PRÓZAIRODALOM

Ocsovai Ferenc: Kannibáltörvény

Sebestyén Hedvig alkotása

Az óceán színén lebegő kis sziget igazi paradicsom lehetett volna. Bőven megteremtek rajta mindazok a gyümölcsök, amelyekre csak szükség volt; édesvízű folyóiban és patakjaiban vidám halak fickándoznak, az őserdő pedig tele volt a legkülönfélébb méretű és fajtájú vadakkal, madarakkal, ráadásul fa, kő és egyéb építőanyag is tonnaszám állt a lakosok rendelkezésére. A sziget közepén óriási hegyorom magasodott, amely egészen a fellegekig ért, a hegyoldal talaja pedig kiválónak bizonyult a finom szőlő, a zamatos zöldségek és mindenféle fűszerek termesztésére. Ez az édeni állapot azonban mégsem járta be a sziget homokos partjait és csöndes, meghitt kis zugait.

Ennek oka pedig az a rendszeres pusztítás volt, amely általában tűzvész, dögvész, illetve mérhetetlen erdőirtás képében öltött testet minden egyes alkalommal, amikor ismételten kiújult a hadiállapot. Ez pedig általában igen gyakran megtörtént. Sőt, amennyire az egymással vetélkedő törzsek vissza tudtak emlékezni, valójában a hadiállapot soha nem is ért véget, hanem az gyakorlatilag folyamatosan zajlott. A legjelesebb társadalomkutatók, történészek és antropológusok is igen nehezen tudták volna csak meghatározni, miért tört ki eredetileg a konfliktus, és miért nem lehetett megszabadulni tőle.

Erőforrások egyenlőtlen eloszlása? A sziget feletti kizárólagos uralom megszerzése? Nem volt túl valószínű. A termékeny sziget óriási tömegeket lett volna képes eltartani még akkor is, ha a civilizációnak valamilyen fejlettebb fokán álltak volna a törzsi keretek között élő népek. Senkinek nem kellett éhhaláltól tartania, így a föld- és a hatalomszerzés nem volt túl meggyőző magyarázat. Vallásháború? Kulturális ellentétek? Nos, a sziget két egymással harcoló törzse ugyanazt a nyelvet beszélte, ugyanazokat az ételeket ette, ugyanazokra a zenékre ugyanazokat a táncokat járta, sőt, ugyanazt a vallást is gyakorolta, ahogyan arra majd hamarosan visszatérünk. Ünnepeik, meséik, használati tárgyaik, altatódalaik és díszítőelemeik szintúgy megegyeztek egymással, ami még inkább nyakatekertté tette a helyzetet.

Mi volt hát a motiváció? Az idegenektől való félelem? Puszta gyűlölködés? Talán. A végső forrást senki sem tudta volna teljes körűen feltérképezni. Az is lehet, hogy a két törzs, a két faj közötti külső eltéréseknek is szerepe volt ebben: egy idő után is ugyanis annyira eltávolodtak egymástól ezek a szigetlakók, hogy fizikailag is elkezdtek különbözni egymástól; bár egy hajótörött utazó lehet, hogy nem vette volna észre ezeket a különbségeket, és ezek csupán a törzstagok képzeletében léteztek. Az egyetlen közös jegy a hosszú, bozontos hajon, az egész bőrüket beborító tetoválásokon és négy karjukon kívül az volt ezekben az emberszerű lényekben, hogy küklopszok módjára egyetlen szem ékeskedett homlokuk közepén, fejük tetején pedig apró bivalyszarvak ékeskedtek.

Ezt leszámítva azonban volt néhány egyértelmű jel, amely alapján be tudták azonosítani egymást. Az egyik ilyen az volt, hogy a lebervények törzsében mindenki hosszú, vékony és magas volt, a toroncokéban pedig mindenki alacsony, tömzsi és zömök; legalábbis az egyes törzsek tagjai így látták ellenfeleiket. Emellett a lebervények világoszöld tintát és szögletes alakzatokat használtak tetoválásaikhoz, amíg a toroncok sötétzöld és kerekded idomokat. Voltak olyan elképzelés, hogy a lebervények azért irigykedtek a toroncokra, mert mindenhol könnyedén elfértek és sehová sem ütötték be fejüket, a toroncok pedig azért nehezteltek a lebervényekre, mert velük ellentétben sokkal jobban tudták fürkészni a messzeséget és elérni a magasabban lévő dolgokat is.

A toroncok fogsoraikban a vadkanokéhoz hasonló agyarak ültek elől, lent állkapcsuk mindkét oldalán, a lebervényeknek ellentétben a kardofgú tigrisekéhez hasonló szemfogaik lógtak ki szájukból elől és fent, ugyancsak kétoldalon. Egyesek azt híresztelték, hogy valamikor régen a két törzs ősei a lebervényeknél valamivel alacsonyabbak, a toroncoknál pedig némileg magasabbak voltak, és eredetileg két szemük volt. Továbbá azt is, hogy mindkét formát és színt használták tetoválásaikhoz és nem voltak sem hatalmas agyaraik, sem félelmetes szemfogaik, és talán két karral és boldogulni tudtak négy helyett. Ezen elméletek hívei azonban természetesen rövid úton eltűntek és többé senki sem látta őket.

Rendszeresek voltak a nyílt háborús időszakok mellett a tiszavirágéletű tűzszünetekben a vendetták és a határvillongások. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy ha egyik vagy másik törzs falvai szomszédosak voltak egymással, akkor óhatatlanul összevesztek a földbirtokosok telkeik, a vadászok vadászterületeik, a pásztorok pedig legelőik határát illetően, ami kiváló ürügyet szolgáltatott a nézeteltérések ismételt kiéleződéséhez. Ugyanakkor gyakori jelenség volt az is, hogy a két törzs tagjai egymás falvaiból loptak vagy megrongáltak valamit, amit aztán a károsult falu lakóinak bosszúja követett.

Ha nem volt éppen egyértelmű, melyik falu volt az elkövető, néha tévedésből az ellentábor egy másik települését fosztották ki, rabolták ki vagy gyújtották fel, de az is előfordult, hogy a másik törzs helyett véletlenül valamelyik sajátjaikhoz tartozó faluban tettek kárt. A törzsfőnökök ilyenkor rendre azzal simították el a helyzetet, hogy megintcsak a másik törzs valamelyik falvát nevezték meg vétkes félként, hiszen őket már amúgy is utálták. Asszonyokat, gyermekeket egyáltalán nem raboltak, hiszen mindkét törzs úgy tekintett magára, mint egy különálló kasztra, és nem szerették volna beszennyezni vérük tisztaságát a másik oldal szennyes és kárhozott génállományával.

Emellett eredendően taszította is őket a másik törzs tagjainak megjelenése; legalábbis idegenkedtek mindenfajta testi kapcsolattól az öldöklést leszámítva. Sőt, még szót sem szívesen váltottak egymással, mert attól féltek, hogy akkor megfertőzik vagy megbabonázzák őket ellenségeik szavai, és az őrületbe vagy az öngyilkosságba menekülnek, de legjobb esetben is elárulják majd saját véreiket. Az egyik legnagyobb erény az volt, ha valaki harcosként minél több ellenséggel végzett, ezért trófeaként, szorgosan gyűjtötték meggyilkolt ellenfeleik koponyáit és lándzsáit mindkét tábor katonái. Ha pedig valaki nem trófeái árán szerzett dicsőséget magának, akkor csatában elesett és a túlvilági üdvöt elnyert hősként tisztelték az utókor nemzedékei, miközben még nagyobb bosszút esküldtek a másik fél ellen legjobb bajnokaik elvesztése miatt.

Ennél is nagyobb tisztelet és dicsfény övezte azonban a sámánokat és papokat, akik két révület között isteni eszmékről szónokolva uszították rá lelkes és elvakult híveiket az ellenségre az égiek jóindulatát és bőséges termést ígérvén. Ők természetesen nem vállaltak részt a csatákban, hanem kunyhóik biztonságában és szentélyeik védelmében, a papnők háremeinek ölelésében munkálkodtak szorgosan legújabb manipulatív és gyűlöletkeltő szövegeiken, amelyeket harci himnuszokként, buzdító szónoklatokként, eposzokként és az elesettek, mártírok, illetve áldozatok gyászbeszédeiként tálaltak közönségük előtt.

Hasonlóan kimaradtak a harockból a törzsfők is, akiket a papok titkos tanácsa választott meg rendszeresen, ám akármekkora tisztelet, hatalom és vagyon járt ezzel a státusszal, nem volt túl pompás életbiztosítás, így egyikük uralma sem tartott tovább néhány hétnél. Nem csoda hát, hogy a papok inkább a háttérben maradtak, és egy-egy bábként rángatható harcost tettek meg fejedelemnek, hogy biztos fedezékben maradjanak. Eközben rendszeresen arra ösztönözték a falvak lakóit, hogy mérgezzék meg az ellenséges szomszéd települések kútjait; hogy ha valamire irigykednek, azt teljesen nyugodt szívvel vegyék el, vagy ha nem lehet, hát habozás nélkül pusztítsák el azt.

Nem volt kegyelem, sem irgalom. Hadifoglyokat is ritkán ejtettek és inkább csak azért, hogy kínozhassák őket, és nem is vették őket emberszámba: nem tartották önmagukkal egyenrangúnak az ellenséges törzs tagjait. Ha valamilyen törékeny béke bontakozott volna, ki, akkor is keresztülnéztek egymáson és tartották a távolságot, ezt a szegregációt pedig semmi sem tudta feloldani. Nem is lett volna rá azonban esély, mert pár nap eltelteltével általában ugyanott folytatódott az évekig elhúzódó háború, ahol félbemaradt, és nem is voltak népszerűek azok a vezetők, akik nyélbe ütötték ezeket a gyenge lábakon álló egyezményeket. Mindenki, aki kissé engedékenyebb volt, vagy valamilyen furcsa, gonosz erő által megszállva megtagadta a harcot, azt a vadállatok elé vetették, feláldozták az isteneknek vagy azonnal felfalták, mert tudták, hogy semmi esély nincs rá, hogy kiűzzék az ördögöt az ilyen őrültekből.

A veszteségek és a diadalok mindkét oldalon nagyjából egyensúlyban voltak, amelyre gondosan ügyeltek is a két törzs papjai, hiszen ha kínálkozott is alkalom a másik teljes megsemmisítésére, tudták, hogy ez egyet jelentene hatalmuk végével, hiszen nem tudnák többé az orruknál fogva vezetni népüket újabb ígéretekkel és nem tudnák őket alávaló rablóhadjáratokra rávenni hazug mennyei látomásaikkal. A törzsek tagjai reménykedve várták a jövőbeli győzelem napját, amikor végre teljesen megtisztítják a szigetet a másiktól és végleg elérkezhet az ígéret földje, a békés fejlődés és haladás időszaka, amit úgy gondolták, kizárólag a másik törzs akadályoz meg.

Ez a nap azonban sohasem jött el, a papok ugyanis gondoskodtak róla, amíg a szigetlakók nem tudták, vagy nem akarták észrevenni, hogy a körülöttük lévő páratlan gazdagságot egyáltalán nem a másik szívja el előlük, és ha a termés nem olyan, mint amilyennek lennie kellene, ha az állatok elhullnak vagy nem születik elég csecsemő (akik aztán rettenthetetlen harcosokká serdülhetnének), akkor valószínűleg a saját vezetőikben, életvitelükben vagy gazdálkodásukban van a probléma. Nem vették észre, hogy a másik kiirtásával nyomorúságos helyzetük semmit sem változna; mi több, a papok már előre kötögették háttéralkuikat egymással mindkét törzsben, hogy ha esetleg mégis megsemmisülne az ellenfél, akkor a túlélő, győztes törzset hogyan darabolják majd ketté az örökös háborúzást tovább folytatandó.

Még egy ősrégi mítosz is alátámasztotta a viszálykodás szükségességét, ez pedig a két törzs közös istenéhez, Harogárhoz kapcsolódott, akinek temploma a két nép felségterületének pontosan a határán helyezkedett el, és amelynek felügyeletében, illetve megosztásában a lebervények és toroncok szintén nem tudtak egymással egyezségre jutni, ezért felváltva, néha egymás rovására igyekeztek neki áldozatokat bemutatni és kegyeibe férkőzni. Harogárról, minden istenek atyjáról úgy tartották, hogy a Végső Béke és Boldogság Forrását kutatta, hogy a világ leghatalmasabb uralkodójaként hozzon jölétet az istenek és emberek életébe, amikor egy útelágazáshoz érkezett.

Mivel nem tudta eldönteni, jobbra, vagy balra kell-e mennie, tépelődésében ketté szeretett volna szakadni, a két fele azonban egyúttal túlságosan ragaszkodott is egymáshoz. Ezért Harogár nem tudott teljesen szétválni, és végül egy kétfejű istenséggé változott, akinek mindkét fején egy-egy szem ékeskedik: az egyiknek emellett éles agyarai, a másiknak hosszú szemfogai voltak. Innentől kezdve úgy járta a világot, hogy jobboldali karjaival a bal fejét, baloldali karjaival pedig a jobb fejét igyekezett ütlegelni és gyepálni folyamatosan, amíg a két oldal kezei egymással is hadakoztak, hogy megakadályozzák és megvédjék a hozzájuk tartozó fejet.

Harogár isten minden egyes ütésekor újabb istengyermekek születtek, akik közül a lebervények isteneinek az említett jellegzetességeken túl hosszú, bunkóban végződő farkuk és terebélyes, villámgyors bőrszárnyaik voltak, a toroncok istenei pedig sün, tatu vagy teknős módjára tudtak összegömbölyödni fedezéket nyújtó páncéljukba és tekegolyóként tudtak óriási pusztítást okozni. Egyértelmű volt, hogy a toroncok jó szellemei a lebervények számára démonok voltak és fordítva, ezért noha ugyanabban a vallásban hittek és a lényege nem változott, mindent pontosan az ellenkező módon értelmeztek. Néha, ha mordult egyet a hegy, azt Harogár sóhajának tartották, amikor egyik, vagy másik oldala kerekedett éppen felül. Hittek benne, hogy egy napon az egyik (nyilvánvalóan hozzájuk tartozó) fél fog diadalt aratni, és csakis ezáltal egyesülhet újra a sziget: vagyis az ellenséget véglegesen meg kell semmisíteni.

Arra is tettek kísérleteket mind a toroncok, mind a lebervények, hogy megpróbálják ellenfeleiket magukhoz hasonlóvá tenni: hogy megtérítsék, térdre kényszerítsék és rabszolgasorba taszítsák őket, illetve átalakítsák őket mindenféle beavatkozások, főzetek, rituálék, és átnevelő táborok segítségével. Ez a kísérlet azonban kudarcba fulladt, és a többség inkább a halált választotta a másik iránti gyűlölet feladása és saját törzsének meggyűlölése helyett.

Az a kisebbség, aki végül megtört és behódolt, beépített ügynökként tért vissza egykori törzséhez, ám nem sokáig tudták végezni képmutató tevékenységüket, és hamarosan öngyilkosságba hajszolta őket a bűntudat. Az egyetlen, amit ezzel sikerült elérnie a törzseknek, hogy paranoiásan kezdték el a kémeket felkutatni saját törzsükön belül is, és időnként belső tisztogatásokra került a sor, mígnem a kívülről érkező közös ellenség újfent egyesítette és rendezte a lebervények és toroncok szétzilált sorait.

Páran egy megható történetről suttogtak a fiatalabbak között, amely úgy szólt, hogy egy lebervény és egy toronc ifjú beleszeretett egymásba, ám a történetben ekkor is éppen ellentétes módon értelmezték azt, melyikük volt a fiú, és melyikük a lány, és hajlamosak voltak maguknak tulajdonítani a kezdeményező szerepét a vonzalomban. A történet szerint titokban megszöktek, hogy távol a két törzstől új falvat és családot alapítsanak, amely később majd egy harmadik törzssé növi ki magát. Amely befogadja azokat, akik megelégelték a gyűlölködést és elmenekültek, valamint elhozza majd a várva várt végső békét és boldogságot mindenféle csodálatos források nélkül is.

A történet végén a két törzs tagjai azonban közös erővel felkutatják és lemészárolják a fiatalokat, beleértve szerelmük gyümölcsét: egy zokogó kisdedet, amely mindkettejükhöz csak fele részben hasonlított és egyikükhöz sem jobban vagy kevésbé, és akinek az ősökhöz hasonlóan nem egy, hanem kettő szeme volt. A mesét az öregebbek, különösen a papok nem igazán szívlelték, de mivel a fiatalok egy idő után kivétel nélkül kinőttek ábrándjaikból a törzsek szigorú iskolarendszerének köszönhetően, úgy döntöttek, meghagyják a bájos kis történetet és ezáltal a vak reményt a fiatalokban, hogy elejét vegyék mindenféle lázongásnak vagy külön utakon való tévelygésnek. Ez a taktika pedig sikeresnek bizonyult, és a fiatalok teljesen meg voltak győződve arról, hogy az ő titkos vágyukat és meséjüket, ami szájról szájra terjed közöttük, senki más nem ismeri.

Sebestyén Hedvig alkotása

Egyszer aztán, sok-sok éves gyűlölet, rivalizálás és pusztítás után váratlan dolog történt. A hegy ismét mordulni kezdett, ám nem úgy, ahogyan korábban történt. Máskor ugyanis általában néhány óra elteltével Harogár elhallgatott, és hónapokig, de valamikor évekig szunnyadt tovább. Most viszont egyáltalán nem akart megszűnni a robaj. Sőt, a hegy egyre hangosabban, gyakrabban és intenzívebben morgott a fellegek fölött. A toroncok és lebervények riadtan és tanácstalanul szemlélték az eseményeket, miközben a figyelmesebbek észrevették, hogy furcsa, kénes szag terjeng a levegőben, a hegy csúcsa pedig füstölni kezd. Nem sokkal később rengeni kezdett a föld, és a kunyhók többsége teljesen megrongálódott vagy összedőlt.

A megrémült szigetlakók egy darabig bénultan figyelték Harogár isten üvöltését, majd kétségbeesetten kezdek egymás települései felé szaladni, mert úgy hitték, az égiek haragját az ellenséges tábor uszította rájuk, és a másik területén így biztos menedéket nyerhetnek. Ádáz, minden eddiginél gyilkosabb küzdelem bontakozott ki a lebervények és toroncok között, akik halomra ölték egymást, hogy megvédjék saját, elátkozott területeiket, elfoglalják a biztonságot ígérő ellenséges földeket, vagy bosszút álljanak ellenlábasaikon, akiket felelőssé tettek a katasztrófáért. Lett volna ugyan elég csónak, amellyel el lehetett volna hagyni a szigetet, ám ezeket még az összecsapások elején felgyújtották, nehogy el tudjon rajtuk menekülni a végletekig gyűlölt és megvetett ellenség.

Minden addiginál élesebb és elviselhetetlenebb robaj hallatszott, majd a füstfelhők mögül azok, akik éppen a hegy irányába néztek, egy óriási lángoszlopot láttak az ég felé szökni. Teljes mértékben eluralkodott a pánik. Néhányan a már üszkössé hamvadt csónakok felé vették az irányt, mások a tenger felé szaladtak, a legtöbben azonban tovább öldökölték egymást a harctereken mindent elpusztítva, ami az útjukba került, miközben a papok szentélyeik fedezékében és saját sérthetetlenségükbe vetett hitüktől megrészekedve szórakoztak papnőikkel és lakmároztak kedvükre, amíg még tehették. Biztos, ami biztos, vélekedtek. Eközben derék katonáknak és bátor harcosoknak titulálták bajnokaikat, és olykor hanyagul áldották meg fegyvereiket vagy veregették meg vállaikat még a legvégső másodpercekben is.

Az általános gyűlölet sem ért fel azonban azzal a pusztítással, amelyet Harogár isten szent hegye szabadított rá kétségbeesett alattvalóira. A vulkánból felcsapó tűznyelv és mérgező gázok mellett hamarosan forró és halálos gőzfelhők törtek fel a kráter mélyéről, majd óriási kőtömbök és törmelékek kezdtek el röpködni a toroncok és lebervények falvai felé. Egyikük az isten szentélyét is eltalálta, amely kisvártatva teljesen porig égett. Amikor a szigetlakók fuldoklásuk miatt már képtelenek voltak a harcra, lávafolyam szökött fel a hegy gyomrából és sebesen száguldott végig a lejtőn, letarolva szőlőskerteket, veteményeseket, szántókat és legelőket, majd magukat a falvakat is utolérte. Senki sem menekülhetett meg élve.

Amikor a tűzhányó utolsó, fékevesztett ordítása megrengette a sziget maradványait, már régen túl vagyunk a lebervények és toroncok dicső harcosainak, tiszteletreméltó papjainak és vakmerő királyainak halálsikolyán. A katasztrófát megkoronázó hamueső mindent beterített, és úgy tűntek el a törzsek falvai és épületei a föld színéről, mintha sohasem léteztek volna. A sziget ismét rázkódni kezdett, majd lassan, de biztosan süllyedt örökös időkre az óceán fenekére, és tengeralatti hátságként húzódott onnantól kezdve végig a végtelen víztömeg sötétjében.

Nyoma sem volt annak, hogy egykor a toroncok és lebervények kultúrája miként is virágzott az egykori paradicsomi szigeten. A tengeri félhomályában, a korallok és algák szövevényén át azonban látni lehetett, hogy egy repedezett kőbálvány, egy istenszobor roncsai aludták örökös álmukat, amelynek két feje éppen úgy morzsolódott le a szobor testéről, hogy egymás mellett, ám egymásnak hátat fordítva tekintettek szigorú, szomorkás küklopszszemeikkel a mélységnek arra az oldalára, amelyet félbetört arcukkal még képesek voltak meglátni belőle.

Ocsovai Ferenc prózája legutóbb a Szöveten: