VERS

Varjú Zoltán: Temetetlen – (1990–2022)

„Nagy kérdés, remeket mi teremt:
a tudás vagy az ihlet.” – (Quintus Horatius Flaccus)

Kereket oldott, akár a kocsis a meredek lejtőn,
Úgy szaladt inaszakadtáig a lidércnyomás, –
Futtában zuhanhasson a sakálok közé. Lovak,
Talán marhák masíroztak szemben az úton, üres
Bendővel bambultak szóvirágokat, útszéli,
Mosdatlan tábláikra kaparva. Kebleit kirakatba
Rakva, lassú ringású csípőhöz tartozó sorstalanság,
Buja szteppet járt a steppelt dzsekijében.
Kvantumfizikusnak vélve, nanoszkopikus
Méretű elemi részecskék iránt érdeklődtem nála,
Neki mi a meglátása. Nem lett téma a szupravezetés
És a szuperfolyékonyság közöttünk, mit tudni, lehet
Lett volna rá igény, esetleg fogékonyság.
Erre már nem tudom meg soha a választ,
Mivel tovább haladtam az autómmal. Lovak,
Talán marhák masíroztak szemben az úton, kihalt
Sorokban kígyózott mögöttem a végtelen űr,
Hasztalan hajszolta máshollétemet. Méregfogaival
Mart belém az útitársamul szegődött talány,
Visszakérődzött ebédjén rágódott, friss lehelet
Mögé rejtőzve, valódi énje béltartalmának a létét
Tagadta. Kényét, néha kedvét szegte benne a
Felismerés iránti vágy, mégis oly bután bambulta
Ködfagyott nappalait, mint a ragyogást a pironkodás.
Odakozmált jéghegy csillant fel a magas égen,
Esőcseppekben hullt alá a megdermedt vize.
Se szíve, se melege, nem érintette arcomat,
Csupán a sós nedűmmel folyt eggyé, álláról
Menekülve a föld felé. Menekülőre fogtam előle én
Is, az istrángot rángatva csaptam fartájt a paci
Almái közé, erősen a pedálra tapostam, várva,
Megbódulhasson végre az energiafröccsömtől.
Félsiker. Lejtős szakasz. Lassú ringású tolatás.
Gyorsulás a szakadékon át. Diodórosz Szikulosz
Sem írhatná le szebben; Üvöltve nyögött a beste
Nyomorult, túlpörgette elnyűtt csap-Ágyaim,
Dugattyúszakadtáig szórta körmeit kéjsikollyal.
Fékezés. Munkahengergető pihegés. – Majd sóhaj.
És újabb recsegéssel meglódult az álló batár,
Halk morajlással döngicsélt csendesen a motor.
Kereket oldott, akár a kocsis a meredek lejtőn,
Úgy szaladt inaszakadtáig a lidércnyomás, –
Futtában zuhanhasson a sakálok közé. Lovak,
Talán marhák masíroztak szemben az úton, míg
Az útszéli mezőn birkák legeltek a jó pásztoraik
Figyelő szemei előtt. Verőeresen tartották őket
Szabadtartásban, úgymond: – Artériás vérátömlesztéssel
Mosták az agyukat, vérfrissítés látszatában hitegetve
Áldozataikat. Birkanyírás. Temetetlen maradványait
A gaz lepi a lerágott csontoknak. Idébb-odább
Gumicsontok is hevernek, a hűséges ebeknek
Legyen min rágódni, csak gondolkozniuk ne kelljen…
Én meg várom, mikor fog véget érni nyáron
A tavaszi lidércnyomás, amíg lovak, talán marhák
Masíroznak szemközt az úton, hátat fordítva a valóságnak.

Varjú Zoltán verse legutóbb a Szöveten: