TÁRCA

Radmila Marković: Ki vagyok én?

Sebestyén Hedvig alkotása (részlet)

A megtöréntet nem lehet meg nem történtté tenni.

Plautus

Egy csendes faluban növekedtem négy éves koromtól kezdve. Az anyám, amikor megözvegyült, férjhez ment másodszor is.

   Nevelőapám hozzám olyan volt, mintha az édesapám lett volna. A családja, amelyből származott, mindenki jóravaló emberként élte az életét, csöndesek, szorgalmasak és becsületes emberként.

    Nehezen fogadtam el a nevelőapámat, aki türelemmel, szeretetével levett a lábamról.

    Falusi, vert falú házban éltünk, ahol természetesen padló sem volt a szobában, úgy mázolta az anyám időnként folyékony állagú sárral, vagy fellocsolta, és felsöprögetett. Arról ne is beszéljek, hogy villanylámpák égtek volna az utcákon, hiszen a szobában is petróleumlámpával világítottunk. Ha este vécére kellett menni, és nem világított az égi lámpás a kicsi kis mécseseivel, akkor korom sötétben botorkálva juthattunk el a háztól távol eső, úgynevezett kinti vécéhez, populárisan: árnyékszékhez.

   Kicsi koromtól ebben cseperedtem, nekem ez természetes volt.

   Egyszer elkezdtem nagyon félelmetes álmokat látni. Már rettegtem elaludni, nem tudhattam milyen eseményekkel kell küzdenem, amíg alszok. Néha úgy láttam, az egész szobát belepte a pókháló, amin vastagon állt a por, és minden pillanatban lezuhant volna, máskor disznóvágás, rengeteg vér minden felé, és a disznó helyett nevelőapám feküdt vérbe fagyva. Nappal azután nem gondolkodtam az álmaimon.

   Ha felébredtem éjszaka, a sötétben megkerestem a kancsót, ami mindig az asztal közepén állt, öntöttem a pohárba vizet, néha-néha mellé is, de eloltottam a szomjamat, és addigra a szemem is hozzászokott a feketeségbe burkolt helyiségekhez. Lefeküdtem. Ha éppen vécézni kellett, akkor is kimentem éjszaka, hiszen csukott szemmel is ismertem a járást. Volt egy hatalmas nagy kutyánk, az elkísért, meg visszakísért, így igazán nem volt probléma.

   Az anyám előrehaladott állapotban volt a leendő öcsémmel. Hat hónapos terhesen jól viselte a terhességgel járó tüneteket. Az élet ment rendesen a maga útján. Ha anyám, aki elég kardos asszony volt, valamiért kiabált a nevelőapámra, az megfogta a kezem, és így szólt: „Gyere Muncurkó, megyünk sétálni egyet.” Volt, amikor felment a padlásra a galambjaihoz, és nem szólt egy szót sem. Ilyenkor az anyám mérgesen kiáltotta: „Pista, szólj már vissza! Veled veszekedni sem lehet!”  Ebben bizony igaza volt az anyámnak. Mással sem veszekedett ő soha.

  Egy éjszaka arra ébredtek fel, a szemben levő Ifjúsági Otthonban törik be az ablakokat, rettenetes lárma hallatszik. Mivel azzal volt megbízva apus, ügyeljen fel a fiatalokra, nehogy randalírozás legyen, úgy érezte kötelessége megnézni mi történik. Felkelt, felöltözött, kiment, és az első ifjúnak csak ennyit mondott: „Gyerekek, menjetek haza, mert a kárt, amit tesztek, azt valakinek ki kell fizetni.”

   Megfordult, s jött volna haza, de sajnos rossz ifjúhoz beszélt, mert az már előbb veszekedett lány miatt egy másikkal. A kétélű tort, amint az elfordult,  a nevelőapám nyakába vágta. Nem az üldözött fiút ölte meg.

Sebestyén Hedvig alkotása

   Nevelőapám kihúzta a tőrt, visszajött, az ablakon kopogott az anyámnak. Utolsó szava az volt: doktort. Az anyám kiugrott az ablakon, vezette volna a közelben lakó orvoshoz, de összeesett, és mire az orvossal visszaértek, meghalt. Az anyám hálóinge tetőtől talpig vérrel volt átitatva, a nevelőapám vérével. Hazasietett, engem felkeltett, és amikor megláttam, hogyan néz ki, rettenetes félelem lett úrrá rajtam, kerestem a nevelőapámat.

“Ne kérdezz semmit! Gyere gyorsan!”

 Húzott maga után a sötét utcákon keresztül. Hallottam visszafojtott sírását, néha egy pillanatra megállt, biztos levegőt venni. Sűrűn hátranézett, követ-e bennünket valaki, de nem jött senki sem. Amikor eljutottunk nevelőnagymamám házáig, addigra én is kifáradtam, és reszkettem a félelemtől. Valami furcsa érzés vett hatalmába. Olyan, amilyent még soha sem éreztem addig. Az utcákon az út menti fák, mintha minket akartak volna elkapni, a sötétség sem olyan volt, mint máskor, rám nehezedett, mintha meg akart volna fojtani. Egyre jobban bújtam az anyám testéhez, tőle vártam a segítséget, de ő, szegénykém, nem tudhatta, mi jár az én fejemben, hiszen fogta a kezem, és rohantunk előre. A fájdalom, csodálom mai is, hogy nem törte össze.

   A nagymamám házában rettenetes volt a látvány. Nem üvöltött senki, csak fehérek voltak mindannyian, mint a fal, halkan zokogtak, és a levegőben ott rezgett a fájdalom, a bennem levő zavarodott gondolatokkal, félelemmel összefonva.

   Másnap már tudtam, felfogtam mindent.

    Kettesben maradtunk az anyámmal, és én, aki csak egyedül szerettem aludni, kértem, engedjen maga mellé. Többé nem mentem ki sötétben a vécére, még a szobában sem mentem el a kancsóig. Inkább tűrtem reggelig. De nem mozdultam az anyám mellől.

   Amikor megszületett a kistestvérem, nagymamámhoz bújtam. Amikor az anyám hazajött, szerencsére égett a lámpa, az öcsi miatt.

   Soha többé azóta sötét szobában nem merek aludni, még ma sem. Annyi világosságra van szükségem, hogy a szobában levő tárgyakat lássam.

   Úgy érzem, ha becsuknának egy helyiségbe, ahol semmit sem látnék, félelmemben megzavarodnék.

   Azt mondják, ha tudja az ember a fóbia okát, akkor az megszűnik. Lehet másnál igen, de nálam ez sajnos nem működik.

   Nappal, határozott, magabiztos vagyok, az ismerőseim szerint önálló és talpraesett, pedig sokszor hiányzik valaki, akire támaszkodhatnék, de minden problémával szembeszállok, és sikerrel vagy kevesebb eredménnyel, de eddig megálltam a helyemet, csak éjszaka ne lenne.

Tulajdonképpen két énem van: az egyik bátor, határozott, a másik félős, aki a sötéttől fél. Vagy inkább attól: mit rejteget magában az éj leple.

Radmila Marković prózája korábban a Szöveten: