ESSZÉ

A. Gergely András: Tükrök között homályosan

Kitartó szokása – bár nem kimondott szándéka – szerint Végel László zavarba ejt a Két tükör között kötetével.[1] S bár a kimondott szándék hiánya még nem a szándéktalan elmondás, az érzékeltetés keserű derűje mögött mégis ott lakozik a tudatos hatás: nem tolakodóan, de megmondani, kinyilvánítani, észrevétetni, tudomására hozni bárkinek, aki fogékony ilyesmire, hogy az időt úgy írjuk, jusson benne méltó szó az irodalomnak, a közlés-reménynek, a hatásnak, próbatételnek, figyelmeztetésnek, emlékezetnek és mulandóságnak is. Időírás ez, irodalommal.

A két tükör között elsősorban a fancsali önkép az első, ami szembe akad. Már egyetlen tükör is zavarba hozhat, a kettő még kevésbé enged megtévedni. De mert szükségképpen máshonnan lát egyik is, másik is, a köztes térben a dupla tükröződés adódik. A tükrök által homályosuló világoknál talán már megszoktuk, hogy önmagunkra látunk meglepetés nélkül. De feltehető, hogy a tükröt állító is jelen van valahol a tükörképen kívül, mögötte vagy távolban, de ott és úgy, hogy nem tükröződik tisztán. A tükör mögötti énünk a kettős tükröződés révén már dupla reflexió is lehetne, ami ritkán ártalmas, s még akkor is önálló hatása, megérintő gesztusa van, ha nem tudatosítjuk. A kettősség azonban megduplázza a rálátás merszét, a felismerés bizonytalanságait csakúgy. De ez már saját, olvasói feladatunkká lesz, Végel a kötetcímbe emelt bejegyzésében mindössze ennyit árul el a kettős tükörről: „A Judit újvidéki bemutatója. Úgy érzem, kimerészkedtem a világba, amelyben többé nem tudom feltalálni magam. Eltévedtem saját világomban. Könnyebb lett volna, ha erre a napra megjelenik a Parainézis című regényem, amelyből egy másik Judit tekint rám. Két tükör között könnyebb rejtőzködni. (2002)”.

Végel László író portréja. © 2020 Végel Dániel

A rejtőzködés azonban a nyilvánosság előtt könyvszemlékkel, filmekkel, színházi előadással, közéleti reflexiókkal, irodalmi szertartásokkal, kortársakra és elődökre nézve tisztelgő elismerésekkel zajlik – egyszóval tükröződései nem igazán a rejtőzést, inkább a félhangos vállalást erősítik. „Az író dolga: Az író menjen el a végső határig önmaga leleplezésében. Mutassa meg saját belső ellentmondásait, tévedéseit és kételyeit. Gyengeségeit és reményeit. A többit bízza az olvasóra (2004)”. E kötetben az irodalmi reflexiók sorai, sőt sorozatai szolgálnak kedvünkre, Petri Györggyel, Bori Imrével, Esterházyval, Kosztolányival, Canettivel, Tišmával, Sinkó Ervinnel, Máraival, Grassal és Böllel, Szentelekyvel, Claudio Magrissal, Thomas Mannal, Thomas Bernarddal, Danilo Kišsel, Tamási Áronnal, Tolnai Ottóval, József Attilával, Ágoston Vilmossal, Tandori Dezsővel, Sziveri Jánossal, Németh Lászlóval és számos más alkotóval szintézisben vagy (újra)ismerkedésben. Ráébred: újra kell olvasnia könyvárát, mert avul az irodalmi hagyaték frissessége a fejében-szemében, ködösödik a tükörkép…

S a körkép része mindig egészen komplex „bejegyzés”, naplórészlet, önreflexió, prózai esszé, kritikai észrevétel, közéleti vita vagy hozzászólás, válasz, emlékezet-játék, épülő memoár-tartalom. Eltökélten rövid próza műfaja, szándékoltan rövid mondatokkal, helyenként a válaszkísérletek vagy kritikai hozzáfűznivalók szubjektív írótollával, máskor az élménynapló és a papírfecni-kiegészítés net-blog tónusával, de az írói pályarajz idővel mélyebb műbe illeszkedő észrevétel-hangsúlyával kibővítve. Ilyen is: „Felcsönget a postás, kézbesíteni szeretné a zágrábi Jutarnji list (régi) július 7-i számát, amelyben megjelent Miljenko Jergović cikke a Neoplanta avagy az Ígéret Földjéről című regényemről. Csak egy író tudja ilyen pontosan körülírni a regényvilágot. ’Ez nem önéletrajz’, írja Jergović, ’nem a vajdasági magyarság kollektív életrajza, hanem ennél sokkal több, egy történet a kisebbségiségről’.

Ez még nem pályarajz, s nem önéletrajzi morzsa, de hangsúlyát esetleg csak utóbb, az átfogó címmel ellátott munkákban nyeri el – miképpen maga a Két tükör között kötet is ilyenekből kapott mélységet. „Mindenütt háború folyik az emlékezetért” – írta Michnik az ÉS egyik régebbi számában (2015-ben) – jegyzi meg egy fecnin, majd az időírás kontrasztjaképpen: „Tiszta fehér papír. A cél távolodik, az időt mind szűkebben méri a sors, szellemi adósságaim szaporodnak, csupáncsak a csalfa és csalóka utak látszanak. Hány mondat maradt még hátra? (A maradék időről, 2009)”. A gyarapodó adósságok előjelei és kiteljesedései viszont nem párhuzamosan, csakis utólag nyernek műfajt, műnemi jelzőt, összefüggés-hálót is. S mert mindegyik könyvében sorjáznak a visszaemlékezési, előérzeti, közpolitikai, magánéleti, kisebbségi, kritikai, olvasati, helyzettudati reflexiók, a háború folytonosan zajlik az emlékezetért és az érvényességért, a hitelességért és a lemondás-megmaradás együttes érvényességéért, a peremvidéki élet és a hontalan esszé közötti irodalmi eszközkészlet megőrzéséért, védhető szerepéért, méltó rangjáért firtatja-igazolja-erősíti. Másképp szólva: az időért, az írható időért, s az írott és megőrizni képes, időálló és érzületbiztos létért dolgozik.

S e felelős elszántság, kitartó konokság és alkotói elbizonytalanodások dacára is stabil maradás-döntés az, ami Végel könyveit életre kelni és életben maradni is segíti. Ha tükrök között is, ha a köztes homályból a tündöklő közléssel terhelten is, ha írói-irodalmi ráhangolódással és újraolvasati késztetésekkel is, Végel tükröt tart elénk is, körénk is, nem óvakodva a kérdezéstől: az írói gyengeségek és remények, félszek és elszánások nem éppúgy olvasóiak is, sőt irodalmiak is…?


[1] Két tükör között. Időírás irodalommal (1991-2014). zEtna, Szabadka, 2016., 224 oldal

A. Gergely András

A. Gergely András írása legutóbb a Szöveten: