A. Gergely András: Az örök élet felé – avagy rendek a rendtelenségben
Ferdinando Camon könyveiről van szó. Nem sokan ismerik, vagy feledték már. Három magyarra fordított kötete ismeretes, számos további írását a Nagyvilág és több más folyóirat is közölte egykor
Nemigen illendő mai napság az újra- vagy visszaolvasás. Futunk tova, még a tegnapi is régi már, a mai épp csak elmegy, de már a holnap az igazi remény. Így hát „régi” regények olvasása is elmarad, jó okkal, mert hittel hisszük, hogy ami régen volt, az elmúlt, az időnél aktuálisabb és fontosabb meg kevés fejlemény van. Idő kevés marad, esemény sok, lemaradunk hát mindig – a tegnapokról végképp.
Az időpazarlásnak persze sokféle módja-formája létezik. Itt most csak egyre fókuszálnék, annak is egy szeletkéjére, még ha nem „érvényes” viselkedésmód, akkor is. Egy múlt, egy ország, egy nép, egy sors… – valami ilyesmi kínálkozna itt alább. S mert mégiscsak rovat vagyunk: egy kisebbség, aki-amely valahol kicsi, létszámában mégsem jelentéktelen, sorsában mégis kiszolgáltatott és megértésre méltó. Mert a méltóságot is az örök élettel méri. Nem a mindenkori túléléssel, de a megélhető méltó átélésével és emlékezetével.
Ferdinando Camon könyveiről van szó. Nem sokan ismerik, vagy feledték már. Három magyarra fordított kötete ismeretes, számos további írását a Nagyvilág és több más folyóirat is közölte egykor. Első munkáit a korabeli (persze pártos-irányvonalas) magyar kultúrpolitika az „osztályirodalom” kategóriába emelte, merthogy regényhősei főként saját származási környezetének paraszti és proletár rétegeinek létformáit, e helyi közösségek szegénységét és végzetes elesettségét, mindenkori történeti kitettségét és előjelezhető vesztességét képviselik, akiket árvíz, szárazság, betegségek, sáskajárás, bolhák, adósságok, napról napra élés, éhezés és halál vesz körül. Talán „parasztszociográfiák” ezek – a fogalom XX. századi magyarországi, erdélyi, felvidéki falukutatási értelmében (akár a „hivatalos” változatban, pl. Bíró Judit szerkesztette Hivatalos falukutatók szerzői,[1] akár a Magyarország felfedezése sorozat klasszikus előzményei, az Erdélyi Fiatalok, a Sarlósok, a népi írók szociográfiai törekvései analógiájával);[2] de jelen van e regényekben a tűzzel és erőszakkal önkényeskedő olasz fasizmus, így Mussolini rendszerének bírálata és jelenbeli továbbélése, a német megszállás végzetes folyamata, tehát a háborúk pusztításai, a feudális olasz világ túlélő struktúráinak megmaradása, sőt az istenkereső és ördögre találó helyi szakrális világképek, félelmek, babonák, mi több: Attila „kutyafejű népének” leszármazottaival való folytonos küzdés egész tájlélektana is.
Ferdinando Camon egy Padova melletti falu szülötte (Montagnani, 1935), környezete a Veneto-régió, a Pó-vidéki alföldek és árvizek, vakító napsütés és kemény telek. Első riportjai, publicisztikái sokáig osztályszemléletűek voltak, pártosak is, szocialisták persze. Első kötetében poémákat rakott együvé (Pasolini előszavával jelentek meg!), majd további interjú-köteteket szerkesztett, saját kritikai válogatást is közölt. Első regénye 1970-ben készül (Az ötödik rend), ebben az együttélő közösség paraszti élményvilágát erősítí föl, át a háborúkon, német megszálláson, a falu kínjain, egyedi sorsok drámáin. Rövid családtörténetek ezek legtöbbször, olykor sűrített portrékba foglaltan, esemény-fókuszúan, archaikus világot megjelenítően, végzetes sorsokkal, a vadság állapotát megidéző jelenetekkel. A kultúra, a tudat, a kimúlhatatlan történelmi idők lenyomatai, babonás hitek, félelmek, túlvilágok, hitbeli csalódások ezek, olykor az ördög jelenlétével, a folytonos félelemmel… A falu parasztjainak vasvillája csak annyiban tér el az ördögétől, hogy kampós, nem pedig hegyesen simára formált. Az ördögi léttől és erőszaktól azonban mintegy semmi sem különbözteti meg őket… Falusiak, durvák, tudatlanok, babonásak, csalafintán istenfélők, iszákosak, asszonyverők és istállóban alvók.
„Az én falum történelmének alapvető sajátossága hogy időtlen ami nem azt jelenti hogy a valóság mesévé válik hanem épp ellenkezőleg azt hogy a meséből is valóság lesz, vagyis mindannak ami az elbeszélés szerint megtörtént rendelésszerűen meg kell történnie minden időben…”
– fogalmazza helyszínrajzát (az írásmód a regény textuális sajátossága, sokszor központozás nélküli, beszélt nyelvi a közlés módja, máskor ez mégis megváltozik…). A helyi társadalmi rend annyiban az „ötödik”, hogy a tétlenség, kiszolgáltatottság, elsodortság, sárba ragadt létmód csak kevesek „feudalizmusa” vagy „kapitalizmusa”, a „harmincezer rabszolga” egyvégtében „az ideiglenes életben” éli a magáét, már és még nem is történeti-társadalmi rendként, hanem a halál felé vezető természeti úton valahol a végtelen szegénység és a definiálhatatlan életmód függvényében. Ha nem lenne „foglalt” a mágikus realizmus és Garcia Marquez kivételes nagysága számára, akkor Camon műveit valaminő „mitikus realizmushoz” kéne besorolni. Életművében nem Lampedusa, nem Moravia, sem Bugatti, sem Primo Levi, sem Umberto Eco… Egyszerűen csak MÁS…, de ebbéli hitelessége korszakos! Hat előkelő irodalmi díjat tudhat magáénak, köztük mintegy 25-30 könyvet megalkotva még számos további elismerést is, az életmű teljessége eg világkatalógus szerint 122 könyv és 666 publikáció 11 nyelven…
„…minden kis falu úgy tartja hogy valamely ismeret nem kedveli sem az evilági sem a túlvilági sem pedig a közbülső tartománybeli űröket megtölti hát őket képekkel szereplőkkel példázatokkal melyek a századok során egyre pontosabbá csiszolódnak végül egy állandó és konkrét s a történelem egyéb eseményeinél magasabb rendű történetté lényegülnek, hogy mást ne mondjak az a történet amely úgy szól hogy a Faszent halála után a lépcső felől olyanforma papírzörgést lehetett hallani mintha az elhunyt és papírrá változott Faszent tüstént a pokolba gurult volna hogy azon mód lángra kapjon a maga megkülönböztető jegyeivel és érzelmi töltésével pontosabb és könnyebben hagyományozható apáról fiúra mint akár a legközvetlenebb és legfrissebb személyes tapasztalat amelyből mindig elsikkad jó néhány részlet s olykor még csak nem is valószerű, így hát mindaz amit a már többé-kevésbé helyrejött Testvár Bepi elmesélt másodlagos jelentőséget kapott s az emberek fantáziáját az a titok izgatta inkább amelyet a kutyás németek fölbukkanása és eltűnése közötti időszak rejtegetett…” (76.)
A Kutyaember alakja, aki halálközeli helyzetbe hozza a mocsárba rejtőzött Bepit, nem kivételes képzelmény, hanem a megszállás és a német pusztítás pontos életképe, másodlagos emlékkép az Attila seregei révén átélt szenvedések nyomaival. Camon személyes példázatai, elbeszélő hőseinek szerepei, a történések rendje és kapcsolatformái jóval közelebb vannak a mítoszok világához, mint a helytörténeti monográfiákhoz. De a tónusában rejtőzködő mitikus elbeszélő minduntalan kettős tudatban közli históriáit: a saját tudás és családi tapasztalat, a nagymamák történetei és a hallgatag nagyapák sérülései, haláluk és örök megtaposottságuk, félelmeik és kiszolgáltatottságaik állnak egyfelől, másik végleten a paraszti sorsban közvetlenül adott embertelenség, „állatiasság”, kegyetlenség, kaparás és túrás, markolás és jóljárás, irigység és érzéketlenség, amely mindenkit szükségképpen a pokolra juttat. Ennek tudata és rendszere nem kelt félelmet, nem lep meg senkit, hisz tudottan és közvetlenül a vég felé vezet minden átélt pillanat, s nem is marad ezen kívül semmi értékelhető, még a rokon, a család, a gyerek sorsa sem ilyen. Marasztaló, sáros, kietlen, száraz, pusztító és érdemtelen világ ez – megérdemli, akinek sorsául ez jut, vagy éppen a betegség, a megszállók kegyetlensége, a nyomor fájdalma vagy a reménytelenség boldogító jövőképe.
Camon nem pusztán képzelődik, hanem életvilágot jelenít meg: második regénye Az örök élet (1972), amely megszakítatlan nagy monológ, váltott elbeszélőkkel megjelenítve, de hősei ugyancsak szülőföldjének népéből valók, falusi nyelviséggel szólalnak meg benne és mondják sorra a népmesei színektől sem távoli, fásult, de humoros narratíváikat saját magukról és a be-betörő világról, vagy inkább arról, mit őrzött meg a kollektív emlékezet az elmúlt századokból és évtizedekből. Az örök élet itt a kőkorszakkal kezdődik, a helyi pénz feltalálásával, a cserekereskedelem kialakításával, az ipari korszak hatásainak ellenállni próbálás legdurvább eszközeivel.
„Anyám valaha apáca volt, apámnak fél napig tart, míg kibetűzi a községháza hirdetményét; a faluban, ahol születtem, s ahol egy negyedszázadot leéltem, előttem még senki nem szerzett diplomát (és én is nagy árat fizettem érte, hogy kikerüljek a tudatlanság lágeréből… míg végül rá kellett jönnöm, hogy nem az volt az igazi láger, hanem az, ahová most kerültem). Tehát ismerem a nélkülözést” – vallja Camon, és szövegszerűen is megjeleníti falujának az időn, történelmen kívüliségét, a szokások és értékrendek évezredes keménységét, a hitek és csalódások naptárakon kívüli világát, a viharok számlálásának életút-mutatóit, a nélkülözés rendjét. „De ki tudja, nem volna-e jobb a parasztnak meghalni, meghalni amint megszületik, és végét szakasztani az egész fajtájának” (135.). S mert mégsem lehet mítoszi a születéssel bekövetkező halál méltatlansága – marad a tűrés, a megszégyenülés, a kitettség örök élménye. „Való igaz, hogy az emberiség két fajra oszlik, az emberekre meg a szegényekre. Én hamar megtanultam ezt, még az óvodában zajló mindennapos csatározásaink során, melyeket a szegényekkel, a parasztok gyerekeivel együtt folytattunk, akik taknyos orrukat a kabátjukkal vagy a kezükkel törölték meg, és a kezüket a nadrágba dörgölték, a gazdag gyerekek, az asztalosok, iskolaszolgák, kovácsok, vízvezetékszerelők és hasonszőrűek gyerekeinek bandája ellen, akik már az első napon megaláztak minket, felmutatván nekünk a zsebkendő létezését, ami életem első nagy felfedezése volt, előhúzták a zsebükből a vasalt zsebkendőt, amelyen nem volt egyetlen lyuk sem, és trombitálva fújták bele a száraz orrukat, csak azért, hogy ellenállhatatlan vágyunk támadjon utánozni őket, azoknak, akik nem tudtak ellenállni a kísértésnek…” (197.).
A nélkülözések, viharok, belső gyarmatosítások rendszere nem kerüli el harmadik magyarul is megjelent regényét sem. Az Oltár anyámnak (1978) személyes és érzékeny emléket, apoteózist formál a földhöz, tájhoz, természethez kötődő édesanyjának (részben apjának is), a materiális életszférába mélyen beágyazott görcsös kapaszkodás emlékével – egyúttal (révükön és közvetítésükkel) a „civil” társadalom, a mozgalmak (pl. a 68-as forradalmi és terrorisztikus események) távoli elszenvedőinek kommemoratív hatásaival együttesen beszéli el az átélt változást, a sárból való kilábalás személyes sztoriját és a szülői emlék milyenségét. Mindezekben nagyívű regényes freskót készít a korszak falusi-kisvárosi világairól, meg arról, amit mi (kelet-európaiak) valaminő előképekkel kiegészített Nyugatnak gondolunk…
Csupán a tónus kedvéért, a nemegyszer írásjelek nélküli szövegsodrás egész folyóvölgyéből csupán néhány sort idézetként:
„Azt tartják a halálról, hogy gyilkolás és harc. Holott sokkal inkább fegyverszünet abban a véres harcban, amit életnek hívunk: amíg ez a fegyverszünet tart, az ember körülnézhet, s végre föltárul előtte a valóság.” (Oltár anyámnak, 129.)
„Nem tudjuk, mi a halál. Amíg el nem jön, rettegésben tart bennünket, mint minden titok. Ami titokzatos, eleve ellenségünk. Ám ahogy lassanként fölsejlik és megvilágosodik, félelmünk is elszáll, tudatunk behatol régióiba, és észreveszi, hogy az a sötét űr is végig belátható: a halál nem létezik, életünknek egy része csupán.” (u.o, 124.)
„Amikor mások gyilkolnak, a lehető legtöbb embert meg kell menteni. Amikor mások meghalnak, ki kell találni, hogyan tehetjük őket halhatatlanná.” (u.o, 77.)
Camon az „ötödik rend” hitelességét az átélt világból hozza… Az örök élet képzete, reménye, vágya, fohásza azonban az örök szegénységet, örök éhezést, a nincstelenség örökségét is hozza, vagyis mindazt, ami a szegénység fogalmához tartozik. Mert „szegény az, akinek már az apja is szegény volt, a nagyapja is” és minden korábbi felmenője, s akinek nincs is más eszköze, mint a szegénység templomának szolgálata, a saját képzeletvilágban gyökerező múlt rekonstruálása. Mintegy új őskort, új genezist, helyi evolúciós történetet élnek át, s amiben a külső világ tudata eltér, azt átírják a magukéval: „…miután tudatlanságukban nem ismerték a jelenségek természeti okát, amikor a hasonlóság alapján nem tudták megmagyarázni azokat, a saját természetükkel ruházták fel, mint ahogy a nép még ma is azt tartja a mágnesről, hogy szerelmes a vasba: az emberi ész, ahol tudatlanságban tapogatózik, magát teszi meg az egész világegyetem szabályává, minden ismeretlen dolog mértékévé…” (Az örök élet, 184.). Ekként egész teremtéstörténetet is megalkotnak, képzelettel egészítik ki és félelemmel bélelik a történéseket, istencsapásával a rejtelmeket, ördögi leleménnyel a kezelhetetlenséget. S ez lesz örökségük is: „…életem első éveiből rendkívül hiányosak az emlékeim, elsősorban a később megélt fájdalmas tapasztalatok miatt, melyeket elmeséltem töviről hegyire, s amelyek, hogy úgy mondjam, elkobozták tőlem az emlékeimet, kifosztva múltból és jövőből, a múltamból azért, mert tulajdonképpen a gyermekkori és serdülőkori emlékeim olyanok, mintha a képek egy elhomályosult tükörben jelennének meg, melyen nem tör át semmi, hacsak ott nem, ahol egy-egy lecsurgó vízcsepp szeszélyes barázdát von, s a fényes kémlelőnyíláson fájdalmasan eltorzulva tűnik elő az emberi alak, és a jövőmből is, mert életem várakozásban telik, várok valamit, ami még nincsen, s ami valószínűleg nem is lesz soha, s magam sem tudom, mi lehetne…” (u.o. 199.).
Camon regényeiben lassan, de eltökélten jelenik meg egy „ember tragédiája” helyetti „ördög komédiája”, melyben az ötödik rend a sehollét és a túlélés határán tengeti mindennapjait, de hiányérzetét már nincs is mivel pótolnia. A kút, az erdő, a mocsaras környék, a távoli hegyek vonala, a város elérhető közelsége ellenére is idegen technokultúrája csakis a veszélyek zónája. A modernizáció ekként a gépek embertaposó félelmét hordozza, az elektromosság bevezetése a távoli lehallgató és megfigyelő rendszerek fenyegetését, a földművelő gépek az apokalipszis előhírnökei, a leigázottság minden formája viszont a megtartó hagyomány, a továbbélés útja, a holnapra még lehetséges túlélés formája. Camon talán nem véletlenül követi a kortárs olasz költők és írók politikai útválasztását, a mozgalmi színezetű világkép sajáttá tételét, a politikai közéletben részvétel késztetését. De regényeiben nem ez a domináns, s nem ezért fordítják angolra, franciára…, A bálna éneke, a Szuperbaba vagy A vidék csöndje kötete is egyértelmű siker lett hazáján túli tájakon is, a Nyugat kritikájaként politikai és közéleti krimivé komponált vitairata[3] ugyancsak népszerű hivatkozások központjába emelik, szinte a szélsőséges ellenzékiség határáig. Regényíróként („formatani” szempontból) roppant nehéz besorolási körbe helyezni, mert a szabadvers poémaformájától a protopolitikai vitairatig roppant sokféle szövegpatakon hajózgat, de a nagyformától a jegyzet-értékű reflexiókig megannyi közlésműfajt be is épít regényeibe.
Camon munkásságát értékelni és sokra tartani, kísérletezőként elfogadni és még nem befejezett életművét a jövő értékrendjére bízni éppúgy lehet, mint legyinteni rá és az utóbbi negyven év olasz prózairodalmából kifelejteni. De érdemes jelezni: nem Camon sérül ettől, hanem az olvasó, a paraszti lét lehetetlenségét szóval illető ember iránt érdeklődő, a szociografikus szépirodalomban némi elégtételt is látó lesz kevesebb attól, ha elzárja szóra nyitott világát egy újféle jelenség elől. De talán Camon már ezt is megírta: első könyve ellen a helyi nacsalnyikok perre mentek, a hívő létből az egyházi kirekesztés fenyegette, az ördöggel cimborálás vádjától csak a jeles irodalmi díj mentette meg valamelyest… Elzárkózásban, értetlenségben talán éppen neki sem jutott kevesebb, mint szülőfaluja bármely más lakójának. A magyar népi írók szociográfiái sem könnyen úszták meg a korabeli kiátkozást a magyar ugar leírásáért… – Camon az olasz ugart formálja felfedezésre érdemes univerzummá… Talán nem vaksi túlzás, ha úgy véljük: egy rosszul berendezett vagy rendtelen világban igencsak fontossá lett, amit felmutatott.
Olvasni, újraolvasni sem hiábavaló tehát. A háború utáni olasz irodalomtörténet mondjuk húsz legfontosabb szerzője között biztosan az egyik. Így hát már csak a többi tizenkilenccel tartozunk magunknak.
[1] PolgArt, Budapest, 2006.
[2] lásd ehhez Cseke Péter áttekintését:
https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/%C3%B6r%C3%B6ks%C3%A9g/cseke-p%C3%A9ter-a-magyar-szociogr%C3%A1fia-erd%C3%A9lyi-%C3%A1g%C3%A1nak-eszmet%C3%B6rt%C3%A9neti-h%C3%A1ttere
valamint Némedi Dénes 1985 A népi szociográfia (1930-1938). Budapest, Gondolat Könyvkiadó; Cseke Péter – dr. László Ferenc szerk. (1976/1990) Erdélyi Fiatalok. Dokumentumok, viták (1930-1940). Bukarest, Kriterion Könyvkiadó.
[3] Occidente, 1977. Más köteteiről és további írásairól lásd http://www.ferdinandocamon.it/index.htm
A. Gergely András esszéje legutóbb a Szöveten:
2 hozzászólás
Pingback:
Pingback: