették ki. Keleti migránsok hozták be. Túlnépesedik a bolygó. Megfizetünk a bűneinkért. Szodoma és Gomorra. Szenzáciusz Minimusz álnéven szerkesztem ezt a blogot már nem is tudom, hány éve, de amíg itt ülök ebben a maradj-otthonban, maradj-vesztegben és homofiszban, úgy érzem, az eltelt hosszú évszázadok alatt semmi sem változott.