PRÓZAIRODALOM

Ocsovai Ferenc: Végtelen invázió (3.)

Sebestyén Hedvig alkotása (részlet)

Volt azonban valami a romok között, amiről Éva is csak hírből hallott. Ez a szóbeszéd volt mégis az utolsó reménye, amely továbbra is életben tartotta. Amikor megtudta, hogy Ádám korábban pilótaként dolgozott, úgy érezte, mindez nem lehet a véletlen műve, noha nem tartotta magát egyébként a tudomány embereként babonás asszonynak.

Rejtegetett ugyanis barlangjában egy Pillangó Nyolcast is: vagyis egy olyan hipersebességű hajtóművel felszerelt repülő hajót, amely néhány óra alatt átvihette őket a bolygó túlsó oldalára anélkül, hogy bármelyik idegen radar érzékelhette volna őket, ugyanis sem a karpoditák, sem a kobroditák nem hitték volna, hogy az emberek, ezek a barmok megbirkóznak az övékhez hasonló technológiával, ezért nem is gondoltak arra az eshetőségre, hogy a jószágaik, ezek a beszélő rágcsálók (avagy az ő közös, karpokobrón alapnyelvükön Som-Zümök) megszerzik majd őket.

A már rozsdás és leharcolt állapotban lévő járműről némi karbantartás után Ádám valóban úgy ítélte meg, hogy képes lenne azt elvezetni, és még éppen jókor üzemelték be, mert a gyanakodó, megszállott karpoditák és az izgalomra éhes kobroditák, akik évek múltán sem mondtak le teljesen szökött rabjuk becserkészéséről, ismételten közeledtek a rejtekhely felé.

A kvarkdús töltettel kibélelt, és sötét anyaggal feltüzelt motor beizzítása akkora hangzavart keltett, hogy a hüllőemberek mellett hamarosan a halképű karpoditák egy portyázó különítménye is megjelent a sziklák körül, ám mindannyian elkéstek: a Pillangó Nyolcas négy csattogó szárnyai kettesével nyílt ki a gép jobb és bal oldalán, majd a köveket is megrengető, örvénylő robajjal tört a felszínre és száguldott nyílegyenesen észak felé. Az idegeneknek sem ideje, sem kapacitása nem volt a szerkezet nyomába eredni, ráadásul azt mindketten a vetélytárs flotta egyik eltévedt tagjának vélték.

A hajdani Humánia romjait ugyan vastagon borította a homok, és helyenként a hó, mégis élő múzeumaként szolgált annak, mire képes az ember, ha a túlélésről és ellenállásról van szó, de annak is, hogy mihez vezet a gőg, a mohóság és a kevélység, és hogyan képes valaki elárulni és eladni az övéit még akkor is, ha kívülről fenyeget a közös ellenség. Humánia tizenhét tagú tanácsa, élükön a Tűzmesterrel (Rong-Bhám), amihez hasonló intézmények a többi, idegenek uralta várost is névleg vezették, éppen ebbe a hibába csúszott.

Félelmetes, emberekből készült trófeák, archív felvételek, skalpok, preparátumok, koponyák, fegyverkiállítások és monumentalis épületek lerombolt tornyai, valamint beszakadt kupolái meséltek a város késői korszakáról, amikor az megszállók már berendezkedtek és átvették az irányítást a valaha volt talán egyetlen független emberi város fölött azóta, hogy a kobroditák és karpoditák közösen „megülték” a Két Tort.

Ádám és Éva szörnyülködve haladt utcáról utcára, épületről épületre és szobáról szobára, hogy valamilyen használati információhoz jussanak. Semmi és senki nem állt több útjukba az évtizedek óta halott és elhagyatott városban, amelyet helyenként por, hamu és atomforgácsnak látszó, de a radioaktív sugárzástól mentes szürke réteg lengett körül. Végül az egyik laboratóriumnak tűnő helyiségben a két ember egy különleges, távirányítóra emlékeztető kicsiny, téglatest alakú szerkezetre lett figyelmes, amely mellett a PROTOTÍPUS szó szerepelt. Az eszközt annyira betakartÁk a romok, hogy a hódítók valószínűleg sem megkaparintani, sem elpusztítani nem tudták azt, ezért épségben átvészelte a katasztrófát.

Sebestyén Hedvig alkotása

A szanaszét heverő papírok és meghibásodott számítógépek, illetve telefonok adatai alapján a kolónia felelősségteljesebb polgárainak és kutatóinak célja az lehetett, hogy a lények interdimenzionális technológiáját megkaparintva és továbbfejlesztve egy olyan még szűz és érintetlen világba juthassanak el a felszabadított és túlélő emberek, ahová az idegenek nem tudják majd követni őket.

Hittek benne, hogy a multiverzumok végtelen terében és idejében még lennie kell valahol hasonló ismeretlen régióknak, és a talált jegyzetek alapján, legalábbis amennyire Éva értelmezni tudta azt, találtak is olyan kozmikus koordinátákat az általuk befogott sugárzás és jelek alapján, amely tökéletesen megfelelt erre a célra. Sajnos azonban, ahogyan azt a látogatók már tudták, a hüllő- és halszerű földönkívüliek hordái együttes erővel ütöttek rajtuk, és mind egy szálig eltaposták a humániai lakosokat, mint a férgeket, még azelőtt, hogy ezt megtehették volna.

Ádám javaslata alapján a kis távirányítót, ami tulajdonképpen amolyan navigáló egység volt, megpróbálták beszerelni a Pillangó Nyolcas fedélzeti rendszerébe, ami egyébként is a korszak egyik kimagasló járműve volt, még ha nem is űrutazásra tervezték. Dehát nem is ez volt vele a terv, hanem valami sokkal komplexebb feladat. A navigáló egység, amelyet Noé-áramkörnek kereszteltek egykori alkotói, ugyanis képes volt arra, hogy végrehajtsa a korántsem veszélytelen dimenzióugrást, amelynek eredménye vagy egy szép és új világ lehet, vagy a gyors és könyörtelen halál, ám mindenképpen valamiféle megszabadulás. A repülő hajó motorja kattogni és csikorogni kezdett, majd egy pillanatra úgy tetszett, be fog robbani, vagy legalábbis egyszerűen csak lefullad.

Tudták mindketten, hogy nagyobb esély van arra, hogy részecskékre hullanak, végzetes dózisú sugárzást kapnak majd, vagy esetleg egy ismeretlen eredetű gravitációs mező fogja őket agyonnyomni. Nem volt azonban vesztenivalójuk. Ádám kérdő, de határozott tekintettel az idős asszonyra nézett, aki feléje bólintott, majd tenyerének mozdulataival a pilóta elfordította a digitális navigációs kulcsot és hirtelen villogni, majd homályosodni kezdett körülöttük minden, mielőtt elvesztették volna eszméletüket. Amikor magukhoz tértek, a füstölgő, visszafordíthatatlanul meghibásodott és használhatatlanná vált Pillangó Nyolcas roncsában a kijelző a megadott koordinátákat jelezte és sikeres dimenzióugrásrol számolt be. Éva körülnézett, és nem akart hinni a szemének.

Egy érintetlen, szinte édenkerti állapotban lévő világot látott maga körül, csupa termékenyen dombokkal, erdőkkel, patakokkal, síkságokkal és hegyekkel, a radar becslései szerint pedig egy, a Föld tömegének négyszeresével bíró bolygón tartózkodtak, amelynek emberi letelepedésre alkalmas sokkal többre becsülte a Sötét Bolygóéinál még arányaiban is. Intelligens fajoknak nyoma sem volt, csupán háziasításra alkalmas nagyvadaknak és madaraknak, ezért miután Ádám többnapos felderítő túrája is meggyőzte őket erről, mindketten hihetetlenül felderültek.

Úgy döntöttek, letelepednek az általuk Karpokobrónának keresztelt planétán, amelynek légköre és földrajzi adottságai nagyon is hasonlítottak a földiekhez, és amely édeni állapotban lévő, háborítatlan vidéknek tetszett. A bolygót azért szólították ezen a nyakatekert néven, hogy mindörökre emlékezzenek rá, milyen katasztrófa következhet be akkor, ha az ember túlságosan felértékeli szerepét és képességeit az univerzumban, és arra is, mennyire könnyen válhat ő maga is prédájává és haszonállatává nemcsak idegen fajoknak, hanem tulajdon önzésének és öntelt gőgjének is. Egy teremtett lelket sem találtak, és olybá tűnt, hogy utolsó emberekből valóban elsőkké (és talán ugyancsak utolsókká) válhatnak ebben az új környezetben.

Ádám mindennek dacára figyelmeztette Évát, hogy talán nem túl jó ötlet kihívni a sorsot és olyan nevet adni az új világnak, amely a régi átkára utal, a nő viszont csak legyintett a erre a szómágiától való babonás félelemre. Azonban a „nomen est omen” mondás, már ami kettejüket illeti, mindennél igazabbnak bizonyult, és a jövevények hamarosan rádöbbentek, hogy küldetésük talán jelentősebb annál, mintsem gondolták volna, és nem pusztán a túlélésről szól.

Még akkor, amikor Humánia romjai közt sétáltak, találtak néhány üvegcsét egy templom romjai között, amelyekről később megállapították, hogy a gyoran egy emberek által módosított, cseppfolyós vegyülete van bennük. Egy antianyag, amely azt a folyamatot volt hivatott visszafordítani, amelyet a Sötét Bolygó, a Föld káros légköre hozott létre az ember DNS-ében. Miután meggyőződtek a szer valódiságáról és működéséről Éva rögtönzött kutatásai révén, beadták maguknak a szérumot, és ahogy telt az idő, megdöbbentő dolgokat tapasztaltak.

A dimenzióugrás okozta sugárzás és Karpokobróna viszonyai pedig, mint az hamarosan világossá vált, egyszerre erősítették fel a szer hatását, aminek hála a középkorú Ádám és az élete végéhez közeledő Éva mindketten visszanyerték fiatalságukat, és napról napra váltak olyan húszas éveik derekán járó ifjakká, akik még bőven erejük teljében vannak.

Mi több, a nő előrejelzései alapján, amelyek később valóban beigazolódtak, akár több évszázadig elnyúló, zömében fiatalon és termékenyen eltöltendő élet várt rájuk, genetikai állományukat pedig hihetetlenül feldúsította és változatossá tette az általuk használt oltóanyag, amely többet jelentett puszta sikernél: magát a földi paradicsom eljövetelét. A létfenntartó ösztönök helyébe hamarosan a hormonok és egészen más természetű fenntartó ösztönök leptek, és így az emberpár tagjai csillapíthatatlan szerelemre gyulladtak egymás iránt.

Erejük és frissességük révén a következő évtizedekben eleinte ők ketten, majd utódaik segítségével elkezdtek civilizációt építeni: először falvakat, majd városokat hoztak létre, miközben Ádám szervezői készségeivel és Éva műveltségével igyekeztek átörökíteni mindent az egykori emberiség életéből, ami követendő és pozitív példa volt. Fékezhetetlen vágyaik következtében szaporodtak és sokasodtak, majd hamarosan benépesítették az általuk lakott vidéket. Ígéretes jövő elé nézett az új emberiség tagjai, akik szinte tökéletes példányok voltak egytől egyig, akárcsak egy aranykori társadalomban, tovább örökítették a genetikai sokszínűséget, a rendkívüli tűrőképességet és a hosszantartó, energikus életet. Úgy tűnt az emberek számára ismét felvirradt a hajnal, és sohasem éri őket utol többé a kobroditák és karpoditák őrjöngő pusztítása.

Egy nap azonban teljesen váratlan dolog történt: az egyik tanóra alkalmával, amelyet Éva a fővárosi iskolában tartott növendékei (azaz gyermekei, unokái, dédunokái és ükunokái) számára, a még mindig életerős fiatalasszony váratlanul összeesett. Mire riasztották a katedrán remegő nőhöz Ádámot, aki éppen harcászati és navigációs továbbképzést tartott az övéinek, karjába emelt kedvesén szokatlan dolgot tapasztalt a férfi. Éva szemének színe megváltozott, arcán, járomcsontja környékén és vallain pedig hüllőszerű pikkelyek jelentek meg. Ádám, miközben elkeserettem igyekezett segíteni asszonyán, szinten rosszul lett, és különös, halszerű pikkelyek kezdtek el viszketni a hátán és lábszárán.

Kiderült, hogy a csodálatos genetikai vívmány, amelyet az emberiség megmentésére szántak, csak rövidtávú viszonylatban vált be. Kaprokobrónia légköre és csillagászati adottságai miatt az eme új édenkertben élő emberek génszekvenciájában hamarosan ragályos kórként terjedő, spontán mutáció következett be, amely a férfi és a női egyedekre másképpen hatott: előbbieket halszerű, utóbbiakat pedig hüllőszerű szörnyszülöttekké tette, akik mindketten hosszú életű, nagy teherbírású, agresszív és hímnős ragadozó lényekké váltak, és hamarosan két táborrá és fajjá szerveződve egymás ellen fordultak, miközben a mutáció teljesen átalakította öntudatukat, személyiségüket, emlékeiket, kitörölte érzelmeiket, és teljesen megfeledkeztek származásukról, valamint hajdani emberi mivoltukról.

Az egymással versengő mutáns törzsek, akiket joggal nevezhetünk ettől a ponttól karpoditáknak és kobroditáknak, hamarosan egymással kezdtek el háborúzni a bolygó erőforrásai fölött. Miután így kiűzettek, jobban mondva kiűzték magukat a paradicsomból, egy nem várt technológiai fejlődés következtében úgy döntöttek, a letarolt és sivárrá lett Karpokobróna helyett inkább a kozmosz felé fordulnak, és egymással vetélkedve igyekeznek egyenlő arányban felosztani egymás között magát a végtelent.

Univerzális gyarmatosításuk és szüntelen hadjárataik közben, sok-sok világkorszak és eon múltán eljutottak egy általuk később Ten-Nyumnak, azaz Sötét Bolygónak nevezett távoli világba is, amely az ott lakó emlősszerű, globális faj képviselői számára akkoriban még szerényen csupán a Föld névre hallgatott…

Vége

Ocsovai Ferenc Végtelen invázió című elbeszélésének előző két része a Szöveten: