PRÓZAIRODALOM

Juhász Zsuzsanna: Az ügy

Aranyi László alkotása (részlet)

Azt mondtad, ügy volt az intézményben. S én azt kérdeztem, meghalt valaki?

            Azt mondtad, nem, de nem mondod el, nem mondhatod. Viszont így már könnyű kitalálni, hogy ti bántottatok valakit.

            Mert az, hogy gyerekek ütnek-vernek, és megerőszakolnak kisebb, gyengébb, kiválasztott gyereket a gyerekotthonban, az már nem ügy.
            Az se, ha betegek ütik agyon egymást egy hokedlivel, székkel, stoklival, amit a látogatók számára tartanak fenn a betegágyak mellett.

            Az öregek civódása se ügy már a zsúfolt vagy kevésbé zsúfolt otthonokban.
            Az ügy az tehát, hogy ti bántottatok valakit. Vagy csak egy közületek. És brutálisan, szeszélyesen és váratlanul és érthetetlenül.

            Mert ami mégis kiszivárog, az ilyen. Az csinálja, aki régi motoros, tapasztalt, jól tűrő, jól húzó. Az csinálja, aki ilyenkor nincs is észen, mert ott csinálja, ahol látják, azzal se törődik, hogy a szembeszomszéd erkélyéről levideózzák.

            És brutális, brutális a tett. Mint általában a csecsemőgyilkosság, ha az anya annyira biztosra megy, annyira el akarja hallgattatni, el akarja tüntetni babáját, hogy amit tesz vele, az több gyerek halálához is elegendő lenne.

            Szóval brutálisak szoktak lenni ezek a bántalmazások a rátok bízott egyedekkel szemben. Értem én, hogy tán a tietek kimagyarázható lesz. Hogy ezért még nekem se mondod el. Hát ne mondd.

            De azért jobb lenne, ha elmondanád. Attól te még nem lennél áruló. És nem sároznál be senkit. Aki tette, ha megúszik mindent, a lelkiismeretét nem ússza meg, a döbbenetét.

            Az iszonyodását önnön magától. Hogy hogyan is tehetett ilyet. Mert a bántalmazottat védik, véditek ezentúl jobban tőle, és talán meg is váltok a bántalmazótól.

            Kiadjátok az útját, de sajnáljátok is. Kirúgjátok, legalábbis lelkileg, úgy biztos. Páriát csináltok belőle, kirekesztettet, de sajnáljátok is, mert nem csak sejtitek, de színtisztán látjátok, hogy ez veletek is megtörténhetett volna. Nálatok is, bennetek is szakadhatott volna a cérna, és mint állat, mint bulldózer, mint anyatigris mentetek volna neki ti is az áldozatnak.

            És csak azon méláztok el, vajon mekkora kárt tettetek volna bennük. De azon nem, hogy veletek soha ilyesmi nem történhetne meg.

            És akkor nem volna jobb egyszer az életben, csak egyetlenegy mellé kiállni? És azt mondani, kapjon enyhe ítéletet a bántalmazó, mert nincs egyedül, ti is ott vagytok vele.

            Mert ti is túlóráztok folyton, és nektek is muszáj, hogy másodállásotok legyen, hogy meg tudjatok élni. Hogy a léthez, a bomlatlan agyhoz feltétlen szükséges álommorzsákat ti is úgy szedegetitek össze, buszon, tévé előtt, ügyeleti székben. És úgy csináltok, mintha minden rendben lenne körülöttetek. Mintha nem vettétek volna észre, hogy veletek, a rosszul fizetettekkel együtt a rátok bízottak értéke is lejjebb ment. Hogy társadalmi hallgatás övezi a passzívak értékét. Vagy éppenhogy értéktelenségét. Hogy mennyi is, mekkora is az? S ti nem mentek velük, azt nem! Ti nem érzitek kevesebbnek magatokat, dehogy! Viszont őket igen. Ha ők, a passzívak nem kellenek, vagy csak kevésbé kellenek a nagy egésznek, akkor nektek is. Ti is lassan, de biztosan úgy látjátok őket, mint vészívó masszát, névtelen tömeget a nagy egész viruló, erőtől duzzadó, pirospozsgás testén. És nem látjátok már őt, az árvát, elesettet, öreget. Akinek neve van, akinek múltja van vagy volt valamikor. Nem látjátok őket egyenként, színről színre, mint a végítélet napján. De azt tudjátok, és tudnotok is kell minden percben, amit ott az intézményeitekben töltötök, hogy élet és halál urai vagytok. Mert ti hajtjátok végre az utasításokat. Mert ti veszitek észre, ha nem jók, ha újabbakkal kellene kísérletezni. A megmaradásért, a testi-lelki épség megtartásáért.

            De én teneked inkább csak rövidebben válaszoltam volna, ha mindez akkor és gyorsan jut eszembe. És csak azt mondtam volna hirtelen, ne félj, hogy miért nem háborodtok fel? És miért nem álltok a bűnös mellé? Miért nem mondjátok, hogy veletek is megeshetett volna, ami ővele? Mi ez az elvakult hivatástudat bennetek, hogy nem látjátok az embert önmagatokban is? És miért nem mondjátok, hogy nem lehet máshogy, hogy rosszul fizetetten, túlmunkával, fáradtan, kimerülten csak így lehet.

            Ha olykor valamelyikőtökben elszakad a cérna. El, mert az ember ilyen. Minden ember. Ingerlékeny és nehezen mozduló, csak végszükségben ugró. Hogy nem lehet máshogy, mert az ember az ember, hogy kimerülten áttér valami ősi, önvédelmi módra. És ha piszkálják, ha megütik részegen-fogyatékosan-betegen-öregen-altatásból ébredezve, akkor visszaüt, mar, rúg karmol. És harap is tán, bár én ezt nem tudom. Az ellenség verőerét kitépni, talán ez is ősi dolog. Hisz’ hányan mennek a másik nyakának körömmel, istenien. Igazából is, és főleg lelkileg.

            És akkor nem volna jobb kérni a jogot, az ember természetéből fakadó, ősi, isteni jogot az önvédelemre. Az emberben nyugvó ősember jogát. Hogy ha ernyedten, kimerülten fekszik, áll vagy ül és piszkálják, nem hagyják békén, nem hagyják, hogy magától felerősödjön, életre kapjon, akkor hadd kaphasson oda. Csak egyet, hogy hátha békén hagyják, hátha időt adnak neki a feltápászkodáshoz: Ahogy sebesült kutyáknak szabad, műtét után ébredő gyerekeknek, eszement öregeknek, akik nehezen kelnek, és szívük szerint egész nap ágyban maradnának, hogy tovább tartson, tovább pislákoljon bennük az élet.

            Látod, ez is valami ősi dolog lehet, hogy az időseket folyton biztatni kell, hogy tovább élnek, ha mozognak, pedig hát ők tudják jobban. Ők érzik még a zsigereikben is, hogy a spórolás a jobb, a takarékoskodás minden mozdulattal.

            Ahogy ti is. Ahogy ti is spóroltok minden mozdulattal, hogy kitartson a műszak végéig. És nem nézitek, milyen is az a mozdulat. Spóroltok nagy általánosságban, spóroltok névtelenül. És csak a végén, és csak olykor derül ki, melyik is lett volna, melyik mozdulatotok egészség- vagy életmentő.

            És lehet, hogy kontrollszerveretek nem adja ki a számszerű adatokat, mert nem akarja ijesztgetni a tömeget, és az is lehet, hogy ezek az adatok nem is olyan rosszak. Mert a jó orvos, jó nővér kompenzál. A szegénység kreatívvá tesz, és kiegyensúlyozza a tárgyi feltételek hiányosságait.

            És egyszer vége lesz ennek is, lehet. És társadalmi, össznemzeti megegyezésből nem emlegetjük majd ezeket a statisztikákat. A foglalkozás körében elkövetett bűnöket meg pláne nem.

            De a ti szívetekben ott lesznek mind. A kapásból, nektek is váratlanul megütöttek.

            És azok is, akiket a spórolás vitt el. A ti energiatartalékolásotok. Az emberek külön-külön, egyesével a szívetekben.

            Akik még ideát maradhattak volna, akik csalódás nélkül nőhettek volna fel, akik úgy hagyhatták volna el ezt a világot, hogy minden rendben van itt.

            És nem meghökkenve, értetlenül, magányosan. Társas ösztöneit áthozva, s tán még Istent is.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: