PRÓZAIRODALOM

Juhász Zsuzsanna: Étvágy

Két és fél milliárd HUF a vastagbélrákosok gyógyítására?

Csak meg ne tudja valaki, akinek jogában áll nyirbálni, csökkenteni az államháztartás kiadásait!

Mert a rákos nem szól, dehogy. Követte mindig is a trendit, hisz épp ezért lett rákos.

Tette, amit a többi. Először a tartalékait élte fel. Megélhetésre vagy hitelre fordította megtakarított pénzét, pénzre váltotta az aranyát. Előbb a magáét és aztán a szüleiét, nagyszüleiét is. Bár kezdetben nehéz, majd egyre könnyebb szívvel. Mert hogy a szülők, nagyszülők is ezt akarnák. Inkább maguk vinnék zálogba az aranyat, inkább magukat adnák el. Magukkal etetnék a családot. Mint a háborúban, mint a háború után, mikor egy jegygyűrűbe került egy citrom.

De az ősök ezt se, semmit se bánnának, csak nem értenének közben semmit. Hogy miért is dolgoztak, ha most utódjaik éheznek nap mint nap, híznak és puhulnak. Mert válogatás nélkül esznek, megesznek mindent nagy hús-, vitamin- és ízéhségükben. S akkor inkább kötöttek volna csomót a pöcsükre, csapták volna le, mint legyet termékenyülésre váró petesejtjeiket a hasukban. De az utódok még csinálják, és nem kérdezik, vajon lát-e odaföntről a mami. Csak spórolnak mindenen, és káromolják az Istent. Ezt is és amazt is, s még az istentelenek is káromolják az Istent, akiben nagyon nem hisznek, mert mindig hosszabb a hónap, mint a kosztpénz. Hát spórolnak jobban, takarékoskodnak veszettül, s mikor elfogyott a terük, a levegőjük odakint a takarékhoz, hát elkezdtek belülre húzódni. És kínjukban-örömükben meghódították a beleiket. Mert a fiaikat már elküldték új hazát keresni, hódítani termőföldeket. Viszont ők itt maradtak földtelen, hazátlan. Hát elkezdtek befelé hódítani, és azt, amit lehetett. És nem engedték ki. A saját székletüket. A drága, megemésztett élelmiszereket. Mert nem lehet tudni, hátha van még bennük valami, felszívható, testnek hasznára váló. És elkezdtek spórolni a székeléssel, és emésztettek, és szívtak fel minden odabent. És puffadtak a romló, emészthetetlen héjaktól és egyebektől.  De hittek, ha nem is voltak ennek tudatában. Belülről hitték, hogy minden jóra fordul, jut nekik elég mindig, mindenkoron. Gyerek, haza és föld nélkül is. Mert nekik a beleik, főleg a vastagbeleik lett főleg a föld. A szűz, a kihasználatlan. Hát boldogan vetették bele magukat. És az utolsó cseppig kiszívtak mindent, s aztán még a székletrögöket is tartogatták, míg lehetett. Míg szúrósak lettek, s éles hegyük, ahogy mozogtak előre, lefelé fel és felsebesítve a belet. Véresre karcolta a puha belsőt újra és újra. És a beleknek épülni kellett. Épülni újra és újra, gyorsan, hogy bírják az iramot. Ám így hamar elöregedtek, és nem tudtak már csak nem-bélsejtet, ráksejtet előállítani. Mert a sejt kromoszómafüggelékének telomérje megrövidült hamar, és a rövid telomér hibázik, mert jó esetben százéves emberek telomérje ilyen. Ilyen rövid. És a fiatal vagy középkorú férfiak, de nők is egy nap vastagbélrákosok lettek. Előbb rekedésesek, majd véreset székelők, majd rákosok. Mert nagy gyűjtővágyukban elfelejtkeztek arról, hogy a feldolgozóipar odabent nem gépekből, cserélhető vasból, acélból van, hanem szép és hosszú időre elegendő emberi sejtekből. Amiket nem lehet felgyorsítani, nem lehet csúcsra járatni, kizsákmányolni, mert akkor elöregszenek és mehetnek a kukába, olykor azzal együtt, akiben vannak. Mert legelső, legfőbb házunk, hajlékunk a testünk. Arra kellene leginkább vigyáznunk. Ahogy egy 92 éves bácsi mondta a hosszú élet titkáról, szeretni kell a fröccsöt és szeretni kell a nőket, aztán meg menekülni. Mindkettőtől? – kérdeztem. Mire ő, hogy igen, mind a kettőtől. Mert végül is a bor tüzel, tüzel a nőért való harcra, zsákmány (vagyon)szerzésre, s aztán a szexre is, de később. Ha a nő megvan, a vagyon megvan, a szex se olyan izgi, sőt. Pláne hatvan fölött. És akkor jobb odahagyni mindent, és akkor hosszabb lesz az élet szerzetesként vagy idősotthon lakójaként a férfinak.

S most, forráshiányos, élelemszűke rémségekkel fenyegető korunkban elég lenne megcélozni csak az életet. Nem a hosszút. Nekem most ennyi is elég. Mert szerintem az élet titka a bármit megemésztő gyomor. A csendesen, fájdalom nélkül működő. A nem stresszelt, a félelemtől nem sok savat termelő. Az embert el nem emésztő, nem savasító gyomor. Az, amelyik nem küld olykor ecetet a szánkba.

Mintha folyton keresztre vert Krisztusok lennénk, s az élet ecettel kínálna, nem vízzel, mikor szomjazunk.

Mert az élet titka, a csendes gyomor titka a jóféle éhség.

Az a szép, áldott étvágy. A kedv az evésre. Amit de ritkán érzünk!

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: