
Maros Márk: Önmagunk vendégei
A követ, amit fölfelé
görgettünk, nem találjuk
már sehol, még se lett
könnyebb ettől semmi.
Egy értelmezhetetlenségig
megpakolt garázs talán
többet tud mondani
a hiányról, mint bárki.
Akit magunknak hívunk
nem helyettesíthet minket.
Urnákban foganunk, mi,
önmagunk vendégei.
Hát így megyünk. Halkuló
hangunkat a szél hordja el,
ez a szánalmas fuldoklás
pedig jobban táplálja
tüdőnket, mint azelőtt
bármi. A semmi szemében
lehetünk mi többek?
Testünkről az árcédulát
vajon ki kaparja majd le?
És miféle szánalom, amit
mi a nyertesek iránt érzünk?
Mindez csak veszteség,
a győzelem viszont a miénk,
hisz olyan jól sikerült
válaszolnunk, hogy közben
elfelejtettük a kérdést.
One Comment
Pingback: