VERS

Támba Renátó: Posztmodern

Aranyi László alkotása (részlet)

Volt egy mindent meghaladó, de átmeneti szakasz, amely megtanította, hogy játszanak velünk a szavak. Át kellett álmodnunk, élnünk, hogy félvak figurák vagyunk egy rendszerbe foglalhatatlan sakktáblán, egy birtokba vehetetlen kukoricaföldön. Meg kellett szoknunk, hogy amit mondunk, nem mi mondjuk, hanem mindig mondatja velünk valakik és valamik szövevénye. Tehát legyünk résen!

Igen, no de ez nem élet… mindig a nyelv erőtlen erőire koncentrálni, s félretolni a jelentéseket, nem szándékolt jelentéstöbbleteik miatt… Én azt mondom, vegyük vissza a jelentéseket, az igaz tartalmakat, igen, egy szükséges közjáték után a költészet nyugodtan visszaléphet akár a hit mezejére is, a nagy szavak őserdejébe.

De jó, ha tudjuk, a posztmodern nem csak ócska közjáték volt, hiszen megsúgta nekünk, hogy nem csak mi vagyunk, hanem mások is vannak, a miénkkel azonosan jogerős kis- és nagyvilágokkal. Igaz, hogy végső soron mégiscsak a nyelv játékának részesei vagyunk, de amit a nyelv teremtette világaink révén meg akarunk közelíteni, az mindig ugyanaz az Egy. Ne taszítsuk le hát egymás világát a nagy térképről – mindnyájan ugyanoda tartunk, csak más-más utakon. Mindannyiunkat a Fény vonz. Ha ezt eszünkbe véssük, nem eshet bajunk, és a Fény felé tartó utakat nem árnyékolja be a vak hitszenvedély.

Támba Renátó verse legutóbb a Szöveten: