PUBLICISZTIKA

Radmila Marković: Csapongó gondolatok

Radmila Marković: Csapongó gondolatok

Simon Angéla fotója (részlet)

Nagyon ritkán megyek ki a temetőbe. Nem azért, mert nem akarok, hanem mert messze van, nehezen vonszolom fel magam a hegyre, meg ezek mind csak kifogások. Ott, abban a sírban már nem az én anyám fekszik. Már réges-régen tudták az emberek: „Látjátok feleim szümtükhel, mik vogymunk: isa por és homu vogymunk” és mennyire igaza volt annak, aki ezeket a szavakat leírta a Halotti Beszéd és Könyörgésben. 

  
Anyám és nevelőapám sírjában csak az elporladt testek vannak. Valójában, ha rájuk gondolok, olyankor velem vannak lélekben, vagy én vagyok velük képzeletben.
Azért kimegyek a temetőbe, és első utam anyámék sírjához vezet. Most már csak művirágot teszek a vázába, mert az élő virág egy-két nap alatt semmivé válik, és ha nem szedem ki, csúfosan fityeg már messziről.
Annak ellenére, hogy tudom, a hantok alatt már nincs lélek, mégis, amint beteszem a lábam a temetőbe, valami furcsa érzés kerít hatalmába. Csend honol kint és bent, valamiféle tiszteletadástól több és nemesebb érzelem. Ha valakivel találkozok, halkan köszönünk, vagy pár szót váltunk egymással, de alig hallhatóan, meg ne zavarjuk a saját lelkünkben vibráló érzelmeket.
Azoknak a sírját is meglátogatom, akiket életükben igazán szerettem. Ilyenkor gyerekkori emlékek bukkannak elő. Mosolygós arcot látok, ifjúkori bizalmas tikokat vitatunk meg, amiket csak mi ketten tudtunk, és olyan hihetetlen, amikor a rideg valóságba visszazökkenek.
Ha valaki azt hiszi rólam, hitehagyott vagyok, nagyon téved. Hiszek az életben az élet után, hiszek a lélekvándorlásban, és nem hiszem, hogy egy nap mindenki feltámad, és egyesek büntetve lesznek, mások jutalomban részesülnek. Egyetlen egy embert mutasson nekem valaki, aki makulátlan, soha semmit sem vétkezett, nem káromkodott, és ne soroljam, mert hosszú a lista. 
Amikor a szülőanyám sírjától elindultam, csendben, mint ahogyan bejöttem, elhagytam a temetőt, de az emlékek hozzám csatlakoztak megértően, szelíden, mint amikor útra indultam, és azt mondtad jó anyám: „Csak eredj, érezd jól magad. Velem minden rendben lesz”- és én elmentem. Messzire mentem, amint utam céljához értem, éreztem, tudtam, nincs minden rendben. Nyugtalan lett a tenger, óriás halak úsztak a kék vízben, dülled szemeiket rám meresztették, nem is úsztak, egymás hegyén-hátán feküdtek, és akkor, akkor az anyám arca nézett rám szomorú szemrehányással. Tudtam, tudtam, nagyobb a baj, mint valaha is volt. Mikor ezt láttam, akkor már nem feküdt betegen az ágyában, a koporsóban volt, és nélkülem ment el. Mire hazaértem, csak az üres szobákban megdermedt levegőt találtam. De hiszen ez nem is az én otthonom. Rideg és hideg, mert a tárgyak túlélték Őt, csak a lábnyoma maradt, és az utolsó kép, amikor még élve láttam: „Csak eredj, érezd jól magad. Velem minden rendben lesz.” 

Simon Angéla fotója

Talán a halál is gyógyulást jelent? De miért nélkülem? 
Nem sokáig hordtam a fekete ruhát, mert ez volt a kívánsága.
Becsuktam egy ajtót.
Magam mögött maradt életem egy korszaka, ám az űrt semmi sem tölti fel.

Radmila Marković legutóbb a Szöveten: