ESSZÉ

Ványai Fehér József: Eltévedve, szétszaggatva, alámerülve (Zalán Tibor Papírváros, négy… című kötetéről)

Az önpusztítás mint létfilozófia? – ezt a kérdést teszem fel először magamnak, amikor Zalán Tibor: Papírváros, egy lassúdad regény, négy, szétszaggatva c. könyvét kiolvasva teszem le az asztalra.
De aztán rájövök, hogy már eleve a kérdés sem jó, így aztán a válasz sem lehet az.
Mert a műben nem erről van szó… Hát, akkor miről? Na, ez az…
Látszólag nem vagyok annyira nehéz helyzetben, mint elsőre gondolhatnánk, bár a Zalán-mű befogadása nem könnyű, ráadásul az első három Papírvároson is túl vagyok, sőt recenziót írtam róla a Bárkának (megjelent a 2019/3-as számban) – most mégis bizonytalankodom. Túlzottan kínálja magát a közfelfogás, így aztán rögvest közhelyszerűvé válik, hogy ti. a magyarságnak mindig volt hajlama az önevésre, önpusztításra, önégetésre (lásd bővebben Ady Endre: A magyar Pimodán c. művét), és hát pár népet rajtunk kívül is szuicid hajlamokkal vádolnak. Először is, a múltbanézés korlátos, különös tekintettel arra, hogy teljes egészében reménytelen visszaidézni, aminek vége, lett légyen bármilyen okos a tudós vagy érzékeny a művész, másfelől ezen a téren sok a legenda, a mítosz, a mitológia. Igen, sok víz lefolyt a Dunán, Tiszán, Olton, amíg Meótisz mocsaraitól, a kumisztól durvább és finomabb szerekig, a vadromantikától a szecesszióig jutottunk (már aki). És hát, ami az össztársadalmi züllést illeti, voltak, vannak, lesznek fokozatok, másfelől (szerencsére) a probléma tömegeket nem érint. De egyelőre maradjunk a vad oldalon!
Száz, kétszáz éve, de még a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben is inkább a széllelbélelt figurák, el nem ismert költők és a földesúr elkergetett szeretői piáltak, addig a hetvenes-nyolcvanas években már ivott a bányász, a kohász, a halász, a vadász, a madarász, és így tovább, sokan reméltek ettől pillanatnyi örömet vagy várták a lassú halált. De miért? Nos, a szociológusok tudják a válaszokat, és jórészt már le is írták, ezeket ezúttal nem kívánom elismételni, no meg hát mégiscsak recenziót készítek a Papírvárosról…
De mi köze a társadalmi felelősség sugalmazásához Zalán művének? Nem sok, szinte semmi. Mert ne feledjük, ez azért mégiscsak inkább irodalom, s nem szociográfia vagy korrajz. Hogy az aktor éppen ezekben a testekben elbújva, ezekben a lélekvilágokban elrejtőzve mondhatta el, amit akart? Mármost ehhez mi közünk, avagy: lelke rajta… Mert a végeredmény (s ezt kizárólag olvasóként, és semmi esetre sem kritikusként állítom) első rangú művészi teljesítmény, az irodalombarátok számára igazi csemege.
Igaz, nekem már az első három Papírváros is tetszett. Legfőképpen azért, mert az alkotó mélyszántást végzett a kádárizmus szellemi életében, s bizony, mind a mai napig hiányoznak az érvényes múltfeltáró művek. Éppen ezért lepődtem meg kissé most, mert a negyedik résszel a szerző jelenvalóságunkig ér, s én még vártam volna valamit, amivel közelebb jutunk a letünt múlt mindmáig kimondhatatlannak hitt jellemzőihez. . De nem baj, ne legyünk telhetetlenek, másfelől a Papírváros négyben is olyan töményen mi magunk, a Kárpát-medencei magyarjai vagyunk jelen túlzott aktualizálás nélkül, hogy az már szinte ordít.
A „cselekmény” a műben (az idézőjel azért lehet jogos, mert – mint a legtöbb Zalán-alkotásban – itt és most is inkább lélekállapot-festésről van szó) egy fokkal mégis talán eseménydúsabb, mint korábban. A történés főszálon fut, a filmrendező-zenész-fiatal lány hármasa szinte egyhelyben toporogva is bejárja a purgatóriumot, miközben önmaguk és egymás lélekbugyraiban kutakodnak. A gerincvonal csomópontjairól, mint afféle – ha már filmes az egyik főszereplő – kameraállásokból, kitekinthetünk a külső világba. A szöveg egysége többek között azért is megvalósul, mert ezeket a betéteket felfoghatjuk akár a rendező alkotásaiként, akár önállóakként, mégis – rejtélyes módon, a művészi titok megvalósulásaként – összetartozó textusok. Ezekben aztán szerelmi háromszög nem szokványos rajzát kapjuk, a padlón heverő alkoholista visszanéz életére, majd a testi vágy és a beteljesülés érzékletes leírása következik, hogy aztán bepillanthassunk hajléktalanok illúzióktól mentes, kegyetlen világába, az ösztönök kiélésének földi poklába, végül a gyermekkor mélyére, ahol már minden megvan, ami később jöhet.
Zalánnak jól áll a művészlét kifigurázása, a sznob, belterjes, protekcionista közeg pedig bőven megérdemli az ironikus, gúnyos hangot, bár az ezoterikus módon működő, klikkekbe tömörülő, túlzó önérvényesítésre hajlamos társulás nyilván nem magyar specialitás.
Afféle fordított autodaféval van itt dolgunk, amelyben Candide és Pangloss nem a külvilágot járja, hanem az emberi lélekbelsőt vizsgálja, bár az sokszor elborzasztóbb, mint a valóság. Az álomleírásokra a kezdet narrátorait elveszítjük, hogy a végére aztán mégis visszatérjenek hozzánk. A váltakozó mesélők figurái nem hoznak zavarba minket, hiszen a posztmodern stílus egyik megkülönböztető jegye a szubjektum folyamatos megkérdőjelezése – és ennyiben Zalán posztmodern, bár produktuma összetéveszthetetlenül egyedi, eredeti.
Egyéni élet- és halálfilozófia bontakozik ki előttünk szépirodalomba ojtva, mint minden jó művészetben. Innen nézvést tekintünk a misztikus alkoholizmus és a túlfűtott szex ábrázolására, ami mögött inkább kimondatlanul, mint kimondva ott lebeg a folyamatos istenkeresés.
Mindez a titokzatos papírváros díszletei között zajlik, amely címre már az első három könyvnél felfigyelhettünk, de a pontos magyarázatot csak most, a negyedik kötet kétharmadánál kapjuk: a papírfalak mögött a Semmi lakik. Nos, ebben a Semmiben keresi önmagát a két mitikus, megduplázott alak, a rendező és a zenész (a maga módján mindkettő rettenetes ember). Előbbi komfortosan tölti ki, mintegy belakja a neki kiszabott űrt, mert ő már tényleg semmiben sem hisz, míg a zenésznek még van némi sansza arra, hogy ne papírból legyen számára az élet… Persze, a végkifejletről semmit sem tudhatunk meg.
Adódik a kérdés, más recenziókban is felvetődött, hogy ti. az író alteregói-e a regény főbb szereplői? Fogalmam sincs, tekintettel arra, hogy személyesen csak nemrégiben ismertem meg Zalán Tibort – műveinek viszont évtizedek óta olvasója vagyok, és ez felfogásom szerint elég egy recenzióhoz, bár bátorság így is kell hozzá. A rendező, a zenész, a fiatal lány triásza nem keresi, így nem is találhatja meg a lehető világok legjobbikát, a kis csapat végtelenített filmen araszol az esőben a fesztiválbüfé felé, ahol legalább a pálinka ad majd némi meleget.
A mélyvízi élet ellangyult tempóban zajlik tovább, a gyermekkor emlékei opálos üvegen át idéződnek fel, utána a kisz-tábori darvadozások korába gondolhatjuk magunkat, majd az iskola következik a tűréshatárról, megfűszerezve a rettenetes emberek monológjaival. Elfér itt a színész magánszáma, a salzburgi kirándulás felemlegetése, stopos kaland meséje, egy alkoholista küzdelmeinek bemutatása az élet nevű droggal, a zentai buli. Monotóbiába nem fulladnak a történések, amit a műfajok gazdagsága és tipográfiai megoldások változatossága is segít, ahogy azt már a Zalán-szövegektől megszokhattuk: esszé után vers jön, novellát dramolett követ, kurzív betűtipust fatt. Bandikával Párizsban találjuk magunkat, újdonsült doktornő-ismerősünk a fátum szerepét próbálja betölteni. Hosszabb leírás kerül szemünk elé a zsírmájról, majd különleges álomleírások csillapítják olvasói éhségünket, melyek nem egészen freudi alapon születtek. Ellenben az nem túl szerencsés, amikor a tipográfia a kézírást hivatott utánozni, mert ezek a részek nehezen olvashatók, más szerkesztői megoldás jobb lett volna.
Sokhangú regény a Papírváros négy…, amelyből újfent megbizonyosodhatunk arról, hogy a világ folyamatosan képes a borzalomra. Zalán Tibor élen jár a felismerés leképezésében, de mi is lenne korunkban a művész feladata, ha nem ez.
Érdeklődéssel várjuk a már beharangozott, ötödik Papírvárost.

Ványai Fehér József legutóbb a Szöveten:

Zalán Tibor a Szöveten: