GALÉRIA,  PRÓZAIRODALOM

Sebestyén Hedvig: Elbaszott szerelmeim (2.): Bence

Az első kísérletem az otthonról elszabadulásra és annak bizonyítására, hogy ennek hozadékaként senki nem fog meghalni, kissé drasztikusra sikerült. 3 nap alatt odaköltöztem egy férfihoz. Xanax-szal felturbózott, frissen szerzett önbizalmam még azt is elhitette velem, hogy akár férfiakkal is kapcsolatba kerülhetek. Igazi, élő, lélegző férfiakkal.

Bencével a rajzklubban ismerkedtem meg. Mindenkinek verejték csorgott a hátán, mert portrét kellett rajzolni. Minden amatőr hibát elkövettek, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Én úgy döntöttem, hogy megkímélem a többieket amatőr hibáimtól, és csakazértis a saját stílusomban fogok rajzolni. Csak a körvonalakat rajzoltam meg, figyelve arra, hogy a fejrajz majdnem teljesen kitöltse a papírt, mert rosszabb amatörizmust el sem tudtam képzelni, mint mikor valaki iszonyat mennyiségű méregetés, centizés, közelhajolás, ceruzahegyezés után hangyányi, bizonytalanul halvány elrajzolt portrét készít szőrös vonalakból. Megerősítettem pár vonalat és egy művészbarátom tanácsának megfelelően a portréra helyeztem pár olyan vonást, amelyek nem voltak az arcon, és mégis, varázslatos módon ezek adták meg az igazi karakterét. Nem csak a vonalakat igyekeztem elemezni, hanem a modell érzéseit, lényét és lényegét.
Páran – többek közt a tanár – körém gyűltek és a kép eredetiségét dicsérték. Bölcsen elhallgattam, hogy az eredetiség annak köszönhető, hogy kurvára nem tudom reálisan megrajzolni a portrét, viszont túl egoista vagyok ahhoz, hogy felfedjem hiányosságaimat.
– Nem így kell portrét rajzolni – hallottam egy férfihangot a hátam mögül. Hátrafordultam, mint akit kígyó mart meg. Nem ez a technikája – folytatta a kellemes bariton hang, aminek a tulajdonosát azonnal lámpavasra szerettem volna felakasztani.
– Te azt honnét tudod, hogy kell jól rajzolni? Te vagy a tanár?
– Nem, de apám szobrász. Jól ismert.
– Zseniális – mondtam – és hallott már jól ismert apád a művészi szabadságról?
– Nincs művészi szabadság – mondta – egyféleképp lehet portrét rajzolni. Mindennek a legpontosabban kell követni a domborulatokat, ezt kell árnyékolással elérni. Az arányokat meg méréssel.
– Hát, te úgy csinálod, ahogy akarod, – mondtam – de másra nem erőszakolhatod rá a saját módszeredet.
– A művészet tudomány – mondta – szakma. Semmi romantikus nincs benne. Olyan mint a mérnökség. Precizitás és pontosság. Ez a kulcsa.
– És apád milyen szobrokat készít?
– Köztéri szobrokat híres emberekről, meg emlékérméket. Most Szent Miklós szobrán dolgozik.
– Szórakoztató lehet.
– Mondtam már. A művészet nem szórakoztató és nem romantikus. Szakma. Viszont neked bájos arcod van, szívesen lerajzolnálak. Tanulmánynak – tette hozzá.
– Felőlem – válaszoltam, mert ahogy a harag vörös függönye felszállt a szemem elől láttam, hogy a bariton magas, fekete, jóképű és szélles vállú pasihoz tartozik.
Bence aznap hazakísért a rajz után. A sarkon, pár percre nagyiékhoz megcsókolt. Tényleg hegedűk szólalnak meg, mint a filmekben, amikor az embert 4380 nap kiéhezettség után megcsókolják.

3 nap múlva nála laktam. Sok minden kiderült az első időkben. Bence úgy öltözött, mint egy 30-as évekből származó sportember. Kockás mellényt, szövetnadrágot és simléderes sapkát viselt. Arányos termete annak volt köszönhető, hogy gyerekkora óta kajakozott és úszott, egy időben ifi-versenyeket is nyert, majd, mikor 32 évesen „kiöregedett”, futni, úszni és súlyt emelni járt. Azt nem tudom, hogy az összenőtt szemöldököt mi okozta. Szobrokat fényezett egy műhelyben, sejtem, hogy az apja tolta be oda, és gyűlölte az egyik munkatársát. Amúgy három dolgot szeretett nagyon: fontoskodni, kritizálni és gyűlölni. Mentségére szóljon, hogy saját magát gyűlölte legjobban, mert sosem lett olyan sikeres művész, mint az apja. Ami e felett volt, és amit én megismertem az elején, az üres forma, elnyomott frusztráció volt. Ha egy kicsit is tapasztaltabb lettem volna, mint egy rozsdás teáskanna vagy frissen kikelt spenótlevél, ezeket rögtön a legelején észrevettem volna.
Bence, sportember lévén engem is bedobott a mélyvízbe. Szó szerint, mert uszodába kellett járni vele. Télvíz idején edzésként a Dagály kinti medencéjében úsztunk, illetve ő úszott én meg lebegtem a vízen, mint egy jégkocka és dideregve, elkékült szájjal vártam, hogy valaki kihúzzon vagy főbe lőjön, és véget vessen a szenvedéseimnek. Ezután jött a szauna nevű kínzatás, majd a fürdőruha futóruhára cserélése és hazafutás.
Ahogy kétségbeesve, lihegve és hörögve kocogtam utána, középkori mártírnak éreztem magam, és felajánlottam szenvedéseimet a világ békéjéért.
Egyszer az edzőteremben is megleptem, de nem vettem észre a hajnali sötétben és kábaságban, hogy egy elöl teljesen nyitható és hátul megkötős fehér sortot vettem fel, amire rá volt pecsételve, hogy Szent János kórház Belgyógyászat. Hogy súlyosbítsam a helyzetet a sort alá egyenest felvettem a kissé megnyúlt rózsaszín, enyhén csillogós fürdőruhámat, Bence zoknijai közül egy csíkosat és egy fehér, kínai tornacipőt. Mondom, hogy ártatlan voltam.
Amikor beléptem az alagsori, pincéből kialakított edzőterembe, csípős férfiizzadtság szag csapott meg. Hatalmas férfiak nyögtek a gigászi, kézzel hegesztett súlyok alatt. Sehol egy nő. Mikor beléptem, a férfiak egy emberként, döbbent tekintettel rám-meredtek. Azt hiszem, annyira meglepődtek, hogy abban a pillanatban bármelyik 120 kiló izmot földhöz tudtam volna vágni. Háborúk esetén is hatásos a váratlan, meglepő hadművelet.
Bence rám nézett és elhomályosult a tekintete:
– Hogy nézel ki, te szerencsétlen?
Többé nem mentem az edzőterembe.
Amekkora kudarc volt a nemi életünk, annyira ragaszkodtam hozzá, visszagondolva, önző indokoknál fogva. Bence a rohadék megjegyzései ellenére komolyan vette a kapcsolatot csak ősgeci volt. Mindenáron feleségül akart venni és két gyereket tervezett. Bemutatott a szüleinek. Persze, gyanakodhattam volna a felhőtlen fészekrakásban, amikor az orrom előtt darabokra verte egy samott kalapáccsal az apja műtermét, szegény Szent Miklós gipsz alteregója ezer darabra törve hevert a padlón, Bence izzadtan, lihegve fogta még a kalapácsot amikor meglátott. Kiejtette a kezéből, odarohant hozzám és nagyon szorosan átölelt, majd lecsúszott térdre a padlóra és zokogva szorított, mint haldokló az oxigénpalackot. A következő karácsonyon az anyját verte meg és a bejgliket a hajleszek legnagyobb örömére kidobálta az ablakon.

Sebestyén Hedvig alkotása


Miért is maradtam? Nagyon egyszerű. Úgy éreztem, hogy ha hazakullogok lehajtott fejjel a szégyenemmel és bukásommal, akkor soha nem szabadulok többé otthonról. Újabb 4380 vagy még sokkal több nap következik, amíg hozzá nem öregszem a családomhoz és nagy, vaskos, szőrös vénlányként élem le az életemet nagymama szagú, rosszul szabott ruhákban és fűzős közértes cipőben.
Annyira úrrá lett rajtam ez a rettegés, hogy egészen elképesztő dolgokra voltam képes. Elkezdtem rettegni, hogy Bence meghal. Elüti egy autó vagy belefullad a Dagályba vagy mit tudom én – a szorongó embernek élénk a fantáziája. Bence a szokások rabja volt, így, ha csak 15 perccel később ért haza, felhívtam a rendőrséget és a mentőket. A mentős diszpécserek már névről ismertek és volt köztük olyan, aki egész kellemesen eltársalgott velem. A mai napig nem értem, hogy miért nem küldtek el a picsába.
Amikor néha szabadnapos voltam, és otthon aludtam volna, félútról visszafordultam, mert féltem, hogy pont addig történik valami, amíg távol vagyok. Kigyullad a ház. Leszakad a lift. Földönkívüliek támadják meg a lakókat. Odáig sosem jutottam, hogy mit tennék, ha ezek bekövetkeznének, de képes voltam arra, hogy a szemétledobóban aludjak, ami Bence ajtajával szemben volt, mert féltem becsöngetni hozzá. Nem voltam féltékeny, nem akartam, hogy azt gondolja, féltékeny vagyok. Rettegtem, hogy valami balsors sújt le rá. Én meg mehetek haza.

Még akkor sem fogtam gyanút, hogy tökéletesen elment az eszem, amikor álruhában követni kezdtem. A nagyinak volt egy szőke, göndör parókája. Ezt kötöttem át egy kendővel. Hatalmas ballonkabátot vettem fel, divatjamúlt hatalmas napszemüveget és gumiszalagokból álló, zöld alapon leopárd mintás szandált zoknira. A munkahelyére egy hosszú, poros, repedt aszfalt és beton keverékéből álló járda vezetett. Minden második ház autójavító műhely volt vagy földszintes önkormányzati luxusszálló retyókkal és habzó szájú korcsokkal a kerítés mellett.
Az út mentén járt a vonat a Nyugati felől Monorra. A magasított füves területen követtem Bencét, amíg be nem ért a munkahelyére. Az út többnyire igen kalandos volt, botladoztam és csúszkáltam a lejtőn, megbotlottam az olajos vasúti téglákban és megcsúsztam a kutya és macskaszarban, a vonatok a fülem mellett húztak el, gyakran dudálva, a mozdonyvezetők, valószínű, félkegyelmű alkesz öregasszonynak gondoltak. Kapaszkodtam a satnyán fejlett fákba, és amikor Bence véletlen megfordult, hasra vetettem magam és igyekeztem láthatatlanná válni.
Igen. Igen, tudom. Szánalmas voltam.
Még mindig itt kattog a fülemben a vonatkerék és a szívem dobogása.
Egyetlen éjjel alatt változott meg minden. Szilveszter volt és pezsgőt vettem. Szerettem volna vele meginni csak egy pici pohárral, bár tudtam, hogy nem kedveli az alkoholt.
A pezsgő látványára fekete erek dagadtak ki a homlokán, és esküszöm, mintha még jobban összenőtt volna a szemöldöke.
Combon rúgott. Teljes erővel. Egyetlen lendületes mozdulattal, ököllel az arcába ütöttem. Eltört az orra. Ült velem szemben és az orrából lassú csíkokban csorgott a vér.
Három nap alatt kiköltöztem. Anyámhoz bedobáltam a cuccaimat nagy, szakadós szemeteszsákokban és nekiindultam a világnak. A szél elém sodort egy szakadt újságot: szoba olcsón kiadó egyedülálló nemdohányzó hölgynek. Végül is az utcán is lehet dohányozni, gondoltam.
Szabad voltam.

Öt év telt el a szennyes Szilveszter óta, amikor az akkori festőtanárom, Gábor megkérdezte, ismerem-e a nyíregyházi Tóth szobrászt, aki a Szent Miklós szobrot csinálta.
– Persze – mondtam, – a fiával éltem egy évig.
– A Bencével? – kérdezte elkerekedett szemmel – azzal a buzi gyerekkel, aki az anyja bugyiját hordja?
– Mi vaaaaan? – kérdeztem pálinkás hangon, mert Gáborral nem lehetett megúszni a pálinkázást.
– Mindenki tudja, hogy meleg – mondta, a szülei teljesen ki vannak borulva, mert feleséget akartak meg két unokát.

Ismét eltelt egy év, amikor anyuhoz érkezett egy levél, amiben Bence elmagyarázta, hogy mennyire szeretett és mennyire szenvedett és nem tudta, hogy miért, de most már érti, a férfiakhoz vonzódik, de ez csak most kristályosodott ki benne. Legalábbis anya így foglalta össze. Én nem olvastam el. Megkértem, hogy tépje össze. De szerintem mai napig a fiókjában tartja.

Folytatjuk

A prózasorozat első része, a Xanax a Családi Kör 2021. november 4-ei számában lát napvilágot.

Sebestyén Hedvig prózája korábban a Szöveten: