PRÓZAIRODALOM

Ocsovai Ferenc: Végtelen invázió (II.)

Aranyi László szövegképe (részlet)

Azokról, akik Ádámot keresték, már tudta a férfi, hogy karpoditáknak nevezték őket az emberi tudósok addig a rövid ideig, amíg az Első és Második Tor alkalmával még fogalmuk lehetett a létezésükről. Az embernél egy fejjel magasabb, körülbelül két méter fölötti, humanoid, világoskék színű, pikkelyes lényeket pillantott meg a rejtőzködő, akik a kaméleonokéra emlékeztető, dülledt szemekkel, pontyokéhoz hasonló fejükkel és úszóhártyás kezeikkel markolták ostoraikat és háromágú-, vagy közönséges szigonyaikat, de egyeseknél kopják és nyeles buzogányok is feltűntek.

Fekete, vörös szegélyű páncélban kutattak zsákmányuk után, de mivel technológiájukat valami rejtélyes oknál fogva a Föld mágneses tere továbbra is megzavarta, radarjaikkal képtelenek voltak az emberek nyomára bukkani legmodernebb eszközeik ellenére is.

Nem csoda hát, hogy a karpoditák, akik lebegő motorosszánokon és tengeri csikókhoz hasonló óriási lovaikon ülve fürkészték a környéket, nem találtak a közelükben bújkáló Ádámra, aki éppen egy olyan hasadekban lelt menedékre, amely ezeknek a vadászoknak a látómezején kívülre esett, hiszen a sziklafal kémiai összetétele miatt teljesen elszigetelte és láthatatlanná tette őt mindenféle földönkívüli radar számára. A magukat felsőbbrendűnek vélő, és egy-egy szökött példánnyal vesződni nem igazán kívánó karpoditák pedig túlságosan bíztak ahhoz találmányaikban, hogy túlontúl sokáig folytassák az üldözést, és hamarosan odébb álltak.

Ádám már kezdett volna fellélegezni, sőt, még fel is sóhajtott magában, ám amikor elindult volna a kijárat felé, hirtelen egy emberi kéz szorítását kezdte el érezni alkarján. Egy csöndre intő, susogó hangot hallott a sötétben, és valahogy ösztönösen megérezte, hogy ez az illető jót akar neki, és még egy időre ebben az immáron egy ismeretlennel megosztott fedezékben kell maradnia. Ebben a pillanatban őket kettejüket, az űzött vadakat még ez a talpalatnyi üreg is boldogabbá tette, mint zsarnokaikat, akiknek étvágyát velük ellentétben teljes kozmoszokkal és a téridőben kiterjesztett alternatív valóságokkal sem lehetett kielégíteni.

A férfi először szerette volna megkérdezni, miért van erre az óvatosságra szükség, de kisvártatva olyan szörnyűséges és iszonyú választ kapott kérdésére, amelyet egyáltalán nem szeretett volna megtapasztalni. Újfent intenzív léptek és gépi zajok hallatszódtak a távolból, majd hamarosan egy másik, az előzőhöz hasonló felderítő csapat érkezett.

Ádám még soha nem látott ilyen lényeket, ám biztosra vette, hogy ugyancsak egy ember után kutathatnak, és nem volt kétsége felőle, hogy valószínűleg újonnan megismert tettestársa lesz a keresett illető, aki vele együtt lapult meg a homályban. A jövevények nem voltak mások, mint a halszerű emberek ellenfelei, a szintén világokat leigázó és embereket tenyésztő, háziasító, pusztító kobroditák.

Legalábbis Ádámnak derengett valami egy korábban, véletlenül olvasott kéziratból, hogy így nevezték ezeket a szintén két-két és fél méter közötti termetű, hüllőszerű lényeket, akik az emberhez hasonlóan két lábon jártak, testüket világoszöld pikkelyek fedték, ezüst színű páncélt viseltek gyémántkék szegéllyel, és keskeny, éles szemük, akár a sólyomé pásztázott mindent, amíg tűhegyes fogakkal vicsorogtak és villás kígyónyelvükkel érthetetlen módon kommunikáltak egymással. Később cinkostársa megerősítette benne, hogy nem csal az emlékezete.

A karpoditákhoz hasonlóan az ő műszereik is képtelenek voltak jelezni az emberi jelenlétet, így végül dolgavégezetten ültek ismét dinoszauruszokhoz hasonlító, kissé a tévéket, kissé a leguánokat idéző hátasállataikra és lebegő motorosszánjaikra, miközben fogták lasszóikat, dárdáikat, nundzsakuikat, mindenféle kardjaikat és tőreiket, majd továbbálltak. Megjegyzendő egyébként, hogy mindkét faj rendelkezett természetesen lőfegyverekkel és olyan eszközökkel, amelyekkel könnyedén vihettek volna végbe óriási, akár planetáris méretű pusztítást is, lévén, hogy egész csillagrendszereket szipolyoztak ki néha hónapok leforgása alatt.

Néhány helyen, így például a Sötét Bolygón is, viszont szerettek volna inkább hosszú távra berendezkedni, így hagyományos fegyverekkel vettek részt a hasonló vadászatokon, hiszen ez jelentette számukra az ínyencséget és az izgalmat. Egy-egy példány eltűnése vagy szökése amúgy sem jelentett rendszerszintű fenyegetést, hanem sokkal inkább lehetőséget adott egy kis szórakozásra, miközben gondosan vezették azért az eltűnt egyedekről a listát, és gyakran sejtették is, hogy melyik antropopolisz zónájában tartózkodhatnak éppen.

A kobrodita csapat, mielőtt távozott volna, letelepedett néhány órára, lámpát gyújtottak, majd rágyújtottak pipájukkal a gyorannak nevezett különleges szintetikus keverékre, amellyel képesek voltak regenerálni sejtjeiket és életerejüket, túlélni kozmikus dimenzióugrásokat, emellett pedig fájdalomcsillapító, valamint a dohányhoz és kokacserjéhez hasonló stresszoldó hatása is volt.

Amikor végre ezek az üldözők is már messze jártak, akkor a felriasztott ismeretlen, aki Ádámot a barlangban tartotta és ezzel tulajdonképpen az életét mentette meg, arra kérte a férfit, várják meg a következő éjszakát, hiszen a rejtekhelyen felhalmozott némi élelmet, és a barlangi forrás vize is viszonylag iható és csak enyhén, a vitalitás-skála szerinti szürkésfehér szinten szennyezett. Az útitársban a férfi egy ráncos, de még mindig méltóságteljes, sőt, valamelyest vonzó öregasszonyt ismert meg Ádám, aki egy boszorkány, egy sámánasszony, egy misztikus varázslónő és egy pogány papnő harmatos báját egyszerre viselte magán.

Mint kiderült, ő Ádámmal ellentétben valóban a kobroditák egyik gyarmatáról szökött meg még néhány évvel ezelőtt, és mivel kutatóként dolgozott valaha, volt némi rálátása az antropopoliszok belső szervezetére és életére. Ennek hála, amikor rádöbbent az igazságra és társait kivétel nélkül elkapták, ki tudott csempészni magával elég felszerelést ahhoz, hogy megálljon a saját lábán, noha már nem bírja sokáig. Az őt ért sokk és a hosszú évek alatt elszenvedett magány következtében már arra sem emlékezett valójában, hogy hívták annak idején, ezért a férfi azt indítványozta, hadd szólíthassa őt Évának, mint ahogy az első asszonyt hívták, ha már ők maguk afféle utolsó emberpár, legalábbis jelen tudásuk szerint, tette hozzá.

Éva volt az, akitől Ádám megismerte az első két vérontás, valamint az egykori tudós szövetségeseit utolérő Harmadik Tor rémtetteit, csak úgy, mint a kobroditák és karpoditák rettenetes rendszeret, amely időzített bombaként működik, és amelynek napjai meg vannak számlálva, bármilyen stabilnak is hiszik életüket a burokban élő, egyre satnyább és csököttebb intelligenciájú, függőségi szerekkel és vetítőprogramokkal tompított tudatú és robotoló emberi városlakók. Az antropopoliszok polgárainak sejtelmük sem volt arról, hogy ez az egész csak a felszín, csak egy színjáték, és kérődző birkákként élnek egy óriási karámban, ahol látszólag az övék a szabadság és a döntés joga, valójában azonban marhái és fejős tehenei csupán egy mechanikus és kizsákmányoló rendszernek, amely folyamatosan újra és újra teremti magát.

Ha valaki beszámol az idegen uralkodókról, a legtöbben csak összeesküvésnek és hazugságnak vélik az egészet, és úgy hiszik, erősített városállamaik azért jöttek létre, hogy az egyre szárazabb, kietlenebb, kontinentális földfelszínen képesek legyenek még zárt, de egymással kapcsolatot létesítő közösségében fennmaradni.

Fogalmuk sem volt arról, hogy az óceánokat szintúgy a karpoditák és kobroditák csapolták le, ahogyan más szempontból is átalakították a bolygó adottságait a maguk igényeinek megfelelően. Az is problémát okozott, hogy a kritikus csoportok egy része valóban fanatikus szektaként működött, amely józan ész és megfontoltság, vagy valódi, vallásos elköteleződés helyett pusztán a manipulációról és vagyonszerzésről szólt, ezért egy idő után már nem sokan tudtak hinni a tömegből a farkast kiáltó prófétáknak ezekben a falanszterekben.

Éva viszont másról is beszélt. Említett egy távoli, az északi sarkkör közelében fészkelő antropopoliszt, amelyet lázadó emberek egy csoportja hozott létre, és amelyet a karpoditák és kobroditák radarjai az erőteljes mágnesesség következtében nem tudtak felfedezni. A független kis kolónia megszerezte az idegenek technológiáját, és a megváltozott éghajlati viszonyok révén számos terményt volt lehetőségük előállítani, sőt, még a titokzatos gyoran receptjéhez is hozzájutottak; ezért úgy tűnt, végre eljöhet a nap, amikor visszavághatnak az idegeneknek.

A város vezetőrétege viszont, amely főként kutatókból, katonatisztekből, mágnásokból és földbirtokosokból állt, elkezdett kimondottan cinikusan állni a dolgokhoz, és úgy ítélte meg, hogy reménytelen a megszállók elleni bárminemű harc, így jobban teszik, ha saját pillanatnyi boldogulásukra és igényeik kielégítésére koncentrálnak. Végül odáig fajult az egész, hogy éppen ugyanazokat az elnyomó stratégiákat alkalmazták saját polgáraikkal szemben, amelyekkel az interdimenzionális idegenek maguk is igába hajtották az embereket.

Az elit teljesen megrészegedett a hatalomtól, mégpedig olyannyira, hogy végül egyenrangúnak érezte magát a kobroditákkal és karpoditákkal, emiatt pedig üzeneteket küldtek nekik a szorosabb együttműködés érdekében. A meglepődött idegenek megörültek a frissen jött, készen kapott aranybányának, amelyet csak ki kellett fosztani és le kellett aratni, ezért előre beidomított embereket használtak csalétkül, hogy elcsábítsák a város vezetőit és lakóit, hiszen saját, az emberek által megszerzett technológia vívmányaikkal szemben egy ostrom nem lett volna számukra kifizetődő.

A magas szintű szexuális készségekkel felvértezett emberi rabszolgák sikeresen férkőztek a sarkköri metropolisz, Humánia lakóinak bizalmába, így végül beszivárogtak a városba és közel a földdel tették azt egyenlővé, akárcsak egykor a makacsul ellenszegülő Karthágóval tette azt Róma, vagy ahogy az akhájokkal pimaszkodó Trója, és az Athénnak kegyelemert rimánkodó Mélosz is hasonló sorsra jutott.

(Folytatjuk)

Ocsovai Ferenc sci-fi prózájának előző része a Szöveten: