PRÓZAIRODALOM

Ocsovai Ferenc: Végtelen invázió (I.)

Kiss Tamás alkotása (részlet)

Szinte tökéletes feketeség borult a bozótosokkal és cserjékkel teli, sivár vadonra, amelynek pusztájában, akár csak egy afrikai szavannán, csupán elvétve nőttek itt-ott a fák. A férfi, akinek szakadt, rongyos pólóján és posztónadrágján kívül szinte már semmije sem maradt, kihasználta a leheletnyi csöndet, és az égre nézett. Noha teljesen tiszta volt az égbolt, és sem a felhők, sem a lombok nem takarták el azt szem elől, a férfi, aki űzött vadként vándorolt a természetben, egyszerre megértett valami fontosat, ami mindeddig elkerülte a figyelmét.

Rádöbbent, miért nevezik a távoli vidékek szülöttei a Földet „Sötét Bolygónak”. Hiszen mindennek dacára az égen szinte tökéletes feketeség honolt, és mindössze a Sarkcsillag, a Kutyacsillagnak is nevezett Szíriusz, illetve az egykori Nagy Medve, azon belül is a Göncöl néhány maradványcsillaga volt még látható. Semmi más nem maradt rajtuk kívül a mennyek birodalmából, amely pedig az ókori görögöket, kínaiakat, majákat, indiaiakat és a mindenféle szibériai vagy amerikai törzseket olyannyira megihlette, és amely ezáltal oly sok népmese és mítosz forrásául szolgált. Mar a Holdból sem maradt sok minden, hiszen az még az Első Tor idején darabjaira hullott, amikor ők megérkeztek.

Lehetne gondolkodni rajta, hogy ezek, vagy azok jöttek-e hamarabb, de jelenlétükről megközelíthetőleg ugyanakkor jelentettek híreket a bolygó különböző pontjairól. Tevékenységük nyomán, amely rászabadult a Tejút, az Androméda, és a világegyetem többi, emberek által megfigyelhető részére, gyakorlatilag a legtöbb csillag kihunyt vagy elhomályosodott annak az elképesztő mennyiségű energiának a következtében, amelyet a dimenzióugrás, valamint ezeknek az idegeneknek a hadiipara és infrastruktúrája felemésztett.

Az Esthajnalcsillagnak is nevezett Vénuszból, valamint a Mars vérvörös fényéből még ki lehetett venni kósza foltokat, de már az égető Nap tartalékai is kimerülőben voltak, aminek forrósága nélkül egyik égitest sem rendelkezett olyan saját fénnyel, amelyet a Földről is észre lehetett volna venni.

Ha még haloványan derengett is volna valami a távolban, azt sem igen lehetett volna észrevenni attól a végtelen szmog- és párafelhőtől, ami beborította a bolygót, sajátos réteget képezve ezáltal a sztratoszféra és a troposzféra határán. Noha az imént történt rá utalás, hogy tiszta volt az égbolt, ez az állítás a továbbiakban is tartja magát, hiszen felhők valóban nem voltak, és nem is léteztek többé a légkörben.

Magának az atmoszférának az összetétele változott meg, és ez fedte el a világűrt a kíváncsi tekintetek elől. Ez a megváltozott környezet alapvetően a maroknyi megmaradt ember számára is elviselhető volt, hosszú távon viszont a népesség drasztikus csökkenéséhez vezetett, hiszen a benne lévő káros anyagok meddőséggel, himlővel, súlyos légúti fertőzésekkel és más veszélyekkel jártak, így még ha nem is ment volna végbe az Első és a Második Tor félelmetes mértékű, elsöprő népirtása, valószínűleg akkor sem húzta volna ki tovább az emberiség néhány elkorcsosult nemzedéknél.

A férfi ösztönei kiélesedtek a vadonban, akárcsak egy mindenütt fenyegetést szimatoló zsákmányállaté. Mindenütt a rá vadászó és rá leselkedő potenciális ragadozókat látta és hallotta, amikor megzörrent egy bokor, vagy máshogy susogtak az akác- és fűzfalombok a pusztában. Nem emlékezett már rá, hogy azért hívták-e Ádámnak, mert az első ember volt a világmindenségben, vagy éppen azért, mert az utolsó, hiszen annyira egyedül volt, és olyan régóta bolyongott már, hogy ennek senki sem lett volna megmondója. Csak a foszlányos, más emberekről szóló emlékek, valamint az édeninek nem feltétlenül nevezhető, apokaliptikus állapotok éreztették vele, hogy inkább a második lehetőség a valószínűbb, ám ezeket a gondolatokat már nem igazán tudta szavakba önteni az őt ért megrázkódtatások következtében.

Ez a név, vagy inkább hívószó volt az egyetlen, amit még megőrzött és mélyen elraktározott elméjében, és ami tartotta benne a lelket akkor is, amikor megszökött, és inkább a biztos halállal vegyített bizonytalan életet választotta a szabadban. Előtte ugyanis fogalma sem volt róla, milyen is a szabadság, vagy, hogy mi vár rá akkor, amikor kiterelik végre a karámból, és megérkezik a behívója. Mindig azzal hitegették őket, hogy a haza, a városállam szolgálata állampolgári kötelesség.

Eközben azonban nem is sejtették, hogy a behívó azt jelentette, hogy a már középkorú és utódot nemzett emberek, férfiak és nők egyaránt, akárcsak a családos spártai katonák egykoron, kikerülnek a búra alatt tartott, és elektromos karámmal körülvett mammutvárosokból (az úgynevezett antropopoliszokból) és megkezdődik a módszeres feldolgozásuk energiaforrássá és különféle nyersanyagokká – csak úgy, ahogyan az a bolygó ökoszisztémájának többi állat-, növény- és gombafajával is történt.

Nem volt azonban kivétel maga a Nap és a Naprendszer többi erőforrása sem, ahogy arra már céloztunk korábban, hiszen ez a két kétségbeesett és kiéhezett hódító faj nem volt érdekelt abban, hogy hosszú távon fennmaradjon bármiféle élő vagy élettelen alakzat abban az aktuális világegyetemben, ahová érkeztek, miután a sajátjukban, illetve sok másik párhuzamos univerzumban már mindent feléltek. Bár eszközeikben és technológiájukban hasonlóak voltak ők és nagyjából ugyanazt a gazdálkodást végezték, egymással is vetélkedtek ebben a mindent leigázó és gyarmatosító versenyben, noha soha sem tudták igazán maguk alá gyűrni a másikat.

Az Első- és Második Tor során gyakorlatilag – ha nem is együttműködve – ennek a vetélkedésnek a következtében együttesen irtották ki röpke tíz esztendő során a Föld lakosságának és élővilágának nagy részét (mintegy 70 százalékát), amit néhány növényfaj (többséggel zuzmók, mohák és nyitvatermők), valamint néhány kistestű állat és rovar volt képes csak túlélni. Harmadik Torra már nem is igen volt szükség, hiszen a megmaradt, kiszelektált emberi példányok, akik a legrátermettebb génekkel bírtak, viszont ugyanúgy elgyöngültek és elcsökevényesedtek az eltelt mintegy kétszáz év alatt, már ezekben a megapoliszokban kitenyésztett leszármazottak voltak.

Ádám mit sem sejtett ezekből a folyamatokból, noha egyik, vagy másik részéről hallott különböző szektás alakoktól. Legalábbis akkor még szektásnak vélte azokat a kritikus hangú keveseket, akik arról beszéltek, hogy mindannyian börtönben élnek, napjaik megvannak számlálva, és a kezükbe kell venniük az irányítást, mert a világ haldoklik, az ember beteg, és talán már régóta visszafordíthatatlanul késő. Azt hirdették ezek a kamikaze módjára önmagukat feláldozó őrültek, hogy csakis az segíthet, ha gazdáikat, ezt a két idegen civilizációt valahogy kijátsszák egymás ellen, mert ha enélkül lázadnak fel, akkor az egyébként egymással az erőforrásokért vetélkedő idegenek végül közös erővel fogják lefegyverezni és megbüntetni őket. Vagy adott esetben, ha úgy ítélik meg, hogy kimerültek az erőforrások, akár meg is semmisíthetnek minden baromként nevelt és jószágként idomított, vágóhídra szánt emberi egyedet.

Igazából nem volt helyes azt mondani, hogy nem votk Harmadik Tor: volt ugyan, csak ügyesen titkolták, még az előző kettőnél is jobban, amely így pusztán szájhagyomány és legenda módjára élt tovább a gyanakvóbbak körében. Ez a Tor ugyanis emberek egy kis csoportjának lázadását igyekezett megtorolni egy monumentális hajtóvadászattal, hogy felszámolják azt a kiterjedt összeesküvés-hálózatot, amelynek a legkülönbözőbb és legtávolabbi antropopoliszokban is voltak aktív sejtjei. Eleinte ámokfutóknak, selejteknek, rendszerhibáknak, pszichológiai és patologikus eseteknek bélyegezték őket, majd pedig, amikor ez nem használt, rákos daganatoknak és terroristáknak hívták az összeesküvőket; később, néhány esztendővel a lázadás leverése után pedig végképp kiirtották a köztudatból a tragikus esemény emlékét.

Ádám viszont, aki talán az egyik ilyen lázadó csoport tagjainak volt leszármazottja, mélyen magában hordozott valamiféle kollektív tapasztalatot a történetekről, még úgy is, hogy nyíltan soha senki sem beszélt neki róla. Hirtelen azonban felocsúdott ábrándozásából és sorsának tanulmányozásából, ugyanis éles motorzúgást, patadobogást és szapora, menetelő lépteket hallott. Elkeseredetten húzódott az egyik sziklahasadékba, amely a völgy, ezen tulajdonképpeni pusztaság egyik határánál terült el. Hamarosan alakok körvonalai rajzolódtak ki a távolból, akiket már tisztán ki lehetett venni, hiszen a Földet, amely egyébként teljes sötétségben volt, a fényszennyezés és a megszállók globális energiahálózata, a Lumnion folytonosan bevilágította viola színű, homályosan imbolygó és pásztázó lámpáival.

Jó döntés volt, hogy az elcsigázott és rettegő férfi fedezékbe vonult, hiszen hamarosan megjelentek rémálmai üldözői. Egészen addig nem találkozott velük, amíg nem sikerült kijutnia az antropopolisz búrája alól egy titkos alagúton keresztül, és valószínűleg egyébként is azon kevesek közé tartozik, akik a két világméretű mészárlás óta valaha is megpillantották ezeket a lényeket.

A többség vélhetően úgy indul a halálba, hogy az utolsó pillanatig sejtelme sincs róla, hogy a bolygó urai, akiknek létét legjobb esetben legalább feltételezi, korántsem közülünk valók. Valójában azonban ezek a teremtmények sem voltak teljes mértékben felelősek azért, mert levadászták, kiirtották és haszonállattá silányították az embert. Őket magukat is egy tehetetlenségi kényszer hajtotta újabb és újabb világok elpusztítása felé annak érdekében, hogy fenn tudják tartani egyre energiaigényesebb és mindent elemésztő, csúcstechnológiás, ambiciózus és önpusztító fogyasztói társadalmaikat.

Ők is áldozatai voltak egy láthatatlan kéznek és hatalomnak, amelynek kalitkájában éltek, és amelyet szükségnek neveznek. Úgy hitték, végtelen számú kozmosz vár meghódításra, azonban nem vették figyelembe, hogy gyorsabban élnek fel és pusztítanak el mindent, mint amilyen ütemben új világegyetemek keletkeznek. Olyan interdimenzionális hódító civilizációkká nőtték ki magukat, illetve olyan pusztítást végeztek térben és időben, hogy utánpótlás iránti mohó és fékezhetetlen vágyuk magát a végtelent és versenyre hívta és végessé züllesztette le.

Ugyanarról a bolygóról származhattak egykoron mindketten, és együtt ringott mindkét kultúra bölcsője egészen addig, amíg nem ütköztek össze egymással érdekeik és igényeik. Mindkettejüket eltarthatta volna szülőbolygójuk, azonban a technológiai ugrás következtében, amely végbement társadalmaikban még valamikor eonokkal korábban, mindkettejük előtt megnyílt a lehetőség a világűr gyarmatosítására. A kíváncsiság, a sóvárgás és a becsvágy erősebb volt bennük annál, mintsem, hogy veszni hagyták volna ezt a lehetőséget, és ugyanezekkel az eszközökkel inváziók végtelen sora helyett inkább egy paradicsomi állapotot valósítsanak meg lakóhelyükön.

Ehelyett rekordidő alatt tarolták le saját világukat, és belehajszolták magukat abba a fekete lyukként örvénylő kényszerbe, amely mind újabb civilizációk és bolygók meghódítására ösztönözte őket, mígnem űrhajóikkal és vegyi fegyvereikkel az általuk később Sötét Bolygónak, Ten-Nyumnak nevezett Földre is elértek. Ahogyan saját termékeny világuk nem volt elég ezeknek a lényeknek, úgy nem érték be magával a végtelennel sem, és még azon sem tudtak megosztozni sem egymással, sem más, általuk alantasabbnak tartott fajokkal, akiket mindenféle figyelmeztetés vagy békés szándékú kapcsolatfelvetel nélkül, azonnal és villámgyorsan zsigereltek ki.

(Folytatjuk)

Ocsovai Ferenc prózája legutóbb a Szöveten: